Pablo Larraín egy chilei rendező, aki a karrierje nagy részében hazájában forgatott filmeket. De mi köze egy chilei férfinak egy tőle több ezer kilométerre élő hercegnőhöz, aki már akkor meghalt, amikor ő még csak húszéves volt? Larraín Diana történetével először az édesanyján keresztül ismerkedett meg. Eleinte furcsa volt számára, miért rajong az anyukája egy angol hercegnőért, és miért érzi úgy, hogy együtt tud érezni vele, és át tudja érezni a helyzetet, amibe került. A világuk nem is különbözhetett volna jobban. A rendező pont emiatt nem értette, hogy Diana halála miért váltott ki ennyire intenzív érzelmeket az édesanyjából, és a rejtélyt csak növelte, amikor megtudta, hogy az érzéseivel az anyukája egyáltalán nincs egyedül: a hercegnőt több millióan gyászolták szerte a világon, közülük sokan úgy, mintha egy közeli hozzátartozójukat veszítették volna el.
Amikor Larraín a fejébe vette, hogy filmet készítsen Dianáról, nem titkoltan azzal a szándékkal tette, hogy megértse: mi volt az a hercegnőben, amihez annyira kötődni tudtak az emberek, és miért nem csillapodik az iránta való rajongás a mai napig sem. Elsősorban azonban egy olyan filmet akart készíteni, ami az anyukájának is tetszhet, mert a korábbi munkáinak nem kifejezetten ő volt a célközönsége. Amikor a producerével körbeszaglászott, hogy lenne-e igény a filmes piacon egy Diana-filmre, azt tapasztalta, hogy lenne: főképp a németek kaptak rá az ötletre. Ezért lehetséges, hogy bár ez egy nagyon angol történet, magát a filmet nagyrészt Németországban vették fel (a rövid angliai forgatáson a bulvársajtó eléggé megkeserítette a stáb életét), német befektetők pénzéből. Szerencsére Diana azért nem németül beszél benne.
Az angol színésznők nem kértek belőle
Larraín nevéhez fűződik a Jackie Kennedy életének legkritikusabb időszakát bemutató Jackie című film. Akkor egy életre megtanulta, hogy ha egy valóban létező emberről készít filmet, a leghasznosabb, amit tehet, ha az élete legdrámaibb időszakára fókuszál, ugyanis egy ilyen sűrű helyzet igazán alkalmas arra, hogy általa körbejárjon egy személyiséget, és minél több oldaláról bemutathassa a film alanyát. Amikor elkezdett Diana történetén dolgozni, az már kezdettől fogva nyilvánvaló volt számára, hogy ezúttal is hasonló módszerrel fog élni, azt azonban még nem tudta, pontosan melyik időszakot válassza a hercegnő életéből. Ehhez már kellett Steven Knight brit forgatókönyvíró (Peaky Blinders, Locke, Gyönyörű mocsokságok) is, akivel hosszasan átbeszélték, mit szeretnének a filmtől, majd az író hazament, és három hónappal később előállt a Spencer forgatókönyvével.
Kristen Stewart és a rendező Pablo Larrain (Fotó: Vivien Killilea/Getty Images)
A forgatókönyvvel a kezében Pablo Larraín elkezdte keresni a maga Dianáját. Értelemszerűen ő és Steven Knight eleinte brit színésznőben gondolkodtak. Elmondásuk szerint számos ismert nevet megkerestek, akik rövid úton lepattintották őket. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy a korábbi filmes próbálkozások Dianával rendre félresikerültek, és Nagy-Britanniában egy rosszul sikerült Diana-alakítás könnyen elég lehet ahhoz, hogy földbe állítsa egy brit színésznő karrierjét. Kristen Stewart kizárólag azután került köztük szóba, miután kifogytak a brit jelöltekből. Pablo Larraín elküldte neki a forgatókönyvet, majd félve felhívta az Alkonyat-filmek sztárját, aki legnagyobb meglepetésére egy
Benne vagyok, haver
mondattal kezdte a beszélgetésüket. Larraín A stylist című filmjének köszönhetően szeretett bele Stewart játékába, mert azt látta, hogy a színésznő hasonló módon kiismerhetetlen, mint maga Diana volt, és a megjelenése emlékeztette őt az ötvenes és hatvanas évek klasszikus női sztárjaira. A rendezőnek imponált, hogy nem érzett félelmet a színésznőjén, a színésznőnek pedig az imponált, hogy a Spencer nem egy életrajzi film, az olyanokat ugyanis élből visszautasítja, mivel szerinte egy ember teljes életét lehetetlenség két órában összefoglalni úgy, hogy ne csak a fontosabb pontok felsorolásából álljon, hanem legyen némi mélysége is.
Átalakulás Dianává
Bár a rendezője sok interjúban éppen azért dicséri Kristen Stewartot, mert félelmet nem ismerve ugrott bele a szerepbe, Stewart elmondta, hogy nagyon is tartott attól, hogy egy ikonikus, az egész világ előtt ismert ember bőrébe kellett belebújnia. Miután aláírt a szerephez, mindent megnézett és elolvasott, amihez csak hozzájutott Dianával kapcsolatban, legyenek azok régi tévéfelvételek, interjúk, vagy azok a könyvek, amik megjelentek róla, sőt még a Netflix A korona című sorozatát is végignézte. Amikor ebbe beavatta Pablo Larraín rendezőt, a direktor azzal reagált, hogy mivel nem az egész életét dolgozzák fel, abszolút nincs szükség erre a több hónapon át tartó kutatómunkára, hiszen csak egy kis szeletét tárják fel az életének, a színésznő mégis ragaszkodott hozzá. Úgy gondolta, az átalakuláshoz fontos tudnia, hogy bizonyos helyzetekben hogyan reagál, a személyisége mélyére kellett ásnia, bár azzal is tisztában van, hogy készülhet ugyan bármennyit, senki sem képes visszaadni a valódi Dianát, hiszen a vonzerejének egyik fontos eleme éppen a kiismerhetetlensége, a kiszámíthatatlansága, a rejtélyessége volt, tehát akit a Spencerben látunk, az csak az a Diana, aki a színésznő és a film alkotóinak fejében létezik, az ő közös elképzelésüket jelenti a hercegnőről.
Jelenet a Spencer című filmből (Fotó: Profimedia)
A szerephez való felkészüléshez Stewart professzionális segítséget is kapott. Egy dialektus-tréner segített neki abban, hogy a magát ízig-vérig Los Angelesi-nek tartó sztár hiteles legyen brit arisztokrataként, emellett pedig egy mozgástréner segített neki abban, hogy a mozdulataiban is hitelesen adja vissza Dianát. Segített neki az is, hogy próbált nem belegondolni abba, hogy a hercegnő már nem él, az ő fejében életben volt, és amikor néha-néha eszébe jutott, hogy ez nincs így, az mindig szomorúsággal töltötte el. Sokan úgy gondolják, hogy ha valamiben, abban biztosan hasonlít a hercegnő és a színésznő, hogy mindkettejüknek meggyűlt a bajuk a folyton a nyomukban lihegő paparazzikkal, de Stewart az interjúiban próbálja csökkenteni ennek a jelentőségét. Szerinte az, amit ő tapasztalt, nyomába sem ér annak, amiket Diana élt át, akinek sokszor szabályosan menekülnie kellett azért, hogy egy kis privát teret kaphasson. Ő ilyesmire sosem szorult rá, és bár ő sem szereti, ha fotósok követik, nem érzi, hogy menekülnie kellene előlük.
Mese tánccal
A rendező és forgatókönyvírója sokáig keresték a megfelelő címet a projektnek. Eszükbe jutott, hogy Dianát az emberek folyton Diana walesi hercegnéként emlegetik, mintha nem is lenne családneve, mintha a királyi családba való belépéssel elveszítette volna az egykori identitását. Az alkotóknak az volt a célja, hogy ezt visszaadják neki, és fontos volt számukra az is, hogy nem törekedtek mindenáron a történelmi hűségre. Kristen Stewart szerint ez egy olyan film esetében nem is lett volna lehetséges, ami nagyrészt lelki folyamatokat ábrázol, és egy olyan személy érzéseit tárja elénk, aki ezekről az érzésekről csak nagyon keveset beszélt. A királyi család tagjai élesen elzárkóztak attól, hogy segítsék a filmesek munkáját, így kizárólag a személyzet beszámolóira támaszkodhattak, akik azonban számos helyzetben nem lehettek jelen, így mindenképp fikcióval kellett kipótolniuk a valós elemeket a család sandringhami birtokán lezajlott karácsonyi hétvégéről. A film ezért is lett egy igaz tragédián alapuló mese, amit azzal is alátámasztanak, hogy még egy zenés-táncos betét is van benne, ami Kristen Stewart számára a legnagyobb kihívást jelentette. Mivel a jelenetet úgy forgatták le, hogy minden forgatási helyszínen a nap végén Stewart táncolt egy keveset, ezt rögzítették, majd a rendező az így felvett részekből összevágta a táncot, ezért a színésznőnek szinte minden forgatási napon táncolnia kellett. Ez látszólag nem tűnik nagy dolognak, csakhogy Stewart a Spencer előtt nem szeretett táncolni, sosem tudta igazán elengedni magát a zene ritmusára mozogva. A Spencer ilyen szempontból nagy áttörést hozott az életében: állítása szerint annyira rákapott a táncra, hogy a film velencei világpremierjén a stábbulin már órákon át ropta a parketten, pedig korábban ez egyáltalán nem volt rá jellemző.
Kristen Stewart Diana szerepében, a Spencer című filmben (Fotó: Profimedia)
Steven Knight forgatókönyvíró és Pablo Larraín rendező számára fontos volt, hogy a királyi családot ne rosszfiúkként ábrázolja, hiszen nem gonoszok ők, az pedig különösen fontos volt számukra, hogy ne sértsék Vilmos és Harry herceg érzéseit, és egy érzékeny portrét mutassanak be az édesanyjukról. Larraín azt mondja, hogy a filmet nem küldték el a Buckingham Palotába, mert nem akartak tolakodók lenni, de ha érkezik onnan megkeresés, örömmel levetítik nekik. Azt pedig a rendező határozottan visszautasítja, hogy a Spencer valamiféle reakció lenne a részéről a Harry herceg és Meghan Markle körül kialakult botrányokra: ő kizárólag Dianára fókuszált, esze ágában sem volt ilyen szempontból aktualizálni a történetet.
A Spencer című film november 11-től látható a hazai mozik műsorán.
