Carrie-ék tűsarkakon és tojáshéjakon botladoznak a nemi sokszínűség és a halál világában

Egy egészen megváltozott világba csöppen a Szex és New York három főszereplője az És egyszer csak (And Just Like That) című sorozatban, és sokkal fajsúlyosabb témákkal kell szembenézniük, mint eddig. Vajon beletörik-e a cipőjük sarka? Kritika.

Bánosi Eszter

2021. December 10.

Bár a kétezres években gyakorlatilag mindenki rajongott érte, a Szex és New York sorozatot manapság trendi kritizálni. Sokan vádolják utólag azzal, hogy hiányzott belőle a sokszínűség, hiszen a történetek központjában fehér emberek álltak, és általában a társadalom alacsonyabb rétegeit bejárónőkkel, vagy transzvesztita prostituáltakkal reprezentálták a színesbőrűeket. Mások szerint a címében „szex” szót tartalmazó sorozat meglepően konzervatív, sőt kifejezetten prűd volt, még Carrie, a magát „szexuál-antropológusnak” tituláló újságíró is meglepően zárkózottan viselkedett, ha szexről volt szó, és elutasított minden olyan ötletet, amely nem illett a szexről alkotott elképzelésébe. Vannak szép számmal olyanok is, akik szerint a sorozat bántóan állt az LMBTQ+ közösséghez is, az alkotók számára a melegek az Anthony és Stanford által alakított klisékben jelentek csak meg, akik nem igazi karakterek voltak, csupán cuki kiegészítői Carrie-nek. A kritikusok szerint a szereplők a biszexualitásról is azt vallják, „megállás a melegváros felé vezető úton”, de Samantha leszbikus kapcsolata sincs kellően értékelve, a helyén kezelve. Ha pedig a savazásból nem lenne elég, a Szex és New York (SATC) rongyrázása vérciki, mondanivalója felszínes, az egész csak egy divatbemutató (mondjuk a második film szerintem is hajlik erre), a Big-sztori a valóságban nem állná meg a helyét, ahogy a négy nő sem lehetne barátnő, arról nem is beszélve, hogy a magukat függetlennek, férfi nélkül is egésznek valló szereplők hat évadon keresztül azon nyamnyognak, „hol van már a herceg a fehér lovon”.

És egyszer csak szex és new york sorozat kritika

Fotó: HBO Max

Aki ismer, tudja rólam, hogy nekem a SATC olyan, mint egy kedves barátnő, emiatt valószínűleg hajlamosabb vagyok a vélt vagy valós hibái felett is jobban szemet hunyni, mert egyszerűen szeretem és szórakoztat. Alig várom, hogy lássam, milyen ruhában jelenik meg, és nem várom tőle, hogy előadja nekem, mennyire trendi, „píszí”, 21. századi nő, hiszen egy barátságba belefér, hogy bizonyos dolgokban konzervatív nézetűek vagy akár ítélkezőek is legyünk – egyszóval tökéletlenek és esendőek. Ráadásul nem szabad elfelejteni, hogy a SATC a maga korában forradalmi sorozat volt, mert őszinte és közvetlen módon beszélt a szex, a szerelem, a női függetlenség kérdéseiről. Történetei pedig túlmutattak a szokásos csajos sorozatkliséken, Samantha rákbetegsége, Charlotte küzdelme a terméketlenséggel és saját elveivel, Miranda szülés utáni depressziója és Carrie kötődési problémái kiemelik abból a könnyen kipukkasztható rózsaszín buborékból, ahová a kritikusai mindenáron bele próbálják préselni.

A hosszú bevezető azért volt szükséges, mert az SATC folytatásának tekintett És egyszer csak (And Just Like That) nem értelmezhető igazán az eredeti sorozatot érő kritikacunami nélkül, hiszen valamiképp arra reagál. Szerencsére nem azzal, hogy kényszerűen meg akar felelni minden feléje támasztott elvárásnak, ehelyett inkább felvállalja ezt az esendőségét. És milyen jól teszi.

Az első 10 percben megkönnyebbülve állapítom meg, hogy az És egyszer csak nem a SATC mozifilmek folytatása, hanem tényleg a kilencvenes évek végi, kétezres évek eleji sorozaté, vagyis a felszínes csacsogáson túl számíthatunk drámaibb, emberibb elemekre. Ez már abból is látszik, hogy a ruhák és a divat ismét a történet kiegészítőivé válnak, és nem a főszereplőivé (a ruhákról külön egy későbbi cikkünkben lesz szó). Vagy abból, hogy a sorozatot nem hagyták érintetlenül az utóbbi másfél év történései sem. Bár a SATC sosem volt arról híres, hogy a jelen közéletre, történelmi eseményekre reflektáljon (még az ikertornyok terrortámadásáról is csak egy finom utalás erejéig volt szó 2001-ben), a folytatás azonnal elhelyezi magát a jelenben azzal, hogy Carrie a kötelező távolságtartás pozitív hozadékait emlegeti föl a zsúfolt étteremben, ahol Mirandával és Charlotte-val találkozik, vagy azzal, hogy még az egyik outfitje, a kesztyűje is a járvány egyik pozitív hozadéka. Bár a koronavírus megrázóbb aspektusára, a halálozásokra csak egy utalás erejéig kerül sor, mikor a fecsegő, kotnyeles Bitsy von Mufflingot megnyugtatják a barátnők, hogy Samantha nem a koronavírus miatt „ment el”, csak Londonba távozott, a sötétebb témákat ezúttal nem fogja kikerülni a történet – de ne szaladjunk ennyire előre.

Ahogy már említettem, a szexuális fluiditás, a szexuális irányultság, a faji érzékenység kérdései eddig valóban nem szerepeltek hangsúlyosan a SATC-brand palettáján, a folytatás pedig a kérdések megfogalmazását új karakterek bevonásával éri el, akik aztán értékes tanulási tapasztalatokat biztosítanak a három barátnőnek, és kitágítják az ez idáig „szűk és elit” világ határait. Ott van például egy sor kínos jelenet Miranda és az új fekete tanára, Dr. Nya Wallace (Karen Pittman), vagy Carrie és főnöke, a nembináris Che Diaz (Sara Ramirez) között. Egyedül talán Charlotte az egyetlen, akit teljesen érintetlenül hagy az új világ elfogadással kapcsolatos követelményeinek való megfelelés – igaz, neki is kibontakozóban van egy barátsága egy afroamerikai anyatárssal –, de ez karakteridegen is lett volna tőle. Charlotte ugyanis még mindig az a konzervatív, Park Avenue-i királykisasszony, aki most a gyerekein éli ki tökéletességmániáját. Egyébként ő az egyetlen, aki az öregedéshez sem áll polkorrekten, és gesztenyebarnára festi a haját, amivel már-már lázadónak számít ebben a sokszor a ló túlsó oldalára eső, nem egyszer képmutató világban, ahol kicsit még tojáshéjon lépked mindenki azzal kapcsolatban, mit mondhat vagy gondolhat, és hol kezdődik a diszkrimináció.

Ami viszont szerintem nagy szerencse, hogy az És egyszer csak nem játssza el, hogy keni-vágja ezt a határt, nem veregeti magát önelégülten vállon, ha sikerül egy-egy polkorrekt gesztus tennie (ami egyébként mindig nagyon túlzóan tesz meg). Beismeri, hogy még tanulnia kell ezt az új világot, nemcsak a podcast műfaját vagy az Instagramot, hanem a megváltozott nemi szerepeket is. Sőt felvállaltan és őszintén idegenek, sőt nem egyszer túl sikamlósak számára a szexuális sokszínűség témái vagy a szexualitásról való túl nyílt közbeszéd. Carrie például köpni-nyelni nem tud, amikor a nembináris, mexikói podcast-műsorvezető nekiszegezi a kérdést, szokott-e nyilvánosan maszturbálni, és Mirandában is megakad a szusz, amikor fia szexuális megszégyenítéssel vádolja, amiért rászólt, hogy ne smároljon egy zongoraelőadáson a barátnőjével. A szereplők viszonyítási pontja ugyanis még mindig a kilencvenes, kétezres évek – mintha csak egy időgépből pottyantak volna 2021 New Yorkjába, és csak kapkodnák a fejüket, mi minden történt az elmúlt közel 20 évben. Nem akarják eljátszani – amitől sokan tartottak –, hogy tartani tudták a lépést a szexuális forradalmakkal, az ő szexuális életük egyébként sem olyan hangsúlyos már – nem úgy, mint a gyerekeiké.

Fotó: HBO Max

Nem véletlen tehát, hogy a sorozat új címe sem tartalmazza már a szex szót. Inkább a váratlan fordulatokra utal, amiből nincs hiány. Olyan fordulatokra, amelyek idegenek lettek volna az eredeti SATC-től. Ahogy a koronavírus közel hozta hozzánk a halál témáját, úgy az És egyszer csak sem tudja kikerülni: (vigyázat, spoiler következik) az első rész végén kiiktatja a főszereplő, Carrie sorsának mozgatórugóját, Mr. Biget, aki szó szerint nem tudja tartani a tempót a megváltozott világ elvárásaival, a spinning órája után szívrohamot kap, és meghal. Halála azonban nemcsak abból a szempontból jelentős, hogy lökést ad a forgatókönyvíróknak a „mit kezdjen New Yorkban az 50-es, megözvegyült szingli” téma kibontakoztatásához, hanem szimbolikus jelentőségű is.

Mr. Big halálával ugyanis egyértelműen az arcunkba kapjuk, hogy végérvényesen lezárult egy korszak, a boldog 90-es évek, a „szingli” és a „nagy Ő” elavult ideái helyére pedig olyan trendi fogalmak lépnek, mint a „cisznemű” vagy a „nembináris”.

Ahogy Cosmopolitan koktélt sem kapunk már a sorozat folytatásában, helyette viszont finoman kibontakozóban van egy főszereplő alkoholproblémája.

Az És egyszer csak nemcsak szeretne, de szerintem tud is szembenézni az öregedés és az elmúlás témájával, és nemcsak az ősz tincsek szintjén. Hogy elveszíti-e ettől szórakoztató könnyedségét, az még talány, én drukkolok neki, hogy megtaláljon ebben egy finom egyensúlyt.