2020. Október 29.

Beszélgető madarak, köszönő tigrisek, titokzatos kutyák – hogyan kommunikálnak az állatok egymással, és velünk

Az állatvilág rendkívül sokszínű, ezért arra gondoltunk, körülnézünk egy kicsit, hogy melyik faj egyedeit figyelték már meg, ahogy valamilyen módon az emberekkel kommunikálnak, kommunikáció alatt pedig most egy picit többet értünk annál, mint rámordulni a területükre tévedt kétlábúakra.

Andersen Dávid

Pár hete körbejárta a sajtót egy brit kutatás híre, amely szerint a macskák összeszűkülő szemekkel, lassú pislogással jelzik a barátkozás szándékát az emberekkel. A kutatásból az is kiderült, hogy az állatoknak szimpatikusabbak voltak azok az emberek, akik megpróbálták viszonozni a macskamosolyt, vagy már eleve így próbáltak kapcsolatot létesíteni a cicákkal.

„Ez a macskás kutatás most viszonylag új eredményként járta körbe a sajtót, én viszont már vagy 30 éve hallottam egyszer hasonlóról: akkor azt vizsgálták, hogy a macskák nagyon gyakran ahhoz az egy emberhez mennek oda egy társaságban, aki nem szereti a macskákat – magyarázta Hanga Zoltán, a Fővárosi Állat-, és Növénykert sajtószóvivője. – Ennek a jelenségnek a korábbi kutatás szerint az lehet a magyarázata, hogy ezek az emberek picit szúrós, összeszűkülő szemekkel méregetik a macskákat, számukra viszont éppen ez a bizalom és a barátság jele.”

Hanga rámutatott, hogy az alapvető félreértés ellenére azért az emberek és a macskák általában képesek megtalálni a kommunikáció valami olyan formáját, amely mindkét fél számára működőképes.

A macskák gyakran ahhoz mennek oda, akik nem szeretik őket

A macskák gyakran ahhoz mennek oda, aki nem is szeretik őket (Fotó: getty images)

„A macskák abszolút tudják jelezni, hogy mit szeretnének, például a mi macskánk, annak ellenére, hogy mindig kap friss vizet az itatójába, már akkor jön és drámai hangon »kéri«, hogy töltsük újra, ha csak a negyedét fogyasztotta el – tette hozzá a szakember. – Mindezt akkor is, ha előtte fél órával töltöttük meg a tálját. Szóval a macska abszolút tudja jelezni az embernek, hogy mit szeretne és ugyanígy, az ember is a macska tudtára adhatja, hogy mi a vágya, más kérdés, hogy a macskák ezzel mennyire törődnek. Ezzel együtt, a macskák ilyen irányú kéréseit mindig nagyon szívesen teljesítem, mert az állatorvosok általános tapasztalata, hogy a macskák veséje picit »rosszul van összerakva«, szóval nyilván mindent megteszünk, hogy ihasson. A macskáknál azonban sokkal érdekesebb a kutyák esete, mivel ez az egyik olyan állatfaj, amit kifejezetten azért háziasítottunk, hogy az együttműködő partnerünk legyen.”

A kutya az ember miatt ugat, a madár az embernek jelez

Hanga Zoltán rámutatott, hogy a kutyák ugatása – abban a formában, ahogy azt ismerjük – az emberrel való együttműködés során alakult ki.

„Ha megnézzük a kutyák vadon élő rokonait, azok is adnak ki hangokat, de egészen máshogy, mint ahogy a kutyák ugatnak – magyarázta Hanga. – Ez szinte biztosan az emberrel való együttműködéssel függ össze. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni – sok kutató is gyakran rámutat – hogy a kutyák viselkedéséből csak nagyon óvatosan szabad az állati gondolkodásra, viselkedésre vonatkozó következtetéseket levonni, mivel az alatt a nagyjából tízezer év alatt, amióta a kutyákkal együtt dolgozunk, olyan változások zajlottak le ezeknél az állatoknál, amelyekből nem lehet általánosítani.”

Egy gondolat erejéig visszatérve a macskákra, Hanga Zoltán rámutatott, hogy bizonyos állatokkal nem is feltétlenül a kommunikáció a fontos, hanem a mindkét fél számára előnyös szimbiotikus együttélés.

„A macskák háziasítása is fontos volt, igaz, teljesen más okból” – hangsúlyozta a szakember. „Ugye a macskákat nem haszonállatként vagy húsállatként tenyésztettük, nem őriztettünk vele házat, de vadászni sem jártak vele. Bár Afrikában például vannak helyek, ahol gepárdokkal vadásznak, így felmerül annak is a lehetősége, hogy a macskát emiatt háziasította az ember, igaz, amilyen öntörvényű állat, ez nem túl valószínű. Sokkal inkább arról van szó, hogy az úgynevezett neolitikus forradalmat követően megkezdődött a fokozott mezőgazdasági termelés, így pedig felhalmozódott a gabona. Persze egyből megjelentek az egerek, így a macskák háziasításának egyből megnőtt a jelentősége. Emellett, ugye Egyiptom példájából tudjuk, hogy a macskákat társállatként már az ókorban is értékelték.”

Természetesen nem csak a kutyák-macskák szempontjából érdekes az emberek és az állatok kommunikációja, együttműködése. Hanga Zoltán egy afrikai példával mutatta meg, hogyan dolgoznak a közös célért emberek és állatok.

„Az egyik kedvenc példám, amit valószínűleg sok etológus is említene, a méhészborz és az úgynevezett mézkalauz madár esete” – mondta az Állatkert sajtószóvivője. „A madár nem tud hozzáférni a mézhez, viszont, mivel jól repül, nagy területet tud bejárni és könnyebben kiszúrja, ha valahol vadméhek fészkelnek. Ezután keres egy méhészborzot, aminek feltűnő repüléssel és hangadással jelez, majd odavezeti a célhoz. A borz érzéketlen a méhcsípésekre – talán csak az orra hegyét tudják megcsípni – így könnyedén hozzáfér a táplálékhoz, amiből persze mindig jut a madárnak is, ez mindkét fél számára előnyös. Viszont, ezt megfigyelték az ott élő emberek is, így ma már a madárnak nem csak a borz lehet a partnere. Jelez az embereknek is, Afrika egyes tájain pedig szépen kialakult, hogy ilyenkor követik a madarat, kifüstölik a méheket, az így megszerzett mézből pedig egy darabot mindig hagynak a madárnak is.”

Méhészborz és a feketetorkú mézkalauz (Fotó: Getty Images / Alan Manson, Wikimedia)

Az emberekkel együttműködő állatokról persze hosszasan lehetne mesélni – ajánljuk is például a dolgozó madarakról szóló cikkünket – akkor azonban már izgalmasabb a helyzet, ha az állatok valami olyasmire is képesek, amit általában az ember sajátjának szoktunk gondolni.

„Régebben a cirkuszokban gyakori attrakció volt az úgynevezett számoló ló – mesélte Hanga Zoltán. – A közönség tagjai bemondtak egyszerű matekfeladványokat, jellemzően összeadást, kivonást, a ló pedig valamilyen módon – például egy dobot ütve – jelezte, hogy mennyi az eredmény. Persze ez csak egy trükk volt, mert a ló csak arra volt betanítva, hogy kezdje el a patájával ütni a dobot, az idomár pedig a megfelelő számú dobbantás után valamilyen apró jelet adott az állatnak, amire abbahagyta a dobolást. Persze, ezt a közönség nem érzékelte, így az illúzió tökéletes volt.”

Kommunikáció az Állatkertben

Az Állatkert munkatársai mindennap vadállatokkal dolgoznak együtt, így számukra szó szerint létfontosságú, hogyan tudnak „szót érteni” az állatokkal.

„Van pár általános dolog, amit a kollégáknak fontos figyelembe vennie, ez nálunk egyébként tárgya is a munkavédelmi oktatásnak – magyarázta a szakember. – Az ugyanis egy általános jelenség, hogy az állatok az őket körülvevő területben »gondolkodnak«. Vagyis van egy úgynevezett menekülési távolságuk, ha ennél közelebb megyünk, a vadállat el fog szaladni az ellenkező irányba, mert úgy ítéli meg, hogy túl közel vagyunk hozzá. Ennél is fontosabb, a »kritikus távolság«, ahová csak akkor van esélyünk bejutni, ha az állat nem érzékelte, hogy a menekülési távolságán belül értünk. Ez akkor fordul elő, ha – szándékosan vagy véletlenül – meglepjük az állatot, ilyenkor ezt ő úgy érzékeli, hogy veszélybe került, ezért ellentámadásba kell átmennie. A természetben sok állattámadásnak ez az oka, de háziállatokra is igaz, például az istállóban a lovakhoz sem szabad hirtelen odaugrani, mert a ló odarúghat egyet. Ehelyett »megmutatjuk magunkat« neki, esetleg hozzá is szólunk. Ez a vadállatoknál is működik.”

A Budapesti Állatkertben például a kenguruk gondozóinak nagyon oda kell rá figyelni – különösen első alkalommal – hogy az erszényeseknél a felmagasodott testtartás – ami az emberekre jellemző – általában a fenyegetés jele. A gondozók ezért az új kengurukhoz kissé görnyedtebben, magukat összehúzva közelítenek, hogy jelezzék, nem áll szándékukban bántani őket.

„A kenguruk aztán megszokják, hogy ezek itt két lábon mászkálnak körülöttünk, így, ha már évek óta együtt dolgozunk, normál testtartásban is meg lehet őket közelíteni” – mondta Hanga Zoltán.

A szakember arra is felhívta a figyelmet, hogy az állatok viselkedésének figyelembevételénél hajlamosak vagyunk antropomorfizálni az állatokat.

„Például ilyen az, ha azt mondom, hogy a tigrisek szoktak »köszönni« egymásnak” – folytatta Hanga. – Egy prüszköléshez hasonló üdvözlő rituálét figyeltek meg náluk, én pedig ismerek olyan állatkerti kollégát, aki ilyenkor visszaköszön nekik.”

Zsiráfsuttogó és elefántszleng

Az interjú során szóba került Wojtek, az nlc oldalain is megénekelt lengyel medve – lásd kapcsolódó cikkünket – amely egy brit állatkertben élve felismerte, ha lengyelül beszélő turisták álltak a kifutója előtt.

„Érdekes kérdés, hogy az emberi beszéd hogyan hat az állatokra” – mondta a szakember. – Persze egyszerű dolgokra kell gondolni, tehát nyilván nem a hegeli dialektikáról fogunk beszélgetni velük, de tény, hogy az emberi hang tónusa árulkodik a beszélő hangulatáról, amiből az állatok elég sokat felfognak. Az Állatkertbe például Csehországból hoztunk zsiráfokat, az egyik ottani állatkert munkatársa hozta őket egy speciális teherautóval. Amikor megérkeztek, új környezetben érthető módon kicsit idegesebbek az állatok, ez a Zdenko nevű srác viszont nagyon kedves, nyugodt hangon mondogatta nekik, hogy »neboj«, azaz ne izgulj. Persze, mi is nyugtatgattuk a zsiráfokat, de érezhető volt, hogy az ismerős hangra jobban reagálnak.”

Az ismerős hangra a zsiráfok is jobban reagálnak

A Fővárosi Állatkert zsiráfjai (Fotó: Leéb Ádám)

Nemcsak a zsiráfokkal kell azonban kommunikálnia az állatkerti gondozóknak, hanem mindenféle állattal, amelyeknél nem mindegy, hogy a gondozók hogyan értetik meg magukat velük.

Más állatoknál, például az oroszlánfókáknál inkább a kézjeleknek van jelentősége, hiszen a víz alatt nem hallanák a vezényszavakat. Az elefántok viszont éppen a szavakra reagálnak jobban, ilyenkor arra kell figyelni, hogy a vezényszavak egyrészt olyanok legyenek, amire a közönség nem biztos, hogy magától rájön, mert az nem szerencsés, ha ilyeneket kiabálnak be az elefántoknak, másrészt arra is szükség van, hogy valamennyire nemzetközi is legyen, hogy ha költözik az állat, a külföldi gondozóknak is engedelmeskedjen. Ezért a velük foglalkozó kollégák saját „elefántszlenget” alakítottak ki. A szemkontaktus – pontosabban annak a hiánya – lehet még fontos eszköz az állatokkal való kommunikáció során. Mivel ez több állatfajnál is a fenyegetés jele, nem árt, ha akkor is tartózkodunk a „farkasszemezéstől”, ha az állatkerteken kívül találkoznánk valamilyen vadállattal.

„A gorilláknál például egyértelműen a kihívás jele a szemkontaktus” – mondta Hanga Zoltán. – A gondozóknak ezt oktatjuk is, hogy ne nézzenek hosszan a szemükbe. Egyébként az a tapasztalatuk, hogy ez annyira automatikussá válik egy idő után, hogy legfeljebb véletlenül néznek a gorillák szemébe, de akkor is gyorsan elkapják a tekintetüket.”

Mitől kommunikáció a kommunikáció – mit mond a tudomány?

Az emberek és állatok közti kommunikáció kutatásának egyik legismertebb hazai neve dr. Andics Attila agykutató, az MTA-ELTE Lendület Neuroetológiai Kutatócsoportjának vezetője. A szakembert szintén megkérdeztük a témával kapcsolatban, időzítésünk pedig nem is lehetett volna jobb, ugyanis épp a napokban jelent meg a legfrissebb kutatásuk a The Journal of Neuroscience szakfolyóiratban, amelyben azt vizsgálták, hogy a kutyák agya hogyan reagál arcokra. A kutatásból – amelyről többek között a CNN is beszámolt – az derült ki, hogy bár a kutyák felismerik a saját gazdájukat arcuk alapján, és a szemkontaktust is sokkal jobban képesek tartani más állatoknál, de az agyukban nincs olyan arcfeldolgozó területek hálózata, mint az emberekében vagy más főemlősökében.

„Az emberi kommunikációnak nagyon sok eleme van, ennek egy része verbális, egy része nem az – magyarázta dr. Andics Attila kérdésünkre válaszolva. – A kommunikáció során ugyanis sok mindent testjelzésekkel, másokat pedig hangadásokkal közlünk. Ami az emberi vokális kommunikációban pedig nagyon érdekes, az egyértelműen a beszéd, amely egyébként az egyik legizgalmasabb különbség köztünk és az állatok között. Az állatoknál – leszámítva a madarakat – ugyanis kizárólag érzelmi vokalizációról beszélhetünk , azaz a belső állapot valamilyen, hangban történő megnyilvánulásáról. Ez lehet spontán vokalizálás, például a felordítás, de lehet olyan célja is, hogy ezzel egy másik egyed viselkedését valamilyen módon módosítsuk. Ebből a szempontból nincs sok különbség aközött, ha egy kutya ugat, vagy ha én szónoki hévvel beszélek. A nagy különbség, hogy az emberen kívül az összes vokalizáló állatfaj nagyrészt veleszületett vagy fiatalon tanult repertoárt használ , náluk nincs is »jelentése« a hangadásnak, az embereknél viszont ott egy nagyon izgalmas »találmány«, a szavak és a nyelv megjelenése .”

A kutya érti az emberi beszéd érzelmi töltetét (Fotó: getty images)

Dr. Andics Attila rámutatott, hogy az állatoknál nem tudunk olyanról, hogy egy adott faj, vagy akár csak egy adott egyed valamilyen jelentést társítana valamilyen hangadáshoz , még ha értelmezi és reagál is rá. Persze, például a kutyák – és más emlősök – esetében is ismert, hogy valamennyire értik a hangsúlyozást, az intonációt, ami az emberi kommunikáció egy fontos elemét jelenti.

„Nagyon izgalmas kérdés, hogy ebből a képességből mennyi lehet meg az állatoknál, a kutatásaink egy része is ezt vizsgálja – tette hozzá a szakember. – Nyilvánvaló, hogy az állatok nem használnak szavakat, de ettől még lehet, hogy a szavakat meg tudják érteni, vagy fel tudják dolgozni egy-egy szó jelentését a hanglejtés alapján. Például egy korábbi kutatásunkból kiderült, hogy a kutyák agya nagyon hatékonyan el tudja különíteni a hanglejtést a szójelentéstől, függetlenül attól, hogy ennek van-e »egyezményes«, a kutyával egyeztetett jelentése. Vagyis az az agyi képesség, hogy az intonációtól és egyéb akusztikai jellegzetességektől függetlenül dekódoljuk egy-egy szó jelentését, nem csak az ember sajátja. Erre jó eséllyel a főemlősök is képesek, csak egyébként maguktól a saját fajtársaik között ez nem jut eszükbe, de ha olyan környezetbe kerülnek, ahol ez része a kommunikációs repertoárnak, képesek alkalmazni. De arra is láttunk már példát, hogy a papagájok nem csak, hogy megtanulnak bizonyos szavakat kimondani, de azt relevánsan tudják is alkalmazni, miközben maguk között nem kezdenek el beszélgetni ezekre a jelenségekre hivatkozva.”

A kutyákkal kapcsolatos okfejtést Hanga Zoltán egy saját történettel is meg tudta erősíteni.

„A nővéremnek még sok éve volt egy erdélyi kopója, Titánnak hívták – mondta Hanga. – Egy családi összejövetel során pedig az egyik szobában beszélgetett az építészmérnök nagyapám és a gépészmérnök apám, a csevej során pedig szóba került a titán, mint fém, azaz mindenféle különösebb hangsúly nélkül, a beszélgetés részeként ejtették ki ezt a szót. Kisvártatva viszont láttuk, hogy a másik szoba ajtajában áll a kutya és bizonytalanul néz, hogy »ti most hívtatok engem?«, mert megértette a szót, csak nem úgy, ahogy általában hallani szokta. Hasonlóról Gerald Durrell is írt az egyik könyvében, amikor a szarkák megtanulták a kutyák vezényszavait, és így szórakoztak velük. Olyat pedig a saját fülemmel is hallottam, hogy hollók, ha nem is lehetett konkrét szavakat megérteni, de afféle lotyogáshoz hasonló hangokon »dumáltak« egymással. Egyik nap arra lettem figyelmes, hogy az egyik istálló mögött valakik beszélgetnek, pedig még nincs nyitva az Állatkert. Kimentem és két holló nézett vissza rám.”

A fókát is vizsgálnák, csak az nem fér be a gépbe

Dr. Andics Attila és kutatócsoportja éppen azt próbálják feltérképezni, hogy pontosan mennyit képesek megérteni az állatok a mi kommunikációnkból.

„A fentiekben is említett jelenségek még nem jelentik azt, hogy azok az agyi mechanizmusok, amelyek minket képessé tesznek a beszédfeldolgozásra, más emlősöknél is megfigyelhetőek lennének – mondta a kutató. – Bár egy másik vizsgálat során találtunk a kutyáknál az emberéhez nagyon hasonló beszédfeldolgozási hierarchiát, ez sokkal inkább annak köszönhető, hogy a kutyák az elmúlt néhány ezer év alatt megtanultak pár olyan dolgot, ami megkönnyíti számukra az emberrel való közös munkát. Például a kutyák a farkasokhoz képest sokkal jobban képesek tartani a szemkontaktust, követni a tekintetünket. Ezt nem az egymás közötti kommunikációból tanulták meg, hanem az ember mellett élés során ezzel tudtak jobbak lenni a farkasoknál. Ahogy pedig a kutatásunkból kiderült, nem azért tudnak az emberi arcról érzelmeket leolvasni, mert lenne az agyukban arcfeldolgozó központ, mint az embereknél, hanem mert erős a »hozott anyag«, azaz a kutyák az évezredek során arra szelektálódtak, hogy nagyon figyeljenek a külvilág egyik szeletére, az emberi arcra, mert onnan sok értékes információhoz tudnak jutni.”

A kutató elárulta, hogy ettől függetlenül a kutyákat elsősorban azért választották a kísérlet alanyainak, mert ezeknek az állatoknak másokhoz képest fontosabb az emberi beszéd .

„A kutyákra ebben az esetben inkább úgy érdemes tekinteni, mint olyan emlősökre, amelyeknél tudjuk mérni az agyi aktivitást, mert ők megfelelő tréninget követően szívesen fekszenek be az MRI-szkennerbe – mondta dr. Andics Attila. – Emellett a kutyákat érdekli az emberi beszéd. Persze, lehet, hogy egy fókát vagy egeret is érdekelné és hasonló agyi mintázatokat látnánk náluk is, ha tudnánk mérni. De az is lehet, hogy az elmúlt 18-30 ezer évben a kutyák valóban olyan mértékben alkalmazkodtak az emberekhez, hogy azt már agyi szinten is lehet mérni. Ezt egyelőre még nem tudjuk, most kezdjük kutatni.”