Hogyan éled meg, hogy 70 éves lettél?
Azt nem mondanám, hogy nagyon meglepődtem, mert tudtam, hogy az évek telnek, de tudod, fiatalként másképp gondol erre az ember. A hangodból ítélve te fiatal nő vagy.
30 éves.
Hát igen, 30 éves. Először akkor ünnepeltem nagyobb bulival a születésnapomat. A ti szemetekben a 70 év egy matuzsálemi kor. Őszintén mondom, jó visszagondolni az elmúlt évekre, évtizedekre. És tudod, miért? Szeretem, hogy annyi mindenre vissza tudok emlékezni. Rengeteg esemény, emlék, élmény, temérdek ember van benne ebben a hetven évben. Ezt nagyon élvezem, ahogy azt is, amikor az előadásaim végén korombeliek odajönnek hozzám és azt mondják, Judit, köszönöm, megerősítettél abban, hogy jól gondolkodom. Azt kell, hogy mondjam, békességben vagyok önmagammal, a korommal.
Fotó: Schumy Csaba
Szívmelengető, amikor valaki ilyen szépen beszél a koráról. Ahogy hallom, pozitívan tekintesz erre, tele vagy még ötletekkel, tervekkel.
Ez így van, nem tudok nyugton ülni a fenekemen! Ha van egy olyan napom, amikor semmi dolgom, csak mondjuk pihenek és olvasok, felhívom a húgom, és megkérdezem, hogy szerinte ez normális, megengedhetem magamnak, hogy akár három órát is egyfolytában olvassak? Szerencsére nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen klasszul éli az idősödő éveket, sőt, egyre többen vagyunk, akik így élünk. Hiába is ágálnék, kapálóznék, az évek elteltek. Szeretem az életet, amit élek, és tényleg elfogadom, nincs mese. Hiába siránkoznék, hogy múlnak az évek, ez a természet rendje, nem ellenkezhetek. Annyit tudok tenni, és ezt szajkózom mindig, hogy figyelek az egészségemre, aktív maradok, mozgásban vagyok, és így talán még sok jó év vár rám.
Kijelenthetjük, hogy tudatosan éled az életedet?
Egyre inkább. Fiatalon hagytam sodorni magam az élettel. Szerencse, hogy egy ilyen érdekes út felé sodródtam azáltal, hogy elkezdtem televíziózni. Valószínűleg izgalmasabb, színesebb életem lett, mintha mást csináltam volna. Ki tudja?
Hogyan írhatnánk le a régi időkhöz képest egy napodat? Például, amikor aktívan képernyőn voltál.
Bármilyen fura, most sokkal több mindent csinálok, mint mondjuk 60 éves koromban. A tévés életemben pedig egyfajta búra alatt éltem. Mi volt a legfontosabb? Hogy jó feladatokat kaptam, jó csapatokban dolgoztam. A ’80-as évek közepétől egymás után jöttek a műsorok. Akkoriban például, ha egy-egy adásra készültem, nem tudtam kinyitni a laptopot és információkat, híreket böngészni, sokkal nehezebben gyűjtöttem össze egy témával kapcsoltban a tudnivalókat, legyen szó egészségről vagy ismert emberről. Mi, bemondók, képernyősök, sokat dolgoztunk a televízión kívül is, én például játékokat, gálákat vezettem. Jelenleg már kényelmesebb, nincs az a gyorsított tempó. Az elhangzottakkal szemben mostanában egy napom így néz ki: szeretek reggel sokáig lustálkodni, akár nyolc, fél kilencig, ilyenkor olvasok, teázom, tehát törekszem arra, hogy nyugodtan induljon a nap. Ha a ház körül megcsináltam a feladatokat, elmegyek gyalogolni. A napi öt kilométert illik megtennem, ritkán hagyom ki. Délután írogatok, aktív vagyok a közösségi oldalakon, van egy saját YouTube-csatornám is. Megfigyeltem, hogy szinte komolyabban készülök egy-egy adásra, beszélgetésre, mint régebben.
Élvezem, mert végre azokkal és annyit beszélgethetek, amennyi jól esik, tehát nincs olyan, mint régen, hogy a kamera mögött álló jelzi, hogy na, be kéne fejezni.
Teljes szabadságot élvezek ebben is. Sok felkérést kapok előadásokra, ahova fiatalabbak is eljönnek, tehát nem csak 60-70-80 körüliek, hanem a negyvenesek, sőt, még fiatalabbak is. Ez nagyon jó, hiszen amiről beszélek, az nekik is fontos lehet.
Endrei Judit és Almási Kitti a Korhatártalanul c. műsorban
Ha visszatekintünk a múltra, hogyan tudtad összeegyeztetni a televíziós munkáidat a magánéleteddel, az anyasággal?
Ha az ember fiatal, viccesen kifejezve olyan, mint egy ló, akin szemellenző van. Akkoriban mindent a televíziónak szenteltem, pláne, amikor még nem voltak gyerekeim. Minden a televízió körül forgott, az volt a legfontosabb, hogy ott helytálljak. Természetesen ugyanúgy jártunk színházba, moziba, túrázni, tehát a magánéletem nem szűnt meg, csupán volt egy fontossági sorrend. Ha volt társam, és többnyire volt, akkor elmentünk vacsorázni, együtt reggeliztünk, de mindig a munka volt az első. Ma már azt mondanám, hogy viszonylag fiatalon – akkor idősebbnek éreztem magam –, 48 évesen hagytam abba a televíziózást, mindezt önszántamból, erre mindig büszke vagyok.
Miért döntöttél így?
Úgy gondoltam, kezdek kiöregedni, ma meg úgy érzem, hogy milyen butaság volt, hát hol voltam még az öregedéstől. Visszatérve az előző kérdésre, mindig egyszerű életet éltem, nem bonyolítottam túl, sosem gondolkoztam azon, hogyan egyeztessem össze a két életet.
Mint ahogy nem tudtam volna elképzelni, hogy csak főállású anya legyek.
Minden tiszteletem azoké a nőké, akik így döntenek, de nekem szükségem volt arra, hogy munka legyen az életemben. Hogy mit értek munkán? Műsort csinálni, könyvet, cikket írni, emberekkel találkozni és beszélgetni, ez mind része ennek. Szerencsés voltam, mert amikor a gyerekek jöttek, akkor édesanyám vagy a pesti nagymama sokat segített, tehát jól tudtam ezt működtetni. Ezekből a helyzetekből sem csináltam problémát. Szerintem érdekesebb kérdés, hogy otthon is az az ember vagy-e, mint a képernyőn.
Volt különbség a képernyős és a hétköznapi életet élő Endrei Judit között?
Nálam ez nem válik külön. A magánéletben persze nem mindig hordok magas sarkút, nem vagyok talpig sminkben vagy csinos ruhában, ám ugyanúgy viselkedem, mint ezekkel a kiegészítőkkel. Mindig arra törekedtem, hogy ugyanaz a nő legyek a képernyőn, mint társaságban. Szerintem a szakmánk egyik legfontosabb része, hogy törekedjünk a kamera előtt is az őszinteségre, és itt legfőképp a viselkedésedre, a gondolataid közreadására gondolok. Hiába játszol szerepet, az egy idő után leolvad rólad, és előbújik a valós éned.
A mai világban a tévések bulvárértéke igen nagy. Felmerül a kérdés, hogy hol húzódik a határ a szakmaiság és a népszerűség között.
Nézd, a bulvárban való jelenlét érdekes kérdés. Isten őrizz, hogy elkezdjek bárkit kritizálni, de van véleményem erről a témáról. Furcsának tartom, amikor valaki boldog attól, hogy ott lehet a bulvárban, majd amikor valami negatív történik az életemben, kategorikusan kikéri magának, hogy leírják róla. Ez egy álságos dolog. Vagy szerepeljek bármikor, ha jól, ha rosszul mennek a dolgok, vagy inkább felejtsük el ezt az egészet. Valamilyen szinten én is jelen vagyok, rólam is írnak időnként. Mindig azt mondom magamban, persze öniróniával, hogy jó az öreg a háznál.
Nem is botrányokkal kerülsz címlapokra.
Mert ahogy az előbb említettem, egyszerű életet élek. Nincsenek viharos események.
Mi a véleményed a jelenlegi televíziózásról?
Régebben sokkal inkább értékteremtés zajlott, mert a szórakoztatás is magas színvonalon történt. Ma nagyüzemi termelés folyik, de ezt sem bántásból mondom, más az igény. A tévé egyre jobban tűnik el a hétköznapokból, már a saját korosztályom tagjai is sokszor keresnek inkább egy YouTube-csatornát, mint leülnek a tévé elé, a fiatalokról nem is beszélve. A fiatalabb generáció inkább az okostelefont nyomkodja és ott keres tartalmat.
A korodról azért beszélsz ilyen nyíltan, mert szeretnél betölteni egyfajta példakép funkciót?
Ó, dehogy! Az előadásaimat is úgy kezdem, hogy senkinek sem szeretném megmondani, hogyan éljen, és azt is mindig hangsúlyozom, nem feltétlenül úgy jó, ahogy én gondolom. Inkább elmondom, hogyan élek én, és az nekem miért esik jól. Ha valaki meghallgat, és hasonlóan él, tőlem kap egyfajta megerősítést, hogy tényleg, hát mennyivel jobb így derűsen, elfogadóan, aktívan élni az életünket, mint a négy fal között lenni, depressziósan, azon keseregve, hogy megint több ráncom lett. Ez soha nem fogalmazódott meg bennem, hogy Endrei példakép lehet az idősödők körében, de ha valaki megerősítést kap, hogy igenis a kor csak egy szám, akkor örülök, akkor azt mondom, hogy érdemes kiállni sokak elé, és mondani a magamét, megosztani a tapasztalataimat.
A lányaid kikérik a véleményed az élettel kapcsolatban?
Sosem úgy neveltem őket, hogy megmondtam nekik, mit csináljanak. A legjobb nevelés a példamutatás, így aztán jól nevelt, művelt felnőttek lettek, szeretik a természetet, tisztelettudóak és udvariasak. Most azt a periódust éljük, hogy bár többnyire mindent megosztanak velem, az elhangzottakkal kapcsolatos a kommentáromat, tanácsomat már nem feltétlen szeretnék hallani. Ha kérdezik a véleményemet, akkor elmondom, de igyekszem nem agyonnyomni őket az élettapasztalatommal. Ez egy tanulási folyamat számomra és persze a számukra is.
Endrei Judit lányai: Nóra és Laura (Fotó: Schumy Csaba)
Az elmúlt tíz évben mi volt a legnagyobb változás a személyiségedben, ami jót tett az életeddel?
Azt hiszem, éppen a gyerekeimmel való kapcsolatom megreformálása. A gyereknevelés legkönnyebb időszaka, amikor még kicsik, mondjuk a kamaszkorig, hiszen akkoriban többnyire az történik, amit a szülők javasolnak, mondanak. Aztán elkezdik bontogatni a szárnyaikat, egyre jobban leválnak, neked pedig anyaként meg kell tanulnod, hogy hagyd őket repülni. Nekem is meg kellett ezt tanulnom. Úgy szoktam fogalmazni, hogy nem lihegek a sarkukban, nem oktatom ki őket, hogy mit csinálnak rosszul, bármennyire is tudom bizonyos helyzetekben, a saját tapasztalataimból kiindulva egy másik út jobb lenne.
Mi szülők, főleg az anyák, nem élhetjük a gyerekeink helyett az életüket, nekik kell akár a rosszat is megtapasztalni, átélni egy-egy kudarcot, csalódást.
Mindig nem foghatjuk a kezüket. Számomra ez egy jelentős tanulási folyamat volt, hogy hogyan engedem el őket a szoknyám mellől. Az előadásaim során is el szoktam mondani, hogy hagynunk kell a gyerekeinket menni, és nem sopánkodni, hogy miért hagytak el bennünket. Én például nem mondom a lányoknak, hogy jaj, de hiányzol, drágám, csak akkor, ha ők mondják, hogy hiányzol, mama. Nevelem magam, megvárom azt is, hogy ők hívjanak. Ha már nagyon hiányérzetem van, küldök nekik Facebookon egy szívecskét vagy egy mosolygós fejecskét, és ha arra kapok egy választ, akkor tudom, hogy megvan a gyerekem, és rendben is van. Én így segítem őket, nem akarom nehezíteni az amúgy sem könnyű életet.
Van bármi, ami zavar magadon, és változtatnál rajta?
Három éve sikerült lefogynom. Eltelt másfél-két év, és visszacsúszott egy kilócska. Aztán még egy, most pedig már öt kilónál tartok. Jelenleg grammonként küzdöm le, és nem azért, hogy csinos és szép legyek, hanem az egészségem miatt, de hát ebben a korban ez már nem olyan egyszerű.
Vannak még nagy álmok?
Amíg aktív és mozgékony vagyok, és az anyagiak is megengedik, továbbra is utazni fogok, de már nem foglalkoztat egy hatalmas út gondolata. Valószínűleg több könyvem sem fog megjelenni, mert mostanában könyvet kiadni és aztán eladni borzasztóan nehéz dolog. Fontosabbnak tartom, hogy a mindennapokban jól érezzem magam, hogy olyan emberekkel találkozzam, akikkel szívesen vagyok. Az idősödésnek fontos hozadéka ez a szabadság. Soha ilyen szabadon nem éltem, mint ahogyan most. Van egy vicces történetem arról, hogyan reagálnak az emberek, amikor lelkesen beszélek erről az életkorról. Pár éve egy negyvenes újságíró interjút készített velem. Mondtam nagy hittel az érzéseimet, a beszélgetés végén pedig azt mondta, hogy Judit, ha ez ilyen, én alig várom, hogy nyugdíjas legyek. És tényleg ilyen! Nem szabad siettetni az időt, úgyis elrepül, majd amikor gyerekeid lesznek, akkor rohan csak igazán. Szeretnék még jó pár évet eltölteni ebben a szellemi, fizikai állapotban, aztán úgyis jön az elcsendesedés, a lenyugvás.
