A melltartó története

Bár a ma ismert melltartó a 20. század vívmánya, a fehérnemű ennél hosszabb múltra tekint vissza. A történelem során volt, hogy hosszú évszázadokig egyazon öltözködési szokás határozta meg az alsóneműk fazonját, és ez bizony nem mindig volt jó a nők számára. Az elmúlt húsz-harminc év azonban úgy tűnik, kárpótol mindenért. Kényelmetlen fűzők, fémszálakkal merevített melltartók helyett mára zerofeel melltartókat hordhatunk, igaz, kellett hozzá pár évszázad vívmánya és némi szemléletváltás is, hogy eljussunk idáig.

Textilcsíkoktól az alsóingekig

Bár  az emberiség történetében a legelső ruhadarabokat az alsóneműk jelentették, ez leginkább a láb közé lógatott bőrdarabokra, anyagdarabokra vonatkozott, a mellek eltakarására jóval később készültek el az első ruhaneműk. Ezek pedig azonnal felsőruházattá is váltak, annak igénye nem merült fel igazán, hogy azalatt még bármit is viseljenek intim testrészeik további takarására. Ennek roppant praktikus okai is voltak: a ruhaneműk előállítása fáradtságos munkával járt, és ilyen mód drága volt. Ha megtehették egy-egy új ruha beszerzését, az inkább volt egy mások számára is látható darab, ami kifejezhette társadalmi státuszukat, mint egy olyan textil, ami rejtve maradt.

Ettől függetlenül a mellek alátámasztására már az ókori görögök idejében is használtak különféle textilcsíkokat, melyekkel körbetekerték magukat a nők, ám ezeket a ruházat felett, és nem alatt hordták. Az atlétanők is viseltek mastodesmos névre keresztelt melltartó, mellvédő ruházatot, amik, mondjuk úgy, a sportmelltartók ősei lehettek.

Artemis görög istennő szobra (Fotó: Ann Ronan Pictures/Print Collector/Getty Images)

A középkor első évszázadaiban aztán roppant mód leegyszerűsödött, mit hordott az európai férfi és nő. Tunikaszerű öltözéket viseltek, amely alá praktikussági okból alsóinget húztak. Ez egy jóval egyszerűbb, olcsóbb (és puhább) anyagból készült ruhanemű volt, azzal a céllal, hogy az izzadtságot és más testnedveket felszívja, így a felsőruházat tisztább maradjon. Ezt ugyanis ritkán mosták, ha a szükség úgy hozta, az alsóneműk végezték a mosóteknőben. Ezek az alsóingek a történelem során kisebb-nagyobb mértékben a felsőruházat részének is számítottak, hol jobban, hol kevésbé kilátszódtak alóla.

Az évszázadok múlásával a női és férfi ruházkodás mind inkább eltért látványában egymástól, és ennek részeként a nők kizárólag szoknyát viselhettek, melynek bősége koronként (és társadalmi osztályonként) nőtt vagy épp csökkent. Míg a szoknyaméret gyakran a bőség felé tendált, a felsőrész egyre szűkebbé vált, amit fűzős kialakítással oldottak meg. Ily módon a fűzők hosszú ideig a felsőruházat elemei voltak, és csak a 15. századtól kezdtek alsóneművé válni, részeként annak a folyamatnak, hogy a női ruhák is mind komplexebbekké váltak, egyre több rétegből álltak.

Melltáskák és festmények

A legkorábbi melltartó, ami fennmaradt, a 15. századból származik. Ezt 2008-ban találták meg az ausztriai Lengberg kastélyban, a történészek számára pedig nagyon fontos leletnek számított. A természetes anyagok pár évszázad alatt elenyésznek, így ezt megelőzően nem volt fogalmuk arról, milyenek lehettek az első alsóneműk, amikre Henri de Mondeville francia királyi sebész is utalt egy leírásában: „Néhány nő két táskát helyez a ruháiba, amik a mellek számára vannak, szorosan állnak, a nők beleteszik őket [a melleiket] minden reggel és egy pánttal szorosra húzzák, ha van rá mód.” Ezek a ruhadarabok azonban inkább csak a szűk társadalmi elit köreiben lehettek használatban, a köznép asszonyai biztosan nem viseltek efféle melltartókat.

Bár a 15. századtól elkezdődött a mai szóhasználattal illetett alsóneműk kialakulása, ezek még nagyon sokáig csak praktikus alapdarabként szolgáltak, a fűzőknek és más alakformázóknak különösebb vágykeltő funkciója a köznapi életben nem volt. Egyrészt ezek a ruhadarabok mindig a legegyszerűbb, legolcsóbb textilekből készültek, másrészt az alsóingek és fűzők csak a felsőtestet takarták és formázták, így az együttlétekhez jóformán le sem kellett a nőnek vetkőznie. A palotákon kívüli, egy légterű otthonok világában pedig, ahol a család apraja-nagyja, és gyakran még az állatok is aludtak, erre vélhetően sem igény, sem szükség nem volt.

Némi változás a 16-17. századtól indult meg e téren, köszönhetően az irodalmi művek nyomtatott terjesztésének is, melyek közt pikáns költemények, érzelmes-erotikus szonettek is voltak, amelyek íróit gyakran megihlettek a női fehérneműk. Mindez a vallásossággal keveredve az alsóneműket már nemcsak praktikus ruhadarabként állították be, hanem az idegen szemek elől elrejteni való, intim és paráználkodásra okot adó dolognak. 

A fehérneműk felkerültek a festményekre is. A 18. században vált elterjedtté, hogy a női (és férfi alakokat) nem csak teljesen meztelenül vagy teljesen felöltözve festették meg, hanem alsóneműben, melyek részleges takarást biztosítottak számukra: derékfűzők, harisnyák, harisnyakötők, köntösök jelentek meg a festményeken. Ezek pedig épp azt a szexi hatást érték el, mint ami manapság is annyiszor visszaköszön a fotókon: láttatnak, de nem mutatnak, amitől a képzelet számára csábítóbbá válik mindaz, ami alattuk van.

Elizabeth Bagot, Falmouth grófnője – festmény 1670 környékéről (Fotó: The Print Collector/Print Collector/Getty Images)

A fehérneműk megítélése más szempontból is fontossá vált a 18. századtól. Az alsóingek ruhából kilátszó részeinek tisztasága árulkodó jel volt arra nézve, az illető mennyire vagyonos. A szegények nem engedhették meg maguknak, hogy gyakran váltsák, mossák alsóneműiket, míg a vagyonos réteg e tekintetben is megkülönböztette magát. Ugyanígy a tisztaság (főként a nők esetén) a szűziességgel, az erkölcsösséggel is összekapcsolódott. A piszkos fehérnemű viselőjére rossz fényt vetett, félő volt, hogy tisztátalan teremtésnek tartják. Más kérdés, hogy ezt a makulátlan tisztaságot elérnie egy nőnek egy olyan korban, amelyben bugyi még nem létezett, menstruáció és szülés pedig igen, nagyon nagy kihívást jelentett.

Fűzőforradalomtól melltartóforradalomig – és még azon is túl

A 18. században a fűzők mind divatosabbá váltak, mindössze a francia forradalom hatására mondtak le róluk (főként a francia) hölgyek egy kis időre, mikor is inkább a támaszték nélküli, természetesebb alak vált divatossá. A 19. század azonban összességében fűző fazonok sokaságáról gondoskodott a hölgyek számára, akiknek a 20. elejéig elképzelhetetlen volt, hogy nélküle mutatkozzanak bárki előtt. A fűzőkre az elmúlt évtizedekben mondtak már jót és rosszat is, tartották őket a nőket korlátozó, akár fulladásukat is okozó eszközöknek, amik viselése szenvedés volt a hölgyek számára. Másrészt a fűző volt az egyetlen eszköz, mely tartást biztosított a melleknek, a hátnak, és a többrétegnyi szoknyát viselni is minden bizonnyal kényelmesebb volt egy merev anyagon keresztül, mintha azok közvetlenül a testtel, bőrrel érintkeztek volna.

Viktoriánus korabeli fűző (Fotó: Fine Art Images/Heritage Images/Getty Images)

A 20. század változásai azonban végül mégis elsodorták a fűzőket. A sportolás, a szabadidő aktív eltöltése a nők számára is egyre elérhetőbb, vágyottabb, sőt, idővel illendő elfoglaltság lett, ami igényelte a kényelmes öltözéket, miközben a szüfrazsettek küzdelme a nők férfiakkal való egyenlő jogaiért az élet más területén is felizzította a vágyat a szabadságra. Táncolni, mozogni, mulatni akartak a nők, amit fűzőben csak korlátozottan lehetett. Így született meg a melltartó.

1913-at írtak, mikor egy Caresse Crosby nevű hölgy abba a problémába ütközött, hogy fűzője túlzottan átütött estélyi ruháján, szüksége volt hát valamire, ami takarja és tartja melleit, ám kisebb, mint a megszokott ruhanemű. Így született meg melltartójának prototípusa zsebkendőkből és szalagokból összeállítva, mely óriási siker lett, a fazon azonban elsősorban a kis mellűeknek kedvezett. Ida Rosenthal volt az, aki a harmincas években megalkotta az első kosaras melltartót, ami már a nagyobb melleknek is megfelelő tartást igyekezett biztosítani. Ezeket először az általa tervezett ruhákba beépítve árultak, majd vásárlói kérésére kezdte külön is gyártani őket.

Innentől aztán nem volt megállás, bár a kombinék népszerűsége még sokáig kitartott, a különálló melltartók meghódították a női ruhatárakat, és a kérdés már csak az volt, miből és miként lehet mind kényelmesebb, komfortosabb darabokat előállítani. Igaz, a kényelem még jó darabig mást jelentett mint manapság. Sokáig a formázás volt a legfőbb funkció: miként a negyvenes-ötvenes években a csúcsos „torpedó melltartók” hódítottak, úgy a kilencvenes években a push up fazonok taroltak világszerte. Ezek pedig mindent tettek, csak nem a mellek természetes szépségét emelték ki.

Bár manapság divat elhagyni a melltartót, a hatvanas évek melltartóégetéséről szó sincs, a döntő többség számára pedig évek óta a sportosabb, kompromisszumok nélküli fazonok a keresettek. Hasonló volt jellemző a nyolcvanas évekre, mikor az aerobik, a fitnesz, a kocogás hatalmas népszerűségugrást könyvelhettek el, nyomukban pedig létrejöttek az első sportmelltartók. Ezek viselése azonban akkoriban még csak a sportolás óráira szorítkozott, nem úgy manapság. Az elmúlt években az athleisure trend nyomán robbant be hasonló változás, aminek köszönhetően a merevítő nélküli fazonok, bralettek váltak mind népszerűbbé a hétköznapokon is.

Sloggi ZeroFeel fehérneműk

Az alsóneműk átalakulásával szorosan összekapcsolódik a textilipari fejlődése is, az, hogy mind modernebb eljárással és anyaghasználattal készülnek a melltartók és alsók. A leginnovatívabb megoldások közé tartoznak a varrás nélküli modellek, a zerofeel fehérneműk, melyek úgy képesek a szükséges tartást, támogatást nyújtani, hogy közben észrevétlenül simulnak a testre. Nem vágnak be, nem szorítanak, nincsenek kapcsok, és persze fűzők sem.