Ha lehetne a nyolcvanas évek rocksztárjainak a magatartását osztályozni, Jon Bon Jovi egészen biztosan dicséretes ötöst kapna. A világ egyik legnagyobb rockere olyan példamutató életet élt, hogy mi – átlagos rajongói – elszégyellhetjük magunkat a kilencvenes évek házi- és sulibulijaira visszagondolva.
A rockballadák koronázatlan királya alig-alig ivott, a drogok szóba sem jöhettek nála, és még a nőket sem hajtotta. Feleségül vette a gimis szerelmét Dorothea-t, két szép gyermeket neveltek fel, és azóta is harmonikus házasságban élnek. (Legutóbb érzelmes anyák napi posztot tett közzé az Instagramján, tisztelegve élete nője előtt.)
A családját egyébként mindig is igyekezett megóvni a nyilvánosság kereszttüzétől, és ezt olyan jól csinálta, hogy a sajtó illedelmesen békén is hagyta a magánéletét, csakis az idilli családi életéről jelent meg néha-néha cikk. Jon Bon Jovi a szakmát és a magánéletét teljesen különválasztotta, és persze Los Angelesben sem feleségével láthattuk.
Majdnem elveszítette a hangját
Amikor besétált a színpadra, az első sorból jól szemügyre vehettem, hogy bizony Jon Bon Jovi sem éppen fiatal már, hiába igyekezett fess tartását megőrizve határozottan lépkedni a fotel felé. A világhírű mosolya azonban a régi, amikor nevet, akár húsz évet is letagadhatna a korából. Bár tinédzserkorom nagy ikonjáról volt szó, az izgatottság mellett, hogy évtizedekkel később, élőben láthatom őt, valami keserédes érzés is elfogott. Pontosan az, amit a Thank You, Goodnight: The Bon Jovi Story című dokumentumfilm vetítése alatt is éreztem: hogy Jon Bon Jovi is halandó.
Ő valahogy mindig az amerikai zeneipar jófiúja volt, akiről azt gondolnánk, hogy soha nem érheti baj, sőt a fiatalsága is konzerválódik. 2022-ben viszont egészen közel került egy tragédiához, a turné közben covidos lett, és majdnem elveszítette azt, ami egy énekes számára a legfontosabb: a hangját.
Bon Jovi a Hulu New York-i vetítésén, 2024. áprilisában (Fotó: Profimedia)
Bár a televíziós akadémiai vetítés az Emmy-színházban este 7-kor kezdődött Los Angelesben, Jon Bon Jovi hangja olyan volt, mint aki még nem itta meg a reggeli kávéját. Kicsit fátyolos, kicsit erőltettet, kicsit rekedtes… de azért még mindig bonjovis. Megható volt, ahogy Jon nem is akarta mímelni a „minden rendbent”, hanem őszintén és elég derűsen nyilatkozott arról, hogy mindennek vége lesz egyszer – még neki is.
„Ma már sokkal fontosabb számomra a dalszerzés – vallotta be némi melankóliával a hangjában. – A dalok, halhatatlanok. Én nem. Azok akkor is itt lesznek, amikor én már nem. A személyes indíttatású számok különösen fontosak számomra, és azt akartam, hogy ne csak a notebookomon létezzenek, hanem fel is vegyük őket. Ez a jegy a hallhatatlanságba” – magyarázta, hogy miért vonult stúdióba – a gyógyuló hangszalagjaival – felvenni a június 7-én debütáló, tizenhatodik stúdióalbumát, a Forevert, majd hozzátette:
Eljön az a kor, amikor te még szeretnéd csinálni, de a tested már nem.
Az album egyik dalát, a Kiss The Bride-ot például a lányának írta meglepetésként, a közelgő, nyári esküvőjére. „Mindig azok a számok rezonáltak legjobban a közönséggel, amelyek a legszemélyesebbek számomra, és mélyről belőlem jöttek. Azt hiszem, ez a dokumentumfilm-sorozat is ilyen lett – folytatta. – Nagyon sok rajongó írt nekem, hogy milyen bátran felvállaltam a hangommal való kálváriát, és büszkék rám, hogy ilyen őszinte voltam. Harminc éve nem látott barátok és ismerősök jelentkeztek be, jólesett a sok pozitív visszajelzés.”
Minden elsötétült
Amikor a moderátor a hangjáról kérdezte, hirtelen elkomorult az arca, de mégis magára erőltetett némi optimizmust. „Még tart a felépülés – mondja – de nagyon jó munkát végzett az egészségügyi stáb.” És ekkor vérfagyasztó pillanatot éltünk át. A hatalmas színházteremben az összes reflektor és a teremvilágítás is lekapcsolt, elhallgattak a mikrofonok és a többezer wattos lámpák egymás utáni kattanása visszhangzott a némává vált teremben. Pontosan úgy, ahogyan az amerikai horrorfilmekben szokott történni, amikor elmegy az áram az elhagyatott sportcsarnokban… Teljes sötét.
Egy pillanatra átsuhant a fejemben, hogy most itt a vég, beront egy fegyveres, aki rátámad Jon Bon Jovira, és én is itt veszek vele, a tinédzserkori idolommal, Los Angelesben. Végülis stílszerű vég. Jon Bon Jovi mindössze 8-10 méterre lehetett tőlem, ezért mikrofon nélkül is jól hallottam, amiket a sötétben mondott. Rendkívül higgadt maradt, nyugtatta a megszeppent moderátornőt, és viccelődött a mellette ülő rendezővel, Gotham Choprával.
Bon Jovi a Monsters Of Rock Fesztiválon, Mannheimben, 1986-ban (Fotó: Rob Verhorst/Redferns)
Zúgolódás kezdődött a nézőtéren, a biztonsági emberek a színpad előtt szaladgáltak elemlámpákkal, de pár másodperc múlva visszajöttek a fények. „Na, legalább mindenki egy másik sztorit adhat elő majd otthon arról, hogy mi történt itt ma este (a sötétben…)” – humorizált az énekes. Bár a színpadi lámpákra és a mikrofonok újraéledésére még várni kellett. A moderátor nem akarta folyatatni a beszélgetést mikrofonok nélkül, hogy Jon egyébként is érzékeny hangszálait ne terhelje tovább, de Jon jelezte, hogy folytathatják, és igyekezett hangosabban beszélni. A mikrofonja visszajött, majd megint elment és ekkor Jon letette az asztalra, és nevetve annyit mondott, hogy „Itt a bizonyíték arra, hogy a hangom épp elég” – utalva arra, hogy már valóban gyógyulófélben van.
A közönség zenekara
A közösen átélt pánik után, a megkönnyebbült hangulatban Jon Bon Jovi maga is oldottabb lett, és ez még szimpatikusabbá tette az ikont. Könnyed, szellemes és sziporkázó, miközben erős és intelligens. Nem csoda, hogy a filmben is elhangzik, hogy nem csak frontembere, hanem az összetartó motorja volt mindig is az együttesének. A teljes időtartamát tekintve közel öt órás sorozatról szerényen annyi a véleménye, hogy
Szeretem magamat, de azért ez egy kicsit szerintem sok belőlem. Sajnos nem tudom megmondani, hogy milyen lett az összhatás, mert az utolsó epizódot még nem sikerült megnéznem…
A kissé naiv kérdésre, hogy szokott-e a saját számaira karaokézni, udvariasan válaszol. „Nem. Egyszer, valamikor nagyon régen, egy jótékonysági kampány keretében karaokéztam… de hát… Én miért is karaokéznék…? – tárta szét karjait a rocksztár. Olyan történetem viszont van, hogy egy buliban egy gyerekjátékba be volt programozva egy Bon Jovi szám, és kérték, hogy énekeljem el a játékkal… Képes voltam megbukni a saját számunkkal! Nem emlékeztem a szövegre…”
Fotó: Profimedia
Miközben mesél, rám mosolyog, majd a mellettem ülőre. Aztán feljebb emeli a tekintetét, pásztázza a sorokat, magyaráz, mindenkivel összenevet, közben éveket fiatalodik. Körbenézek. Mindannyian isszuk a szavait, és ő hálás. A közönség a mindene, abból meríti az erőt most is, és abból merítette mindig is – a rajongók szeretetéből. Bár a filmben keserűen jegyzi meg, hogy amikor ők vezették a világranglistát a Livin’ on a Prayer című első nagy slágerükkel, a szakma tudomást sem vett róluk, még csak nem is jelölték őket a Grammyre, de egy mosolyában minden feloldódik, amikor azt mondja, hogy „Mi mindig is a közönség zenekara voltunk.”
Aztán a beszélgetés végén a válogatott – és mindig konszolidált – Emmy-közönség megrohamozza a színpadot, a biztonsági emberek alig bírják visszatartani az amerikai televíziós akadémia tagjaiból kibújt lelkes rajongókat, de Bon Jovi nem rohan el, hanem örömmel állja a sarat. Egyben biztos vagyok: amíg közönség van, addig Jon Bon Jovi sem megy nyugdíjba.
