A számokat még nem ismerjük, de így is biztos, hogy a Netflix sikersorozata 2022-ben a Sandman. A nézők habzsolják, a kritikusok dicsérik, és még Neil Gaiman eredeti képregény-sorozatának rajongói sem nagyon találnak fogást az álmok királyának bizarr és itt-ott horrorisztikus történetében, ez pedig a címszereplő Tom Sturridge nagyszerű alakításának is köszönhető. Hogy hogy jön ez most ide? Úgy, hogy a sorozatban így néz ki:
Forrás: Netflix
Nem emlékeztet titeket valaki(k)re, pontosabban valamire? Most azokhoz beszélek, akik a MySpace-érában nőttek fel, tehát a negyven körüliekhez.
Hát jó, haladjunk tovább. Az idei év egyik legnagyobb filmes szenzációja volt a The Batman, főszerepben az Alkonyat-érát már rég kinőtt, azóta nagyszerű szerepeket vállaló, saját jogán is elismert Robert Pattinson. A filmben így nézett ki:
Forrás: HBO Max
Nem csak külsőleg hasonló a két főhős – már ha főhősnek lehet nevezni ezeket a deprimált, szomorú, a tinikori sérelmeiknél leragadt arcokat. Mindketten úgy próbálják megmenteni a világot (Batman esetében ez természetesen Gothamet jelenti), hogy semmi kedvük nincs hozzá és semmi örömüket nem lelik benne, alapvetően mindketten csak nyavalyogni és múltbéli traumáikon lamentálni képesek.
És valahogyan éppen ezért szimpatikusak.
Talán azért, mert annyira elszaródott körülöttünk a világ (koronavírus, klímakatasztrófa, háború, gazdasági válság, infláció), hogy képesek vagyunk tökéletesen azonosulni velük; miközben őket nézzük, egy kicsit átengedhetjük magunkat a világvége-hangulatnak. Az már csak hab a tortán, hogy gondosan belőtt kócos hajjal, sápadtan, kihúzott szemmel teszik mindezt. Akik elég idősek, azok emlékezhetnek arra, hogy tinikorukban a rocksztárok csinálták ugyanezt. Azaz nem is rocksztárok, hanem:
az emósok.
Ezt a kívül-belül jellegzetes szubkultúrát a világnak ezen a felén főleg a Tokyo Hotellel azonosították, vagy, hogy ne menjünk külföldre, az Anti Fitness Clubbal, ami kissé egysíkú és másokra nézve igazságtalan, hiszen szerteágazó, a popkultúrára nagy hatást gyakorló stílus ez, amely miután a kilencvenes évek második felében felbukkant, túlélte az ezredfordulót, és a nullás évek középéig-végéig minden tisztességes fesztiválnak legalább egy emós főfellépőt prezentálnia kellett, ha azt akarta, hogy komolyan vegyék. Olyan együttesekre és előadókra gondolunk, mint:
- Panic! At the Disco
- Dashboard Confessional
- Fall Out Boy
- Death Cab for Cutie
- My Chemical Romance
- Imagine Dragons
- Avril Lavigne
Magyarországon egy időben kicsit a Junkies is ilyen volt, de náluk végül mindig győzött a punk és a rock.
A fenti listán persze lehet vitatkozni, sokan nyilván habzó szájjal vetik magukat a billentyűzetre számon kérni, hogy kihagytuk a kedvencüket, sokan, akik úgy (voltak) emósok, hogy közben mindig tagadták, hogy azok lennének, éppen, hogy kihúznák a listából pár tételt, sokan pedig úgy gondolják, hogy az emo nem is műfaj, tehát ez az egész hülyeség. Az egyszerűség kedvéért autoriterek leszünk, és abban maradunk, hogy az emo létezik, ezek emós együttesek és kész.
Volt idő, mikor a Hooligans is felült az emo-vonatra: Tóth Tibor és Dukai Regina a 2006-os Fonogram-díjátadón (Fotó: Hortolányi Anikó)
Az emo stílusban az (volt) a szórakoztató, hogy bár nagy műgondot, odafigyelést igényelt, a külcsín nem volt elég. A ruhán, sminken, frizurán és kiegészítőkön túl hozni kellett a kötelezően melankolikus, egyszerre lázadó és világvégéről fantáziáló, nihilista, de azért az igaz szerelemben (illetve főleg az annak elmúltával jelentkező kitartó, gyógyíthatatlan szívfájdalomban) való őszinte hitet és azt a meggyőződést, hogy senki nem látja, amit ők: hogy a világ felszínes, mindenki ostobaságokkal van elfoglalva, és senki nem érti, értékeli Az Igazi Egyéniségeket – akik természetesen az emósok.
A mozgalom terjedését nagyban segítette a MySpace, amely nemcsak a világ első igazi közösségi oldala volt, hanem rögtön a leginkább demokratikus is: itt bárki szabadon reprezentálhatta magát, alig volt cenzúra, a profiloldalak pedig teljesen testre szabhatóak voltak, háttérrel, fotókkal, animgifekkel és a web hőskorának poklával: az automatikusan elinduló zenével. Szóval teljesen más volt az egész, mint a Facebook szedatív kékes-fehéres egyenfelülete. Azt ugyan azóta sem érti senki, miért pont az emósok találták meg maguknak a MySpace-t, és nem mondjuk a trash metálosok, de ez talán nem is érdekes. Alighanem arról van szó, hogy az oldal szabados, központi kontroll nélküli világa nagyszerű táptalaja volt az emós alapgondolatoknak: mizantrópia, deprimáltság, a digitális kultúra és a kapitalizmus szülte elidegenedés. A szélessávnak hála éppen akkor felrobbanó interneten végre megmutathatták mindezt, és divatirányzattá válhatott az a világnézet, hogy
minden szar, semminek semmi értelme, mindenkinek jobb lenne, ha egyszerűen eltűnnénk, de ha már itt vagyunk, utáljuk legalább együtt a világot.
Nem csoda, hogy a világ (és a média) nagy része vagy röhögött rajtuk, vagy elítélte őket, vagy a egyenesen ezt a stílusirányzatot hibáztatta mindenért, ami rossz, pont úgy, ahogy pár évvel korábban az akciófilmeket és a videojátékokat. Ez persze szerencsére nem érdekelte az emósokat, sőt, csak tovább fűtötte a mizantrópiájukat és azt a bizonyosságot, hogy ők a kívülállók, akiket meg sem próbál megérteni bárki, de nem is baj, mert úgysem sikerülne nekik. Ezek után semmi csodálkozni való nincs abban, hogy a műfaj legsikeresebb együttesei, mint a ma is aktív My Chemical Romance és a Panic! at the Disco megtagadták az „emós” jelzőt és folyamatosan győzködtek mindenkit, hogy ők nem „olyanok”, mert úgy érezték, ezzel megbélyegzik a zenéjüket.
A My Chemical Romance, egy 2005-ös MTV koncerten (Fotó: Stephen Lovekin/FilmMagic)
Ezzel együtt is azt mondják a popkultúra-történészek, hogy az emo volt az utolsó igazi ellenkultúra, amikor a lázadás, a nonkomformitás még szólt valamiről; azóta ugye csak addig ér lázadni, amíg a nagy cégek engedik, és azt is csak úgy, hogy kompatibilis legyen az Insta és a TikTok algoritmusaival. Szóval bármilyen röhejesnek is tűnt akkor, becsüljük meg az emót és az emósokat. Már csak azért is, mert most az egész úgy, ahogy van, jön vissza. A cikk elején említett Batman és Sandman csak a jéghegy csúcsa, a feltupírozott haj, a túlhasznált szemceruza és a platformbakancsok már a kapuknál vannak.
Csak pár példa: 2020-ban, éppen a koronavírus előtt jelentette be turnéját az újraalakult My Chemical Romance együttes; minden jegy azonnal elkelt, új dátumokat kellett besuvasztani, hogy ne söpörje el az egészet a népharag. Kiderült ráadásul, hogy nem csak a negyvenesek érkeznek nosztalgiázni, hanem legalább annyi fiatal is, aki az ezredfordulós emo-robbanás idején született. Idén pedig az év amerikai eseménye az október végére Las Vegasba tervezett When We Were Young fesztivál, amelynek az összes ma szóba jöhető egykori emoegyüttest összeterelték, azaz gyors egymásutánban lép fel a My Chemical Romance, a Bring Me the Horizon, a Paramore és még a nagy Avril Lavigne is, aki szintén visszatért – emós kifejezéssel élve – a szcénába. Nem véletlenül most: érezte, hogy újra eljött az ideje.
A TikTokon az #emo hashtaggel ellátott videóknak összesen 12 milliárdos nézettsége van; a feltöltött tartalmak között van minden, amit az ember el tud képzelni: #scenequeen sminktippek, zenei kvízek és tanácsadás lépésről lépésre a tökéletes, egyszerre 2002-es és 2022-es szett összeállításához. (Az igazi emo-hercegeknek és -hercegnőknek rengeteg kiegészítőre van szükségük, és a ruha sem maradhat eredeti állapotában.) Az új emo szcénának igazi sztárjai is vannak a platformon, Lil Huddy és Jaden Hossler előadóként is sikeresek, és beszállt a TikTokba az eredeti emokirálynő Avril Lavigne is, aki azonnal milliós kattintást hozott a videomegosztónak, főleg olyanoktól, akik még meg sem születtek, amikor ő már híres popsztár volt.
Ez persze nem üres nosztalgia, vagy felszínes lázadás a többség ízlése és szabályai ellen: az emónak új jelentése és jelentősége lett. Az emo eredetileg sem szólt másról, csak hogy a fiatalok szabadon beszélhessenek a mentális zavaraikról, a szorongásukról, és arról, hogy szabadon újraértelmezzék a nemi szerepeket és azok megjelenítését: a fiúknak nem csak szabad, hanem kötelező volt a smink, a ruhákat kötöttségek nélkül kombinálhatták, az igazi emós androgün földönkívülinek tűnt. Ma ezek sokkal inkább benne vannak a köztudatban, a civilizált országokban már magától értetődik, hogy senkinek sem kell szégyellnie magát és titkolóznia, ha depressziós, segítségre van szüksége, szuicid gondolatai vannak, és a saját nemi identitásával játszik és kísérletezik. Ennek tökéletes terepe ez az új emo, nincs tehát csodálkozni való azon, hogy visszatért.
Avril Lavigne 2004-ben, egy koncertje előtt (Fotó: Jo Hale/Getty Images)
Így látja maga Lavigne is. „Trendek jönnek és mennek, de a történelem általában ismétli magát – mondta egy interjúban nemrég. – Úgy tűnik, sokaknak van szükségük a lázadásra, és közben nyitottabbak, őszintébbek is a saját érzéseiket, mentális állapotukat illetően, az emo zene nyerseségével tehát, amit ma hallunk, sokan azonosulnak.” Ehhez persze kellett a koronavírus is: a karantén alatt színre lépett egy egészen új zenészgeneráció, amely otthon, sokszor amatőr körülmények közt, autodidakta módon tanulva készíti a számait, amelyeket aztán Soundcloudon és Discordon terjesztenek. Még a hozzájuk tartozó képek (albumborítók, mellékelt szövegek) is a MySpace-időket idézik: szedett-vedett, hiányos, rossz minőségű, alacsony felbontású, „hibás”, mégis tudatos az egész. Eleinte a hyperpop nevet találták ki az új műfajnak, amíg meg nem jelentek az öreg motoros emósok, és szóltak nekik, hogy
gyerekek, tudjatok róla, hogy amit csináltok, az bizony emo.
Közben már az sem egyértelmű, ki egy-egy dal szerzője, és ami még szebb: az érintetteket nem is érdekli különösebben. Valaki bedob egy zenei alapot Discordon, azt valaki újramixeli, valaki más ráénekel, valaki szöveget ír – a hyperpop/emo közösségi, demokratikus és anarchista. Az erre a műfajra épülő bulikat 18-20 éves arcok szervezik (a legismertebb partisorozat talán a Swagchella, amelynek már a nevében benne van minden, amit tudni kell róla), ahogy célközönségük is az online térben magát megmutató, a saját identitásával játszó Z-generáció. „Beleszerettem az emóba: azt veszek fel, amit akarok, a nemi elvárásoktól függetlenül, így igazán önazonos lehetek” – fogalmazott egyikük.
Nem csoda, hogy az új emo-hullámra felültek a trendérzékenyebb sztárok is. YUNGBLUD lett az egyik legismertebb új emós, de a legnagyobb pálfordulás talán Machune Gun Kelly nevéhez kötődik, aki rapperből lett emós punk a stílus összes kötelező jegyével: változó színű, feltupírozott haj, ironikusan béna tetoválások, festett köröm, mintás kiegészítők. Olaj volt a tűzre, amikor összejött Megan Foxszal, aki azonnal be is töltötte az emo szexi goth barátnőről szóló másik nagy toposzát. Az imidzsre kötelességtudóan rá is játszott a pár a tövises eljegyzési gyűrűkkel és egy szertartással, ahol vérivással fogadtak egymásnak örök hűséget. Azóta ők az emo-szcéna power couple-ja, a #relationshipgoals hashtaggel ellátott posztok örök főszereplői.
Jobb tehát, ha felkészülünk rá, hogy a 20-as évek hátralévő része az emóról szól majd, bármilyen nevet is adnak neki (poszt-emo? new emo?), az tehát, akit annak idején az őrületbe kergetett ez a stílus, most húzza ki a tévéjét, mondja le a Spotify-előfizetését és verje szét kalapáccsal a modemet otthon. Így talán megússza. Mindenki másnak üzenjük: irány a drogéria, szemceruzából, fekete hajfestékből és Taftból betárazni, és szomorkodásra fel!
