A sokat emlegetett közhely, miszerint Keleten – a misztikus, varázslatos, távoli keleten – még mindig őrzik azt az Ősi, Titkos stb. Tudást (bármit is jelentsen ez), ami a Modern Nyugati Embernek már rég nincs a birtokában, sokkal régebbre nyúlik vissza, mint gondolnánk. Első ízben talán a Kr. u. 3-4. században élt szíriai származású, görögül író neoplatonista filozófus, Iamblikhosz boncolgatta hosszabban a témát De Mysteriis (A Misztériumokról) című művében, amelyben egyebek mellett olyan megállapításokat tett, hogy „az olyan barbár szent népek, mint amilyenek az egyiptomiak és az asszírok, még őrzik a régi tudást, még ismerik az istenek eredeti neveit, amit a hellének már elfelejtettek. Ennek pedig az az oka, hogy a keletiek hagyományőrzők, ellenben a hellének folyton újítanak.
Mindezt csak az érdekesség kedvéért említjük, ugyanis mi most egy másik Iamblikhoszról fogunk írni: ő a Kr. u. 2. században élt, és ugyancsak szíriai származású volt, illetve görögül írt többnyire, azonban nem filozófiával foglalkozott, hanem irodalommal (habár ezek a kategóriák akkoriban még nem váltak el annyira élesen). Élete fő műve a Babülóniaka vagy Babiloni történet című regény, amely nemcsak, hogy a görög szerelmi próza egyik legkorábbi reprezentánsa, hanem valószínűleg
az első regény, amely két azonos nemű szereplő szerelméről (is) szól; konkrétan két nőről, akik erotikus vonzalmat éreznek egymás iránt, és a végén össze is házasodnak.
Johann Friedrich Overbeck: Itália és Germánia (Forrás: Wikipedia)
Vagy, hát, legalábbis alapos okunk van ezt feltételezni. Bizonyítani sajnos nehéz, mivel a Babülóniaka elveszett. Ez önmagában még nem is annyira meglepő, az viszont már annál érdekesebb, hogy hogy – más elveszett antik drámáktól, versektől és egyéb művektől eltérően – nem az ókorban vagy a kora középkorban kallódott el, hanem jóval (de tényleg jóval) később.
Egy teljes példánya még a 17. században is létezett: ha minden igaz, ezt a spanyolországi San Lorenzo de El Escorialban található Escorial könyvtárban őrizték, de 1671-ben tűzvész tört ki itt, amely elpusztította a teljes, nagyjából 5280 darabos kéziratgyűjteményt, köztük Iamblichos Babülóniakájának másolatát is. Van azonban egy halvány esély arra, hogy valahol még fennmaradt egy sértetlen kézirat: tudniillik Isaac Vossius holland humanista tudós és kéziratgyűjtő feljegyezte, hogy valamikor 1652 körül Krisztina svéd királynő, korának egyik legműveltebb és legolvasottabb asszonya hatalmas összeget fizetett azért, hogy az ő közvetítésével megvásárolja Iamblikhosz Chronicon Babyloniacanak nevezett művének kéziratos másolatát.
Krisztina élénken érdeklődött a neoplatonikus filozófia iránt, és valószínűleg abban a hitben csapott le a könyvritkaságra, hogy az a szíriai neoplatonikus filozófus, a fentebb már említett másik Iamblikhosz egyik obskúrus műve (mellesleg Krisztina királynő nem csak a neoplatonizmus híve volt, hanem minden bizonnyal leszbikus is, habár ezt akkoriban még nem így hívták).
Krisztina svéd királynő (Forrás: Wikipedia)
Szóval a Babülóniaka utolsó (?) hitelesnek tekinthető példánya vagy örökre eltűnt, vagy valamilyen ismeretlen helyen hányódik már századok óta. Jó hír viszont, hogy a 9. században élt tudós konstantinápolyi pátriárka, I. Phótiosz – aki Bibliothéké című irodalmi esszégyűjteményében több száz, azóta elveszett ókori görög műről közölt részletes kritikát/ismertetőt, így mentve meg őket a totális feledéstől – hosszasan írt Iamblikhosz szerelmes regényéről is, így pontosan (vagy legalábbis nagyjából) tudjuk, hogy miről szólt; igaz, a – leginkább szerepcserés kalandregénynek nevezhető – mű cselekménye meglehetősen szövevényes és zavaros, illetve tele van pakolva őrültebbnél őrültebb fordulatokkal, ráadásul Phótiosz meg összevissza ugrál az események között, ami nem nagyon könnyíti meg a befogadást. Azért mi megpróbáljuk valahogy összefoglalni.
(A jámbor Phótiosz pátriárka egyébként korántsem volt elragadtatva Iamblikhosz regényétől, amelyet összességében szexuálisan erkölcstelennek minősített, habár azt hozzátette, hogy azért nem annyira romlott, szégyenteljes és gyalázatos, mint Akhilleusz Tatiosztól a Leukippó és Kleitophón története, amely egyebek mellett a lángoló férfiszerelem természetrajzába enged betekintést.)
I. Phótiosz (Forrás: Wikipedia)
A regény főszereplői: egy Rhodanész nevű, szívdöglesztő külsejű férfi, valamint egy ragyogóan szép fiatal nő, Szinónisz. A történet kezdetén szenvedélyes szerelemben és boldog házasságban élnek együtt Babilonban.
Sajnos ennek az idilli harmóniának hirtelen vége szakad, amikor Garmosz, Babilon nem sokkal korábban megözvegyült királya szemet vet Szinóniszra, és megpróbálja rákényszeríteni, hogy feleségül menjen hozzá, noha a nő már ugyebár házas. Szinónisz elutasítja a király erőszakos közeledését, ezért Garmosz aranyláncokkal megkötözteti, és megparancsolja eunuch csatlósainak, Sakasnak és Damasznak, hogy feszítsék keresztre Rhodanészt.
Ám Szinónisznak valahogy sikerült kiszabadulnia, és Rhodanészt is megmenti a kínhaláltól. A fiatal szerelmesek ezután sikeresen elmenekülnek és a regény hátralévő részében különféle izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keverednek, miközben Garmosz eunuchjai folyamatosan a nyomukban loholnak.
A regény egy pontján a szerző aztán bemutat egy mellékszereplőt: egy Mezopotámia nevű szép és fiatal nőt, aki Aphrodité papjának és papnőjének a lánya, és egy, a Tigris és Eufrátesz folyók által körülvett szigeten él. Külsőleg annyira hasonlít Szinóniszra, hogy az avatatlan szem könnyedén összetéveszthetné őket. Mezopotámiának korábban volt két idősebb fiútestvére, Tigris és Eufrátesz, akik mindketten rendkívül szépek voltak, és eléggé hasonlítottak egymásra, illetve Rhodanészre (micsoda váratlan fordulat! reméljük lehet, még követni) Egy napon azonban Tigris megevett egy rózsát, amiben egy mérgező bogár volt, és meghalt.
Mezopotámia olyan szép volt, hogy három kérője is akadt: az egyiknek egy kupát adott, amelyből ő maga ivott, a másiknak egy virágfüzért, amelyet ő maga viselt, a harmadikat pedig megcsókolta. Mindhárom kérő azt állította, hogy a nekik adott ajándéka alapján jogosultak a lány kezére. Bochorost, a kor legtekintélyesebb bíráját hívták be, hogy döntsön az ügyben. Ő annak a kérőnek a javára döntött, akit Mezopotámia megcsókolt. Ám a többi kérő felháborodott ezen, és az ezt követő verekedésben végül mindhárman megölték egymást; így – érthető okokból – egyikük sem tudta feleségül venni a lányt.
A regény jelenében Szinónisz és Rhodanész, akik épp legutóbbi kalandjuk során szerzett sebesüléseikből lábadoznak, arra a szigetre érkeznek, ahol Mezopotámia él szüleivel és bátyjával, Eufrátésszel. Mezopotámia anyja összetéveszti Rhodanészt halott fiával, Tigrissel, mert azt hiszi, hogy az visszatért a halálból.
Az orvos, aki korábban Rhodanész sebeit kezelte, elárulja a pár tartózkodási helyét Damasznak, Garmosz egyik eunuch szolgájának, aki arra utasítja a doktort, hogy keljen át a folyón a szigetre, és adjon át egy üzenetet Mezopotámia apjának, az Aphrodité-papnak, amelyben az áll, hogy haladéktalanul tartóztassa le Szinóniszt. Az orvos egy teve hátán próbál átkelni a folyón, és a hátasa fülébe dugja az üzenetet, amelyet át kell adnia. Csakhogy a derék doktor menet közben lezuhan a tevéről és megfullad, így a teve lovasa nélkül, fülében Damasz üzenetével éri el végül a szigetet.
Rhodanész és Szinónisz megtalálják a tevét és a fülébe dugott letartóztatási parancsot, így idejekorán értesülnek az őket fenyegető veszedelemről, és el tudnak menekülni, Damasz pedig ezután büntetésből elfogatja Mezopotámia apját. A férfi, amikor meglátja saját fiát, Eufráteszt, összetéveszti Rhodanésszel, és ezen a néven is szólítja meg, ezért a másik eunuch, Sakas letartóztatja és kihallgatja. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Eufrátesz a saját húgát, Mezopotámiát, aki éppen menekülőre fogja, Szinónisznak nevezi.
Charles Baugniet: A szerelmes levél (Forrás: Wikipedia)
És akkor a lényeg:
a totális zűrzavar közepén Iamblichos behoz még egy új szereplőt, Berenikét, aki az egyiptomi király lánya és egyúttal Mezopotámia szeretője. Ahogy a bölcs Phótiosz pártiárka írja az összefoglalójában:
„Van itt egy rövid kitérő Berenikéről, az egyiptomi király leányáról, és az ő vad, törvénytelen vágyairól; meg arról, hogy miként közösült Mezopotámiával…”
Az igazán érdekes rész pedig az, amikor azt beszéli el, hogyan vitték Garmosz király elé Mezopotámiát:
„A fogoly Eufráteszt és Mezopotámiát Garmosz király színe elé hurcolták abban a hiszemben, hogy ők a szökött szerelmesek: Rohadnész és Szinónisz. Ám Garmosz felismerte, hogy Mezopotámia nem azonos Szinónisszal, és parancsot adott Zobarasznak [egyik eunuch csatlósának], hogy fejezze le őt az Eufrátesz folyó mellett, hogy más nő ne bitorolhassa a Szinónisz nevet. De Zobarasz, aki a vágy folyójából ivott, és ennélfogva őrült szenvedélyt érzett Mezopotámia iránt, végül megkímélte az életét, és elvitte őt az egyiptomi Berenikéhez, aki ekkor már – apja halála után – királynőként uralkodott. Összeházasodtak, ami csaknem háborúhoz vezetett Garmosz és Berenike között.”
Sajnos Phótiosz összefoglalójából nem derül ki egyértelműen, hogy Berenike Mezopotámiával, azaz egy másik nővel, vagy Zobarasszal, az eunuchhal lépett-e házasságra, bár egyébként mindkét verzió meglehetősen rendhagyó lenne (és a kontextus alapján azért valószínűbb, hogy Mezopotámiával). Talán ha egyszer végre ismét előkerül a regény, ezt a fontos kérdést is megnyugtatóan lehet tisztázni.
