Messze kint az óceánon, csaknem kétszáz kilométerre a kanadai Új-Skócia partjaitól fekszik egy magányos, félhold alakú földdarab: a Sable-sziget. Alapterülete mindössze 34 négyzetkilométer, szóval nagyjából akkora az egész, mint Budapest XI. kerülete, ám a hasonlóságok ennyiben ki is merülnek. Ahogy az például az alábbi fotókon is jól látható:
A Sable-sziget madártávlatból (Fotó: Wikipedia)
Ez a zord szépségű, vad hullámoktól ölelt homokkifli közelebbről leginkább talán valami tajtékos, vadromantikus festményre vagy egy világvégefilm díszletére emlékeztet: nincs itt más, csak kopár homokdűnék és füves pusztaságok, a szél hidegen süvít, és az év nagy részében (konkrétan a felében) sűrű köd üli meg a tájat. Nemkülönben hátborzongató, hogy a sziget az Atlanti-óceán temetője néven is ismert: rengeteg hajó süllyedt már el errefelé az elmúlt századok során, többek közt az is, amelyen a magyar reneszánsz költő és felfedező, Budai Parmenius István utazott.
És egy kicsit közelebbről (Fotó: Sable Island National Park Reserve)
A buja vegetációt mindösszesen egy darab, kissé megviselt külsejű erdeifenyő képviseli, amely a hatvanas évek óta dacol hősiesen a barátságtalan időjárással. Teljesítménye már csak azért is bámulatra méltó, mert a múlt század folyamán a kanadai szövetségi kormány állítólag több mint nyolcvanezer fát telepített ide, hogy megkössék a homokot, de naná, hogy mind elpusztult – leszámítva ezt az egyet. Hogy a homokot mennyire köti meg, azt nem tudjuk, viszont december tájékán nagyszerűen szolgál karácsonyfaként.
Ha egy homokdűnét láttál, akkor láttad az összeset (Fotó: sableislandinstitute.org)
Ettől függetlenül a Sable-sziget korántsem holmi nyomasztó siralomvölgy, hanem egy kifejezetten mozgalmas hely: számos ritka madárfajnak ad otthont, elhagyatott partjain pedig előszeretettel párzanak tömegesen a kúpos fókák, ami bizonyára lenyűgöző látványt nyújthat. Ugyanakkor az emberi jelenlét elég minimális. Dolgozik itt néhány kutató és meteorológus, valamint a Parks Canada (Kanada nemzeti parkjaiért és védett területeiért felelős állami szervezet) pár alkalmazottja, de azért nagy tumultustól vagy pláne turistainváziótól nem kell tartani. Szálláslehetőség nincs, az odajutás meglehetősen nehézkes és drága, így évente csupán 50-250 látogató érkezik ide.
És ők sem elsősorban az üzekedő kúpos fókákra, a sarkicsér-kolóniákra, a homokdűnékre vagy a meteorológiai állomásra kíváncsiak, hanem a sziget valódi uraira: a vadlovakra.
Egy kanca és két csikó (Fotó: Sable Island National Park Reserve)
Ugyanis ezen a lehetetlen formájú, isten háta mögötti, misztikus balladai ködbe burkolt kis homokpadon több mint 500 ló nyargalászik szabadon fel és alá évszázadok óta, mintha csak folyamatosan valami Enya-klipet forgatnának. Hát, az biztos, hogy ilyesmit máshol nem nagyon látni.
Az állatok (amelyek egyébként nem is igazi vadlovak, hanem inkább elvadult lovak) kitűnően alkalmazkodtak az extrém körülményekhez: termetük kisebb, mint fajtársaiké, sörényük hosszabb, téli szőrzetük pedig sűrűbb az átlagosnál. Ha ivóvízre van szükségük, azt szó szerint a föld alól is kikaparják maguknak, és ha nincs más táplálék, a partra mosott vízinövényeken is elélnek. Orvosi ellátásban soha nem részesülnek.
A Sable-sziget lovai (Fotó: Wikipedia)
A Sable-sziget csodaparipáinak pontos eredete a történelem homályába vész. Őseik a legenda szerint a partok közelében megfeneklett vagy elsüllyedt (vagyis süllyedőfélben lévő) hajókról úsztak át a szárazföldre, de olvasni olyat is, hogy 16. századi portugál felfedezők szállították oda őket. Mondjuk egyik sem túl valószínű. Az biztos, hogy egy Andrew Le Mercier nevű lelkipásztor, aki valamiféle kommunát akart alapítani, már 1737-ben telepített lovakat és egyéb haszonállatokat a szigetre, azonban a jelenlegi állomány alkalmasint nem ezektől, hanem egy akádiai ménes vérvonalából származik, amelyet egy brit kereskedő, Thomas Hancock vitt Sable-re legeltetni. Az akádiaiak az ún. tengeri tartományok, azaz Új-Brunswick, Új-Skócia és a Prince Edward-sziget területén élő francia telepesek voltak, akiket 1755-ben a britek elűztek otthonaikból, vagyonuk nagy részét – így a lovaikat is – pedig lefoglalták. Így jutott hozzá az állatokhoz Hancock is.
Egy heverésző fóka és két bámészkodó ló (Fotó: sableislandinstitute.org)
1801-ben Új-Skócia kormánya mentőállomást létesített a szigeten, ahol a lovakat is munkára fogták. Persze, nem fuldokló matrózokat mentettek ki az óceánból, hanem csak a felszerelést szállították, valamint időnként az állomás személyzetét. Ekkor érkezett az első, név szerint ismert állat is Sable-re: Jolly, a jóképű csődör. Ezt az idilli képet némileg árnyalja, hogy a lovak egy részét rendszeresen összeterelték, majd átszállították a kontinensre, ahol többnyire kutyaeledel készült belőlük.
Lovak az ócenparton (Fotó: Philip D. McLoughlin/Sable Island Horse Project)
A múlt század ötvenes éveiben pedig már komolyan felmerült, hogy az összes állatot bányalóként vagy húskonzervként hasznosítják, és végleg megszüntetik a sable-i lóparadicsomot, mivel egyes szakértők úgy ítélték – alighanem helyesen – hogy az akádiai betolakodók súlyos károkat okoznak az ökológiailag érzékeny szigeten. Erre aztán nem került sor, köszönhetően azoknak a kanadai iskolás gyerekeknek, akik levélben fordultak magához az ország miniszterelnökéhez, John Diefenbakerhez, hogy kegyelmezzen meg a szerencsétlen lovaknak. Kérésük meghallgatásra talált. Az 1960-ban kelt, és máig érvényben lévő Kanadai Hajózási Rendelet már teljes védettséget biztosított a lovaknak, amelyeket azóta gyakorlatilag megközelíteni sem szabad, nemhogy a vágóhídra vinni.
Nyitókép: sleepyorange/Flickr
