Igaz történet inspirálta az idén 30 éves Jég veled!-et

Az első jamaicai bobcsapatról szóló közönségkedvencet az élet ihlette, de ezenkívül nagyon kevés közös nevezőt találni fikció és valóság között.

Debreceni Andrea

2023. Április 18.

„Nincsen jobb, mint a mi bobcsapatunk, az első jamaicai bobcsapat” – hangzott el 1993-ban (Magyarországon 1994-ben) a Jég veled! című film jelmondata, azonban a vígjáték nem kitaláció. A furcsa kvartett valóban jelentkezett az 1988-as téli olimpiai játékokra, és a film – még ha sok tekintetben nem is ragaszkodott hűen a valósághoz – a lényeget nagyon jól megfogta: a sportolók bebizonyították, hogy kvalifikálásuk nem volt hiábavaló, és azt is, hogy egy bobbaleset után is van élet.

Kezdeti kételyek

A Devon Harrisből, Dudley Stokesból, Michael White-ból, Freddy Powellből és az utolsó pillanatban csereként beálló Chris Stokesból álló csapat – tagjaikat a jamaicai hadseregből toborozták – kvalifikálta magát az 1988-as téli olimpiai játékokra az albertai Calgaryben. Edzőjüknek Howard Silert választották, aki az Egyesült Államok színében indult az olimpián 1972-ben és 1980-ban, ám a filmmel ellentétben, ahol Irv Blitzer edzőt (akit John Candy alakított) úgy kellett meggyőzni, hogy vállalja el a csapat mentorálását, Siler örömmel állt a feladat elébe. Felesége szerint komoly és elkötelezett sportolóknak találta a négyesfogatot, ezért úgy döntött, mindent megtesz annak érdekében, hogy kijuttassa őket az olimpiára.

A csapat Kingstonban, 1991-ben (Fotó: Paul Harris/Getty Images)

„Tudtam, hogy ez egy téli sport, hogy gyors, hogy veszélyes, de ennyi” – mesélte Devon Harris a Today Show műsorában, mikor arról kérdezték, hogy mennyire voltak tisztában azzal, mit jelent bobozni. Sőt, azt is elmesélte, hogy egészen addig, míg ki nem jutottak a versenyre, még csak bobot sem láttak. Ennek ellenére a lelkesedésük kiapadhatatlan forrásnak bizonyult, a jamaicai védelmi erők pedig biztosították számukra a zavartalan felkészülést a saját területükön. Hónapok kitartó edzése meghozta a gyümölcsét, a kezdő bobosokat kvalifikálták az olimpiára, a versenyzők pedig a trópusi vidéket hátrahagyva Calgary felé vették az irányt.

Esélytelenek, de híresek

Hiába minden felkészülés, a csapat teljesen reménytelenül indult a versenyszámban, underdog, azaz alulmaradó státuszuk azonban meglehetősen népszerűvé tette őket, mind a nézők, mind a versenytársak szemében. Az Amerikai Bobszövetség szerint az érdeklődés irányukba annyira nagy volt, hogy végül nem is hagyhatták el az olimpiai falut, mert úgy kezelték őket, mint a rocksztárokat a vörösszőnyegen. A tömeg a kapuk előtt várakozott, hogy legalább egy pillanatra láthassák a kedvenceiket.

Ami a versenytársakat illeti, a film nagyot csúsztatott ezen a téren, nemcsak, hogy támogatták őket, de olyan alapfelszerelést is biztosítottak számukra, amivel megkezdhették az időmérő edzésekre való felkészülést, az egészből pedig egy olyan nemzetközi, határokon átívelő barátság született, amit a képernyőn maximum csak egy fél mondat és egy mosoly erejéig láthattunk viszont.

Az első jamaicai bobcsapat az 1988-as olimpián

Fotó: picture alliance via Getty Images

A baleset, ami mindenkinek fájt

Az induló csapatoknak négy körben kellett bizonyítaniuk, a rangsor pedig az alapján készült, hogy melyik csapat futotta összesen a legjobb időt. A jamaicaiak az első körben maguk mögé utasították a Kínai Tajpej csapatot, az ausztrálokat és az portugálokat is, és a második körben is szépen teljesítettek. A harmadik kör azonban örökre megpecsételte a sorsukat: Devon Harris, a kormányos elveszítette az uralmát a bob felett és hivatalosan sosem értek célba, ezzel kizárták őket a versenyből. Nem, szó sem volt arról, hogy a bob meghibásodott volna, csak az emberi tényezőn csúsztak el.

A balesetről videó is elérhető, de csak erős idegzetűeknek ajánljuk:

A bob körülbelül 136-137 kilométer/órás sebességgel haladt, amikor kisodródtak, és egészen addig, amíg a jármű nem veszített a sebességéből, a fejükön csúsztak tovább, beszorulva a szánkó alá, csoda, hogy ezek után a saját lábukon sétáltak le a bobpályáról. A Today riporterének elmondták, hogy hatalmas ütést éreztek, és ahogy a videón látszik, több tíz métert tettek meg, mire végül a szánkó elvesztette a lendületét.

Bár a filmben nagyon meghatóan a saját vállukon cipelték le a bobot, ez a valóságban nem így történt, ugyanis az orvosi és technikai csapat tagjai tolták le a szánt a jégről. Azt az érzést azonban, ami akkor fogadta őket, nagyon is hűen ábrázolta a Disney-változat.

Ez volt az élmény legmélyebb pontja, és ők felemeltek minket

– mesélte a riporternek Chris Stokes, aki szerint a tömeg éljenzett nekik, miközben levonultak a pályáról. Hasonlóan emlékszik Harris is:

Csak le akartunk lépni a nyilvánosság elől, a rivaldafényből, amilyen gyorsan csak tudunk. Elég csüggedten mentünk lefelé a szakaszon, de egy srác odanyúlt, és megfogta a kezemet. Így hát megráztam, és utána mindenki más kezét is meg kellett fognom. Mindenki kezet akart fogni. Az emberek integetni kezdtek, és ujjongtak, és azt kántálták, hogy »szeretünk«. Ettől kicsit jobban éreztük magunkat.

A bobcsapat 1992-ben újra megpróbálta, akkor 25. helyen végeztek, de Dudley Stokes és Michael White párosban is kipróbálta magát, 30. helyen sikerült végezniük.

Howard Sailer edző a verseny előtti konferencián, Calgary, olimpiai faluban (Fotó: S&G/PA Images via Getty Images)

Tovább is van…

Elsőnek lenni sosem egyszerű, de a jamaicai bobcsapat kitaposta az ösvényt az utókor számára, azóta több évben is indítottak csapatot a téli olimpiai játékokon, és külön érdekesség, hogy 2018-ban a férfi résztvevők mellett egy női csapat is debütált az ország színeiben.

Lehet, hogy a Jég veled! forgatókönyve nem ragaszkodott szorosan a történtekhez, de a film hatalmas siker lett, világszinten közel 155 millió dollárt generált a mozipénztáraknál. Ez kapóra jött Marvin Dixonnak és Winston Wattsnak, akik 2014-ben, a szocsi téli olimpiai játékokon akartak indulni kettes felállásban, csakhogy hiába kvalifikálták őket, anyagiaknak teljes mértékben híján voltak. Ezért Jég veled! – A második generáció néven internetes gyűjtést indítottak, amit annyira szeretett a világ, hogy pillanatok alatt összedobták nekik a versenyzéshez szükséges összeget.

A most 59 éves Devon Harris Calgary után ismét a katonaságnál találta meg a számításait, de 1992 után végleg leszerelt, és civilként folytatta a versenyzést. A 2018-as téli olimpián a World Olympians Association kitüntetésben részesítette annak elismeréseként, hogy azt hirdette, soha nem szabad feladni. A férfi egyébként motivációs előadóként és íróként tölti mindennapjait, mellette pedig hátrányos helyzetű gyerekek oktatását támogatja. Öt gyereke született, és állítólag mind rajonganak a Jég veled!-ért.

Devon Harris (Fotó: Will And Deni McIntyre/Getty Images)

Dudley Stokes-ot a vállsérülése miatt váltotta öccse, Chris a csapat harmadik körében, de a férfi 1992-ben visszatért és 1998-ig versenyszerűen bobozott. Később mint edző találta meg a számításait, a mai napig csapatokat készít fel az olimpiára, emellett Harrishez hasonlóan motivációs előadóként is dolgozik.
Chris Stokes bobozás iránti szeretete olyannyira megmaradt, hogy ezen kívül még három téli olimpián is indult, bár már nem fékezőként, hanem oldalhajtói szerepben. Ő az elnöke a Jamaicai Bobszövetségnek és jelenleg a vezérigazgatói címet is betölti a szervezetnél.
Michael White, ahogy írtuk, 1992-ben újra megpróbálta, de sokkal többet nem tudni róla. Felhagyott a sportolói karrierrel, akárcsak Freddy Powell, aki a Bangkok árnyai című filmben ugyan feltűnt, de a filmes világba nem tört be.
Ami Howard Siler edzőt illeti, miután otthagyta a versenysportot, biztosítási ügynökként dolgozott. 2014-ben, 68 évesen érte a halál, néhány hónappal korábban rákot diagnosztizáltak nála. Feleségével három lányuk született az évek során, halálakor hatszoros nagypapa volt.

(via 1, 2, 3)