Néhány különösen bizarr múltbéli divatőrületről már mi is megemlékeztünk korábban, a rokokó paradicsommadárnak öltözött makaróniktól kezdve a termékenységi talizmánként és dekoratív kiegészítőként egyaránt használatos reneszánsz menyétekig (és tovább), de talán egyik sem volt akkora képtelen hülyeség, mint az Alexandra Limp (fordítsuk ezt most mondjuk Sánta Alexandrának) néven ismert hóbort, amely a 19. század második felében szedte áldozatait Anglia hölgyei között.
Mielőtt elmesélnénk, hogy mi is volt ez az egész, érdemes röviden megismerkedni a névadóval, vagyis Dániai Alexandra – született: schleswig–holstein–sonderburg–glücksburgi hercegnővel, a későbbi brit királynéval. Alexandra 1863-ban, 19 éves korában érkezett Angliába, hogy hozzámenjen Albert Eduárd koronaherceghez, aki notórius szerencsejátékos és nőcsábász hírében állt, anyja, Viktória királynő pedig abban bízott, hogy a házasság kissé lecsillapítja majd az ifjú herceget. Ez egyébként hiú ábrándnak bizonyult, ugyanis a későbbi VII. Eduárdnak számos házasságon kívüli kapcsolata volt, bizonyos becslések szerint legalább ötvenöt nővel került túlságosan is közeli viszonyba (és ebbe valószínűleg bele sem számolták a házassága előtti futó kalandjait).
Dániai Alexandra elsőszülött fiával (Fotó: Wikipedia)
Alexandrára viszont egy rossz szavunk sem lehet: valóságos sztár volt már attól a pillanattól kezdve, hogy először lépett Britannia földjére, ahol viktoriánus korszak talán legnagyobb költője, Alfred Tennyson dicshimnusz-szerű alkalmi verssel köszöntötte. Szépségével, nyájas, közvetlen modorával és angyali természetével nemcsak az udvar népét bűvölte el azonnal, hanem a korona alattvalóit is. Afféle mesebeli hercegnőként tűnt fel a nép szemében: jótékonysági szervezeteket alapított és támogatott, szabadidejében szeretett táncolni és jégkorcsolyázni, természetesen kifogástalanul beszélt angolul, az ország ügyeibe viszont nem nagyon szólt – pontosabban: nem nagyon szólhatott – bele. Még a hírhedten kritikus brit sajtó is kesztyűs kézzel bánt vele, ellentétben a koronaherceggel, Viktória királynővel és úgy általában, az egész királyi családdal.
Mint minden hírességnek, úgy Alexandrának is számos olyan elkötelezett rajongója akadt, akik a hajviseletét, az öltözködését, a gesztusait és egyéb jellegzetes ismertetőjegyeit próbálták jól-rosszul lekoppintani; ezzel pedig nincs is semmi gond. Csakhogy a hercegnő kultusza hamar túlnőtt a józan ész határain. Ugyanis miután 1867-ben megszülte harmadik gyermekét, Alexandrát súlyos reumás láz kezdte kínozni, és amíg fel nem épült, erősen sántított,
amit aztán a felsőbb osztálybeli hölgyek Londontól Edinburgh-ig rögvest utánozni kezdtek: sántikáltak a ház körül, sántikáltak az utcán, sántikáltak és sántikáltak a társasági eseményeken. Mintha csak az egész Egyesült Királyságban átvette volna a hatalmat a Hülye Járások Minisztériuma.
Annak érdekében, hogy kellően autentikusan tudjanak bicegni, a divatérzékenyebb hölgyek direkt felemás cipőt viseltek, egy magasított talpút, illetve egy laposabbat, a helyzet pedig aztán még rosszabb lett, amikor az élelmes kereskedők szándékosan egyenetlen talpú cipőket kezdtek árusítani. Ennek farvizén természetesen a sétabotok is divatba jöttek a hölgyek körében, szóval a végén már mindenki úgy járkált, mint az agg Ebenezer Scrooge Dickens Karácsonyi énekében. A Sánta Alexandrának nevezett őrülettel a sajtó is rengeteget foglalkozott: fájdalmas hülyeségnek, röhejes idétlenségnek és egy emberi fogyatékosság ízléstelen karikatúrájának nevezték, némileg joggal. Aztán nagyjából egy éven belül ugyanezzel a lendülettel ki is fújt a divat, mindenki normális cipőt húzott, és utána már inkább békaügetésben közlekedtek Anglia előkelő hölgyei (sajnos nem, pedig vicces lett volna).
