Gergely Róbert 66 éves lett

Hogyan fogja ünnepelni a születésnapját?

Már előző nap ünnepelni fogunk Mosonmagyaróváron, ahol eljátsszuk a Fogj egy sétapálcát című kabarét. Ezt egy születésnapi ajándékként fogom fel, mert egy színész, egy előadó akkor érzi jól magát, hogyha nem otthon egyedül, magányosan ül a sarokban és elmélkedik a koráról, hanem aktív. Szóval én aktívan fogom tölteni: találkozom a közönséggel, a barátaimmal, színésztársaimmal és minden bizonnyal hangot adunk a születésnapomnak, hiszen hagyomány, hogy fel szoktuk egymást köszönteni. Pár nappal később a barátaimmal Visegrádra megyünk kirándulni, wellnessezni, vacsorázni, eltöltünk pár kellemes órát együtt. Természetesen mindezek mellett a családommal is sort kerítünk egy visszafogott ünneplésre. Nincs nagy felhajtás, ha van gyertya, ami két darab hatost ábrázol, azt megtartom, hogy később megfordíthassam két kilencesre, hiszen akkor is szeretnék majd ünnepelni.

A 66 az már nyugdíjas kor. Ez hogyan érinti?

Kedélyesen fogom fel. Pár napja az egyik koncertemen kiálltam, és mint máskor is, elmondtam, hogy egy évvel ezelőtt nagyon nagy szerencse ért engem. Ilyenkor hetykén zsebre teszem a kezem és azt mondom: most már én is ingyen utazom a villamoson. Dicsekszem, büszkélkedek, mindenki nevet rajta. Ezzel a koromra utalok, valamint arra, hogy nem kell vele különösebben foglalkozni. Nem érint meg, inkább arra gyúrok, hogy megtartsam a gyertyát és meggyújthassam a másik végét is, hiszen két végén szokták égetni.

Fotó: Olajos Piroska

Sosem volt jellemző Önre, hogy két végén égesse azt a bizonyos gyertyát?

A szüleim mindketten munkaszeretők és munkamániások voltak, ezt örököltem és mindig is szerettem túlteljesíteni mindent, amit rám bíztak. Ilyen értelemben nagyon sokat dolgoztam, szorgalmas vagyok és szeretek is dolgozni.

Akkor érzem jól magam, ha meló van, nem igazán tudok pihenni. Ezen tavaly tudatosan változtattam: sokkal több pihenőt hagyok magamnak és az aktív sport is beépült a hétköznapi rutinomba.

Milyen sportot űz?

Egy német vizsla kölyök kutyám van egy csokoládé labrador mellett. Aki tisztában van a kutyák fajtájának jellemzőivel, tudja, hogy ők ketten aztán igazán megmozgatják az embert. Egyelőre még nem tudom együtt sétáltatni őket, egyszerűen nem megy. Emellett rendszeresen, ha lehetőségem van rá, akár naponta eljárok úszni és vízi tornázni. Kényeztetem magam masszázzsal, és ha jó idő van, igyekszem minél többet kirándulni és a szabadban lenni.

Hatalmas a kontraszt az úszás és a szereplés között, hiszen a tömegből egyszer csak teljesen egyedül lesz az ember. Nem furcsa érzés?

Nekem ez pont jó. Amikor leúszom a hosszomat, megcsinálom a szokásos kis feladataimat, nem foglalkozom semmivel. Nézem a többieket, hogy milyen stramm emberek vesznek körül és ez engem inspirál. Látok nálam idősebbeket, hogyan úsznak mindenféle formában. Olykor még a szaunában meg is szólítanak. Pár nappal ezelőtt esett meg velem egy kedves történet. Éppen úsztam, szemüvegben és úszósapkában, ahogyan azt kell, majd két pályával odébb megszólított egy fiatal srác: Gergely Róbert? Mondtam, hogy igen, én vagyok. Erre szabadkozott, hogy ne haragudjak, hogy megszólít, de tudja, hogy én vagyok a Modern családból (sorozatból) Phil magyar hangja és ő azt minden nap megnézi, nagyon szereti és annyira örül, hogy találkozhatott velem. Szemüvegben és sapkában kizárásos alapon a hangom alapján ismerhetett fel. Nagyon aranyos szituáció volt.

Sokunk egyik kedvenc sorozata a Modern család. Mennyire azonosult Phillel a közel 12 év alatt, amig a magyar hangját adta? 

Amikor jó pár évvel ezelőtt felkértek erre a szinkronszerepre, megnéztem az első tekercset és vissza akartam adni, mert úgy éreztem, hogy ez az ember nem én vagyok. Majd meggyőztek, hogy ezt igenis nekem kell csinálni. Végül csak megszoktuk egymást Phillel.

Miként indult a szinkronszínészi pályafutása?

Fiatal srácként bementem a Pannónia filmstúdióba és valami rajzfilmben kellett valami hülye hangot adnom. Azt se tudtam, mikor kell megszólalnom, mert nem embert, hanem figurákat láttam, körülöttem pedig hatalmas nagy színészek álltak, akik rutinból csinálták, én viszont küzdöttem. Borzalmas volt, majd el is mentem a gyártásvezetőhöz és megkértem, hogy többet ne is hívjanak, mert nekem ez nem megy. Sajnálkoztak, én pedig lógó orral menekültem ki a stúdióból, amikor egy hang utánam szólt. Képessy József hangja volt, aki abban az időben a szinkronszínészet óriása volt. Visszahívott, elmondta, hogy hallotta, mit mondtam és biztosított róla, hogy jó hangom van, meg fogom tanulni. Abban a pillanatban új erőre kaptam és Képessy Józsefnek igaza volt, valóban megtanultam.

Volt másban is hasonló tapasztalata?

Kezdő énekesként Aradszky László odahívott magához és azt mondta, ügyesen csinálom és menjek el mindenhova, ahova csak hívnak, mert szeretni fognak. Akkor még nem értettem pontosan, de ma már tudom, mire gondolt. Vándorszínészként mindenhova elmegyek, ahova hívnak. Nincs különbség, mert azok az emberek, akikhez én is eljutok Magyarország különböző pontjain, nincs pénzük, lehetőségük feljönni Budapestre, hogy minket megnézzenek valahol, hanem nekünk kell elmenni.

Ha még jobban visszarepülünk az időben: hogyan kell elképzelni Gergely Róbertet gyermekként?

Apukám a Magyar Rádióban dolgozott több mint 40 évig. Vajek Róbertnek hívták és rengetegszer voltam vele a munkába. Gyerekként számomra természetes volt, hogy bementem a Magyar Rádióba, a Pagodában ülhettem, stúdiókat ismertem meg, láttam, hogyan vágja a szalagos magnót kézzel, bekukucskálhattam azokba a stúdiókba, ahol az igazi nagy énekesek énekeltek. Csodálhattam, ahol a Stúdió 11 muzsikált, híres zeneszerzőkkel találkoztam. A büfében megkaptam a kis szendvicsemet, üdítőmet. Mindezek nekem természetesek voltak, pedig másoknak akár egy egyszeri látogatás is különleges élmény lett volna. Ugyanezt megtapasztaltam anyukámmal, Vajek Jutkának hívják, a Magyar Televízióban dolgozott, voltam a Híradó stúdiójában, mehettem a páternoszterbe, lehettem a Szabadság tér 17-ben a hatalmas nagy palotában. Nézhettem édesanyámat a stúdióban.

Ezt kifejtené?

A híres szülök gyerekeivel mindig az van, hogy az apa-anya képességeihez mérik őket. Ha pedig őket nem szereti valaki, akkor valószínűleg a gyerekeiket sem fogják. Nekem is voltak problémáim. Amikor hasonló pályát választottam, hogy én is közszereplő, azaz színész leszek, akkor ezért változtattam nevet: ezzel tudtam a szüleim névárnyékából kilépni. Szerettem volna, hogy a színpadon Gergely Róbertet lássák, ne Vajek Róbertet. Természetesen a gyökereimet nem tagadom meg, az irataimban Gergely-Vajek Róbert szerepel. Hála Istennek ez segített kilépni az árnyékukból a közönség már Gergely Róbertként ismert meg. Ez nekem is könnyebb volt, mert az eredmények, sikerek, bármilyen elismerés – legyen az rossz vagy jó – nem a szüleimet illette, hanem engem.

Gergely Róbert és Támadi Anita az Érettségi című vígjáték próbáján (Fotó: MTI/Varga György)

Ez a közeg tanította meg arra, hogyan legyen talpig úriember? Ez manapság már nagyon ritka.

Ez zsigerből jön. Amikor fiatal voltam és láttam különböző mintákat filmekben, esetleg színházban, irodalomban, az tetszett, hogy azok a férfiak, akikre felnéztem ilyenek voltak. Ebből adódóan úgy véltem, én is lehetnék ilyen. Nyilván az évek alatt ezek a művek formáltak engem. A főiskolai években az ember előre halad, mert tanárok, színészek, szakértők segítenek ebben, rávilágítanak sok mindenre. Ezek mellett a szerepeim nagy része is a „pozitív hős” karakter volt, ebben tudtam fejlődni és tapasztalatot szerezni. Majd, amikor kikerültem a színházi világba a főiskola után, akkor nyilván a szakértők, rendezők is ezt látták bennem és ezt forszírozták.

Ha azt mondjuk, Gergely Róbert, akkor jönnek utána a titulusok: énekes, színész, szinkronszínész, rendező, író. Melyiknek vallja magát a leginkább?

Ezek mind korszakok voltak. Legelőször, még óvodás koromban színész akartam lenni, jobban mondva, híres ember akartam lenni. Aztán a sors úgy hozta, hogy énekelhettem, kinyílt egy másik ajtó az Emmanuelle-lel. Majd néztem, hogyan készül egy színházi előadás, tanultam a rendezőktől. Érdekelt, hogyan lesz a szavakból, mondatokból, jelenetekből egy színházi előadás. Később, amikor önállósodtam, elkezdtem a magam útját járni és megalapítottam a Gergely Theátert, ami 15-16 éven keresztül az életem része volt, minden pillanatom erről szólt. Amikor a zenei pályafutásom elindult, énekeltem, zenét és szöveget írtam. Végül így eltelik 30-40 év és annyi minden történik az emberrel, hogy sok mindenhez kell érteni.

Mire a legbüszkébb?

Annak idején nem szerettem Szécsi Pált, mert fiatal voltam, főiskolás, 16-17 éves és mondogatták, hogy mennyire hasonlít a Szécsi Palira ez a Vajek Robi, még a hangja is olyan kellemesen búgó, olyan az orgánuma, mint a Szécsi Pálé. Ez baromira nem tetszett nekem. Nem tetszett, hogy hozzá hasonlítanak, nem akarok más alteregója lenni, hanem én akarok lenni és kész. Az én nevemet tudják, ne más nevét suttogják a hátam mögött. Majd mi történt? Az ember a saját árnyékát nem lépheti át. Ahogy idősebb és tapasztaltabb lettem, más is észrevette. Mészáros Márta szeretett volna anno egy Szécsi-filmet készíteni és engem kértek fel. Akkor már színész voltam és jó lett volna megcsinálni azt a filmet, akkor érett voltam rá, a film viszont nem született meg. Valahogy mégis megérintett ez a dolog, ez a srác, a Pali, aki ilyen hamar elment, elkezdett foglalkoztatni. Elkezdtem játszani az életéről egy színdarabot, dalokat énekeltem el, koncertezem. Ez a mai napig megmaradt és az én nevem összeforrt azzal, hogy építem és ápolom Szécsi Pál zenei örökségét. Idén lenne 80 éves, ennek apropóján készülünk egy Szécsi 80-as emlékkoncertre.

Fotó: Gergely Róbert

Milyen a vándorszínészek élete?

Azt szoktam mondani, a munkahelyem Magyarország. Egy vándorszínésznek, nekem nem adatott meg, hogy hosszabb ideig bármelyik budapesti színház oszlopos tagja legyek. Úgy látszik, nem volt érdekes a személyem egyik színháznál sem, nem volt igény rám hosszútávon. Az egyetlen az életemben, ami kiragadható és biztos pont volt, a Pécsi Nemzeti Színház, ahol bő hét esztendőn keresztül dolgoztam, társulati tag voltam, az volt az otthonom.

Ez egy fájó pont?

Igen, egy kicsit fájt, de idővel túltettem magam rajta. Mást dobott az élet. Fiatalemberként azt gondoltam, majd nagy filmszínész leszek, de nem így alakult. Nincsenek nagy filmjeim, nem kellettem a magyar filmgyártásnak, nem figyeltek fel rám. Ahol felfigyeltek, ott marasztaltak és azt az utat járhattam végig. Ezért alapítottam meg a Gergely Theátert, hogy legyen egy színház, aminek stabil tagja vagyok. Utólag viszont azt mondom, jó lett volna, ha valamelyik színház úgy gondolja, hosszú távon szeretne velem dolgozni. Nem így történt, elfogadtam, jártam a magam útját.

Azért volt olyan álma, ami megvalósult, nem igaz?

Szerencsére igen. Amikor a Pécsi Színházban bemutatták a Chicagót, én is benne voltam, egy pici, aranyos szerepben, de én mindig Billy Flynn (a főszereplő) akartam lenni. Ahányszor elmentem válogatásra, mindig annak a karakternek a dalait énekeltem. Egyszer csak a Madáchból felhívtak, hogy Szirtes tanár úr felújítja a Chicagót és engem kért fel az egyik szerepre. Megkérdeztem, melyik szerepről lenne szó, majd mondták, hogy a Konferanszié lenne az enyém. Megköszöntem, letettük a telefont és magamban szomorkodtam, hogy csak Konferanszié, a fene egye meg. Eltelt két perc, megcsörrent a telefon, Erzsike mondja: „Jaj Robika, ne haragudjon! Elnéztem, nem Konferansziéról van szó, hanem Billy Flynn-ről.” Eldobtam kapát-kaszát, annyira örültem. Egy élmény volt éveken keresztül játszani ezt a szerepet. Tehát nincs nyávogás, megkaphattam életem kedvenc szerepét. Hasonlóan voltam a West Side Story-val, amit 13 évesen láttam először filmen, egyből megragadt és tudtam, én is ilyesmit szeretnék csinálni. Bernardo tetszett a legjobban, aki egy sötétbőrű, jóképű, jó kiállású srác, aki megvédi a húgát, Maria-t. Mit hoz az élet? A Vígszínházban, amikor Eszenyi Enikő rendezte a West Side Story-t, megkerestek Bernardo szerepével, amit néhány éven keresztül játszhattam.

A magánéletét jó ideje óvja a nyilvánosság elől. A legutolsó információ, hogy tavaly ismét rátalált önre a szerelem. Ez még aktuális?

Annak már vége van. Azt viszont továbbra is tartom, már nem szeretném a magánéletemet a nyilvánosság előtt élni. Mind a két házasságom a nagyközönség szeme láttára zajlott, aminek voltak jó és rossz oldalai is. Most viszont úgy érzem, szeretném, ha ez a titkos kert csak az enyém lenne, senki ne öntözgesse, nézegesse, szakítson le róla egy virágot. Ez most már az enyém és nem kell, hogy közkincssé tegyem.

Azt viszont kijelenthetjük, szakmai szempontból visszavonulásról szó sincs, igaz?

Nincs visszavonulás. Igaz, színházi produkciókat nem hozok már létre, a meglévőket csinálom. Az is pont eleget ad nekem. Nem voltam sosem az otthon ülő típus, jövök-megyek, nyüzsgök, álmodozom. A fő mondanivalóm, Nádasdi Kálmán mondata a mai napig a fülemben van 22 éves korom óta: „Kicsiket álmodni mindenki tud, de nagyot érdemes.”