A dramedy műfaj a magyar sorozatkészítés biztonsági játéka, afféle kellemes langyos víz, amiben sokáig el lehet evickélni. Nem véletlen, hogy annak idején az HBO is ezzel a zsánerrel próbálkozott először (Társas játék), az RTL Klub is ezzel folytatta a sort (Válótársak), sőt eleinte még a TV2 is ebbe az irányba tapogatózott (Korhatáros szerelem).
Legyen kicsit vidám, kicsit vicces, kicsit romantikus és persze drámából is adagoljanak bele egy keveset: ha jól sikerül az elegy, és vannak benne szerethető karakterek, könnyed esti kikapcsolódásnak tökéletesen megfelel. Persze mint mindent, igazán jól ezt is nehéz csinálni, de a műfaj megenged magának némi esetlenséget, ráadásul nem igényel költségesebb díszleteket vagy extra látványvilágot sem, ezért viszonylag olcsón megvalósítható.
A TV2 új dramedyjét, a Pepét nézve az volt az első gondolatom, hogy olyan, mintha a magyar televíziózásban az elmúlt évek meg sem történtek volna. Olyan ez a sorozat, mint amikor kezdő szakemberek esetlenül próbálkoznak valami számukra teljesen újjal, és minden egyes választásuk maga a biztonsági játék. Kizárólag klisékben képesek gondolkodni, és emiatt az első két epizód annyira lagymatag volt, hogy még egy pelenkareklám is több érzelmet képes kiváltani belőlem.
Panírmennyországból Michelin-csillagos étterem?
A Pepe két dologban tér el a kertévék kezdeti dramedys próbálkozásaitól: abban, hogy a hátterét a ma olyannyira divatos kulináris közeg adja, valamint abban, hogy a történet nem Budapesten, hanem vidéken játszódik. Úgy fest, manapság nem a nagyvárosi, hanem a falusi/kisvárosi sztorikat nézik szívesebben a nézők, a főzőműsorok sikere pedig arra ösztökéli az alkotókat, hogy még a fikciós sorozataikat is ebbe az irányba vigyék. Az alkotók a Balaton romantikáját ezúttal a Dunakanyar bájára cserélték, aminek idilljét néhány drónfelvétel hivatott bemutatni. Képi világában a sorozat az alapszintet nyújtja, sehol semmi ötlet vagy csavar, ami megpróbálná megkülönböztetni a Pepét a többi hasonszőrű produkciótól. Dunakanyar ide vagy oda, a sorozat nem hazai találmány: a TV2 egy spanyol szériát remake-elt és igazított hozzá a magyar viszonyokhoz, habár egy ennyire alap sztorit bármelyik másodvonalbeli magyar forgatókönyvíró is ki tudott volna találni egy másnapos hétvégén.
Simon Kornél és Mucsi Zoltán (Fotó: tv2)
A történet nagyjából annyi, hogy egy sztárséf, Kollár Gábor a beteg apjától megtudja, hogy valójában nem ő az igazi apja, hanem egy dunakanyari pecsenyés tulajdonosa, bizonyos Pepe, akinek a vállalkozása a csőd szélén áll. Emberünk ahelyett, hogy simán odaállítana, és elmondaná az öregnek, mi a helyzet, inkább úgymond csavarként beszáll a pecsenyézőbe, hogy a faterja közelében lehessen, és közben eldönti, hogy Michelin-csillagos helyet farigcsál a korábbi panírmennyországból. Ehhez magával hoz segítségként egy sous chefet a pesti fine dining étterméből, de ezt leszámítva a jelenlegi, nem túl rátermett személyzet segítségével képzeli el a váltást. Természetesen vidéken másképp mennek a dolgok, mint a fővárosban, és erre emberünk is nagyon gyorsan ráeszmél, sőt úgy fest, hogy idővel a vidék bája és emberközelsége belőle is képes lesz kihozni a legjobbat.
Vidék-főváros ellentét
A Pepe kissé lusta módon építi fel egyik fő konfliktusforrásaként a vidék-főváros ellentétet. Jön a nagyképű, pesti médiaséf és már a pecsenyézőbe belépve olyan képet vág, mint aki kutyaszarba lépett. Rácsodálkozik, hogy ahhoz, hogy a településen bármit is elérjen, nem árt jóban lenni a polgármesteri hivatal kiskirályaival, és persze kapásból rosszul van attól, hogy errefelé a kajákat folyton bepanírozzák, sőt a séf specialitásának számít, ha a krokettet dupla panírban sütik ki. A sorozat szerint vidéken a higiénia sem olyan, ahogy az a fővárosból érkezve elvárható lenne (ezek a vidékiek itt kicsit koszosak, kicsit hülyék, de azért helyén van a szívük), elég csak benézni a pecsenyéző konyhájába, ahol Mucsi Zoltán el is süti, hogy természetesen rendesen takarítanak: évente egyszer.
Elég problémás a vidék-főváros ellentétet szórakoztató-faktornak használni olyan országban, ahol a politikusok amúgy is előszeretettel szítják ezt a konfliktust, ráadásul az erre építő humor kissé lusta és fantáziátlan is egyben, de bárcsak ez lenne az összes bajom a sorozattal.
Mucsi Zoltán, a sorozat Pepéje (Fotó: tv2)
Ahhoz képest, hogy a főhősünk egy sztárséf, az első két epizód csúcsgasztronómiát csak nyomokban tartalmazott. Aki azt remélte, hogy a Pepét nézve majd csorgathatja a nyálát a finom ételekre, valószínűleg csalódni fog: az egyetlen hosszabban mutatott gasztronómiai csoda pont Pepe kalória- és panírorgiája, amivel a sztárséfet akarja lenyűgözni, amikor az megérkezik a pecsenyézőjébe. Ha már séfek és éttermek szerepelnek a középpontjában, igazán elvárható lenne néhány gusztusos fogás tálalásának/elkészítésének megmutatása is, de tegyük hozzá, csak az első két részen vagyunk túl, itt még van tere a fejlődésnek.
Színészek komfortzónában
A Pepe teli van jól ismert, jó nevű hazai színészekkel, de szinte minden színészét lustán használja. A főszerepet alakító Simon Kornél már túl van pár hasonló karakteren, sőt a Viasaton futó Ízig-vérig című sorozatban már játszott jól menő séfet, bónuszként pedig az egyik partnere pont az a Martinovics Dorina, akivel a Társas játékban már megmutatták, hogy jól működnek együtt. Kapa, azaz Mucsi Zoltán érdekes módon itt egy Pepe nevű karaktert alakít, de az alkotóknak esze ágában sem volt többet kérni tőle annál, amit még álmából felkeltve is azonnal el tud játszani: morgolódás, esés-kelés, sőt az első két epizódban még összejön neki egy részegen csónakázós vízbe esés, és egy szeletelés közbeni ujjlevágás is. Kovács Lehel újabb nagyszívű, de kissé teszetosza karaktert illeszthet be a repertoárjába, Kovács Pankának pedig a nagyvárosi, karrierista bombanő szerepe jutott, amit egy kissé Baywatch-os bevonulással alapoznak meg már az első részben.
A karakterek papírvékonyak, két-három jellemzővel könnyedén körbeírhatók, és láthatóan egyik színésznek sem kell túlzottan megerőltetnie magát, mindenki bőven a komfortzónáján belül maradhat. A magyar filmiparnak régóta komoly rákfenéje a typecasting, ahol minden színészt csak a megszokott típuskarakterének megfelelő, vagy legalább attól nem túlságosan eltérő szerepben hajlandók használni, és erre nem is nagyon lehetne látványosabb példát mutatni most a Pepénél, ahol egyedül a legfiatalabbaknak (Medveczky Balázs, Kovács Panka) van esélyük arra, hogy megvillantsanak valamit a tudásukból, nekik ugyanis még nem alakult ki a skatulyájuk, ahová bezárnák őket.
Kovács Panka (Fotó: tv2)
Nem akarok visszatérni Pepe pecsenyézőjébe
A Pepe legnagyobb baja, hogy teljes mértékben hiányzik belőle az ambíció. Az alkotók meg sem próbálnak többet nyújtani a kötelező minimumnál. A forgatókönyv fáradt és fárasztó fordulatokat erőltet (az apuka törjön be a fiával egy lányhoz és az anyukájához, hogy elolvasás előtt visszaszerezzék a fiú ciki szerelmes levelét), és semmi olyan nem történik benne, ami miatt vissza szeretnék térni Pepe pecsenyézőjébe. Már az alaphelyzet – a séf nem mondja el az apjának, hogy ő az apja – is rendkívül erőltetett, és ezekkel a tucatkarakterekkel kétlem, hogy volna lehetőség ezt az egészet érdekfeszítővé tenni. A sorozat humora pont olyan érdektelen, mint minden más benne, legjobb esetben lehet rajta itt-ott mosolyogni, de ez azért nagyon kevés ahhoz, hogy hosszú távon a tévé elé ültessen. A Pepe olyan, mintha a TV2-nél megfeledkeztek volna arról, hogy az elmúlt tíz évben már jó néhány hazai készítésű tévésorozatot láthattak a magyar nézők, ezért úgy gondolták, hogy a létező legkisebb energiabefektetéssel, megúszósan is sikert lehet aratni. Mindig elszomorít, amikor egy produkcióról ordít az ambíció totális hiánya, ezért csak bízni tudok abban, hogy a mai tévénézőket ennyivel már nem lehet levenni a lábukról.
