Tavaly a járványhelyzet közbeszólt, így elmaradt a Survivor fogatása, viszont te már akkor tudtad, hogy műsorvezetőként bizonyíthatsz. Hogyan élted meg?
Igyekeztem tanulásra használni az időt. Jártam beszédtechnika órákra, gyakoroltam a műsorvezetést. Bár évek óta forgatom az Éjjel-Nappal Budapestet, még így is volt kameralázam, amikor minden figyelem körém koncentrálódott. Az első adás elején fél óráig nyelni is alig tudtam, úgy kiszáradt a szám. Nyilván egy élő műsorhoz képest ez még könnyebb volt, viszont sokszor viharos volt a szél, nem tudtam, hallanak-e a játékosok. Mindeközben beszéltek a fülemre a szerkesztők, két irányba kellett figyelnem, és ordítani sem akartam. A kinti helyzetekre csak részben lehetett előre készülni.
Joe bármikor újrakezdené, olyan jó élmény volt a Survivor (Fotó: Sajtóklub)
Mi a helyzet a kinti körülményekkel? Arra fel lehetett készülni?
Nem vagyok világutazó, inkább a szokások rabja vagyok. Húsz éven át Görögországba és Spanyolországba jártam. A körülményektől tartottam, mert néha éjszakába nyúlóan néztem az előző évadokat, és láttam, hol lakott a stáb a Fülöp-szigeteken. Akkor elhatároztam, hogy viszek magammal purhabot, és mindent úgy körbefújok a bungalóban, hogy oda se bogár, se hangya, se oxigén nem jut be. Ehhez képest végül csodálatos környezetben laktam, kéthálós apartmanban, ahol nyugodtan tudtam tanulni. Amúgy semmire sem tudtam felkészíteni magam, pláne nem arra, ami rám várt. Első nap például hat és fél órát álltam a napon, kaptam egy jó kis napszúrást, aztán a következő két hétben kaptam még négyet. Reszketve álltam a negyvenöt fokban, de igazából még ezt is újracsinálnám.
Ezt úgy mondod, mintha csak pozitív élményed lenne.
Iszonyatosan jó fej volt a stáb, a magyar csapatból sokakat ismertem. Számított a visszajelzésük. Jó volt ott állni a játékoknál és a Törzsi Tanácsokat vezetni.
Korábban mondtad, hogy szívesen lettél volna versenyző is. Ez változott, hogy testközelből láttad, mit élnek át a játékosok?
Az igazság az, hogy nem szeretem a bogarakat, nem szeretem a meleget. Mindeközben fázós is vagyok, szóval gondold el, milyen nehéz lehet velem együtt élni. A ValóVilágba sem tudnék menni, mert néhány nap után már nem fognám vissza magamat, és bár elég nyugodt ember vagyok, nem biztos, hogy szépen fogalmaznék. De a játékostársaknál nagyobb ellenségem lenne a környezet, és legrosszabbul az éhezést viselném.
Ebből kaptál ízelítőt, amikor egy napot töltöttél egyedül egy szigeten?
Az nagyon furcsa volt, például hirtelen lett sötét, nem tudtam, mennyi az idő, fél hétkor azt hittem, este tizenegy van. Azt terveztem, hogy elmegyek kókuszdiót szedni, pálmaleveleket szerzek és építek egy kis kecót magamnak. Na, ez a terv a kókuszdió beszerzésig sem jutott. Csodálom, hogy voltak hajótöröttek, akik túlélték egy lakatlan szigeten. Hatalmas nagy pókok voltak, különböző bogarak, minden zaj felerősödött, hallottam, hogy ott motoszkál valami a közelemben, de látni nem láttam sokat, aztán észrevettem az éjjellátó kamerával egy pumát. Utólag mondták a helyi kollégák, hogy biztosan jobban félt tőlem, mint én tőle. Hát, ezt nem tudom megerősíteni.
Joe a forgatás minden pillanatát élvezte (Fotó: Sajtóklub)
A versenyzőknek a tisztálkodás is nagy kihívást jelentett.
Tisztaságmániás vagyok, annak idején például nem tudtam olyan későn hazaérni egy-egy buliból, hogy ne mossam ki a hajamból a zselét és ne mossak fogat. Vittem magammal a szigetre is fogkefét, fogkrémet, és hülyén hangzik, de nagy eredmény, hogy nem használtam. Nem csak ezt a félelmemet győztem le. Egy rossz, babonás dolog miatt nem néztem gyerekkorom óta az égre, mert pont abban a számban történt meg rossz dolog, ahány hullócsillagot láttam. Végül ott ránéztem az égre, és olyan nyugalom szállt meg, hogy azóta mindennap felnézek.
A nyugalom viszont nem volt jellemző a Survivor idei évadában. Milyen volt ott megélni velük ezeket a konfliktusokat?
Ott nyilván olyan szituációkba kerül az ember, legyen szó éhezésről, bezártságról vagy bármiről, amihez nincs az illető hozzászokva, és hosszú távon megjátszani magadat nem tudod. Kijön az igazi éned, az igazi arcod, a végén úgyis csak egy ember nyerhet, tehát lehet barátságokat kötni, meg szövetségeket, de mégis azt mondom: mi lesz, ha ott álltok a barátoddal szemben? Persze ez egy játék, amit mindenki meg akar nyerni.
Te milyen játékos lennél?
Nem vagyok egy taktikus ember, de ha a játékban taktikáznak mások, akkor ez egy játék, amihez alkalmazkodni kell. Nagyon őszinte embernek tartom magam, tehát ha valakiről van egy véleményem, akkor azt nem fogom megváltoztatni azért, hogy ne szavazzon rám. Ilyen téren biztosan kemény lenne a játék. Vagy az lenne, hogy nagyon hamar kiesek, vagy ha elfogadják azt, amilyen habitusú ember vagyok, akkor talán végig is mehetek. A játékokban tudnék teljesíteni, azokat kipróbáltam.
Kivel osztottad meg az élményeidet?
A szeretteimmel mindennap beszéltem. És persze a játékosokkal ellentétben én azt hívhattam, akit akarok, ebben nem szenvedtem hiányt.
Miben szenvedtél hiányt?
A szeretteim fizikai közelsége hiányzott, mert én nagyon bújós vagyok. Szerintem ez csak annak furcsa, aki nem ismer. Megválogatom, kikkel találkozom a magánéletemben, már nem a bulik vannak az első helyen , be vannak osztva a mindennapjaim, és ügyelek, hogy ezekben kiemelt szerep jusson a szeretteimnek.
Régen máshogy volt?
Régen sokat jártam el, az sem volt baj, ha nem aludtam éppen és úgy mentem a szórakozóhelyről másnap a dolgomra, most már megtaláltam azt az arany középutat, hogy jusson és maradjon is.
Ezt hogy viselte a családod?
Nehezen. Vannak dolgok, amiket el kell engedni, bármennyire nehéz is ez, mert nem akarok rámenni erre. A múlt az a múlt. Nagyon sok fájdalom és haláleset ért bennünket tavaly december óta, édesanyám most ment el egy hónapja, a sógorom, a nagymamám decemberben. Az érdekesség az, hogy minap éppen a nagyival álmodtam és nagyon megviselt, zokogva keltem fel. Sok elfojtott feszültség van bennem, ilyenkor különösen hálás vagyok azokért az emberekért, akik elfogadtak és szeretnek olyannak, amilyen vagyok.
A nagymamád ilyen ember volt?
A mamikám nekem az életem egyik legfontosabb embere, talán rossz helyre születtem, talán a maminak kellett volna az édesanyámnak lennie. Nála mindig ki tudtam mutatni azt, amit szeretnék, és különös kötelék alakult köztünk. Például 83 évesen elvittem Görögországba, előtte sosem ült repülőn, és bár anyukám elég komoly szinten, versenyszerűen úszott, a mami úszni sem tudott, de kint megtanítottam. Vagy a kocsimat vezette, és még sok olyan dologra tudtam rávenni, amin az egész család csodálkozott. Maminak bármit mondtam, ő befogadta. Ott voltam vele hétfőtől péntekig, onnan mentem dolgozni, mindennap ott voltam másfél-két órát, volt, hogy kifestettem neki a lakást, amíg elvolt az egyházi barátaival nyaralni, vagy papival befizettem a csekkeket. Az utolsó öt-hat évében még intenzívebben ott voltam vele, és amikor decemberben elment, az egy nagy törés volt, de olyan szépen emlékszem vissza, annyira beteljesedett ez a szeretet, hogy el tudtam engedni. Amikor még élt, és megláttam a papival közös képüket vagy a telefonszámukat, máris elérzékenyültem, amióta elment, nem sírok miatta. Furcsa, és ami bánt, hogy a kórházban töltött 14 nap alatt nem tudott senki elbúcsúzni tőle, és azt gondoltuk, néhány nap és hazaengedik. Ez mély fájdalom, mert ő ott volt mindenki mellett az utolsó pillanatig. Hiányzik, hogy nem tudom megosztani vele az élményeimet.
Támogatott a döntéseidben?
Ő örült a dolgaimnak, ha bármilyen változás jött az életembe, akkor ő elmondta a véleményét, mire figyeljek, mire ne, és ha nem is értettünk egyet, utat mutatott sok helyzetben. A papája pap volt, vallásosak voltak, nyilván másképpen beszélt ott az ember, mint a hétköznapokban. Ez nem megjátszás volt, ő ezt váltotta ki. A mami az a mami, aki szent és sérthetetlen. Amit ő kért, azt szó nélkül teljesítettem, és bánt, ha mások ezt kétségbe vonják. Viszont ennyi idősen már elfogadtam, hogy nem tudsz mindenkinek megfelelni. Ez alapigazság.
Joe a Survivor 2021 döntőseivel (Fotó: Sajtóklub)
