Idén ünneplitek a Beatrice fennállásának negyvenedik évfordulóját. Gondolom, sűrű éved lesz. Mire lehet számítani?
Amikor tavaly eldöntötték a zenészeim meg a gyerekeim, hogy megcsináljuk ezt a születésnapi koncertet az Arénában, még azt se tudtam, akarom-e. Nem szeretem az életműkoncerteket; de aztán megjött a kedvem, mert rájöttem, hogy a Beatricétől a Bikinin át a Pokolgépig rengeteg zenekarnak írtam olyan dalokat, amiket érdemes újra eljátszani. Az meg külön öröm, hogy sok barátom is ott lesz velem a színpadon: eljön Pásztor Anna, Mező Misi, Kalapács Józsi, Varga Miklós, Wahorn András és Ef Zámbó Öcsi is. Őket kettejüket nem volt könnyű összeboronálni, mert mostanában fasírtban vannak, de meggyőztem őket. Ők lesznek az egyetlenek, akik nem Feró-nótát játszanak majd, hanem a kedvenc Bizottság-számomat, a Szerelem címűt adják elő. Jó hangulatú, látványos, nagy bulira készülünk. Bevettünk a zenekarba három fúvóst, és két boszorkány fog énekelni. Jó lesz, sok munkát raktunk bele.
Turnéra is mentek ezzel a zenei anyaggal?
Igen, a nyáron a koncert egy rövidített változatával körbehaknizzuk az országot. Persze, a fúvósokat és a boszorkányokat nem tudjuk mindenhova magunkkal vinni, de a nagyobb bulikon, fesztiválokon ők is ott lesznek.
Pár hete Nagy Feró és a Beatrice – Az első 40 év címmel egy koncertalbumotok is kijött.
Igen. A Barba Negrában vettük fel.
A legtöbb zenekar az ilyen szép, kerek évfordulókra stúdióban felvett, tökéletesre csiszolt számokat tartalmazó válogatáslemezekkel jön ki. Ti miért döntöttetek a koncertalbum mellett?
Ez érdekes kérdés. A legtöbben azt hiszik, hogy a stúdióban tökéletes felvételeket lehet gyártani, de nálam ez nem működik. A stúdióban csak a hangmérnöknek éneklek, márpedig nekem az kell, hogy a közönség is ott legyen velem. Kell, hogy valakihez szólhassak; ez a rockzene lényege:
hogy a zenésznek mindig van valami kommentárja, hozzáfűzni valója az élethez.
Ha lerobban alattam a villamos, azt is beleírom, mint a Rolls Frakció a Magyarázd meg, mitől megy a villamos című nótájába. Ráadásul sok olyan dalunk van, amiket menet közben rakunk össze. Összeáll a fejemben egy koncepció: tudom, milyennek kellene lennie a dobnak, a gitárnak, és elmondom a zenészeknek, hogy mit játsszanak. Persze, azért olyan is van, hogy jobbat találnak ki, mint én. „Jó, de mit üssek ide?” – kérdezi idegesen a dobosom. „Mit tudom én, te vagy a dobos, üsd azt, hogy »Csük-csuka-csuk-csuka-csák-csuka-csák!«”. Erre megrántja a vállát, leint, és azt mondja, „Jól van, baszdmeg, mit tudsz te a dobolásról!”, és üt egy olyat, amire egyből rávágom, „Na ez az, erre gondoltam, ez jó!”. A stúdióban ezt nem tudod megcsinálni. Drága a stúdióidő, oda mindig nagyon megírt, összepróbált anyaggal megy az ember.
Maximalista vagy?
Igen, abszolút. Soha nem vagyok teljesen elégedett a dalaimmal. A legjobban az zavar, amikor a zenészek vagy a hangmérnök olyat akarnak csinálni, amiről azt gondolják, hogy nekem tetszeni fog. Ilyenkor mindig kiakadok:
„Hát honnan tudnátok, ki vagyok? Még én magam sem tudom.”
De olyan előfordul, hogy meghallok a rádióban egy nótát, és azt mondom, na ez marha jó. Ez hibátlan: van benne refrén, bridge, verze, van benne egy jó kis szóló – az egész egyben van. Van szövege, amit meg lehet jegyezni. A mai zenekaroknak az az egyik legnagyobb baja, hogy jellegtelen egynyári slágereket írnak, még a rajongóik se tudják, miről szól a szám.
Nekem ez kicsit olyan, mint a filmben: vannak szerzői filmesek és műfaji filmesek. Vannak, akik mindig valami újat, eredetit, formabontót akarnak lerakni az asztalra, de olyanok is, akik a bevált recepteket használják. Nyilván a zenében is vannak ilyen receptek, gondolj csak a Despacitóra.
Igen, csak én azt látom, hogy manapság könnyen beszorulnak egy-egy stílusba a zenészek. Ha valaki nem tud zenélni, akkor azt mondja magáról, hogy „alternatív”.
Dehogy alternatív, csak amatőr.
Most miért mondod, hogy alternatív zenét játszol? Azért, mert rosszul fogod a G-dúrt? Mert nem tudsz rendesen megharmonizálni egy dalt? Ez csak azt jelenti, hogy még az út elején vagy. Ne parázz, én is írtam vacak nótát negyven-ötven évvel ezelőtt, bármikor szívesen megmutatom. Tudod, amikor mi zenélni tanultunk, akkor még szóltak nekünk a prozódiai hibák miatt. Ma már nem szólnak. Azt se tudják a fiatalok, hogy zenei értelemben mi a különbség a rövid meg a hosszú magánhangzók között: az „é” hangot órákig ki tudod tartani, de az „e”-t nem. Mégis megpróbálják; hány ilyet lehet hallani még a nagy, tévés tehetségkutatókban is: kiáll a tag a színpadra, aztán nekiáll hehegni.
Én meg nézem, hogy baszdmeg, a kecske mond ilyen sok „e” betűt egymás után.
Beszéltünk Wahornékról, ők például vállaltan amatőr zenészek voltak, mégis marhajó dolgokat csináltak.
Igen, ők ettől voltak zseniálisak. Felvállalták, hogy nem tudnak zenélni, nem kezdték el magyarázni, hogy ez tulajdonképpen jó, csak „alternatív”. A Bizottság egy nagyszerű avantgárd zenekar volt: kurvára amatőr, de iszonyúan élvezhető. Szellemiségében pedig utolérhetetlen. Én ilyen emberekkel taníttatnám a fiatal zenészeket, hogy megértsék, kísérletezni jó dolog. Hogy ne szoruljanak be az alternatívba vagy a heavy metalba. Mert a metál is egy doboz: csak kevesen merik azt megcsinálni, amit a Metallica 1991-ben, hogy a Master of Puppets meg a Justice után ki merték adni a Black Albumot. Gondolom, producert vagy menedzsert váltottak, aki odament, és azt mondta, befejeztük ezt a „hárádzsödzsödzsödzsö-t”, ezentúl a Nothing Else Matterst fogjátok játszani. Vége a rágásnak, jöjjön inkább egy szép, nyugodt, hatnegyedes angolkeringő. (Nevet.)
Híresen jó előadó vagy. A színpadi showmanséget is gyakorolod a fellépések előtt?
Nem. Pedig ha hiszed, ha nem, a mai napig izgulok, amikor kimegyek a színpadra. Mindig az van bennem, nehogy már leégjek.
Volt már ilyen?
Nem. Nem volt, de olyan, hogy elégedetlen voltam a munkámmal, már ezerszer előfordult. Mondtam, maximalista vagyok.
Amikor felmegyek a színpadra, és érzem a közönségből felém sugárzó erőt, szeretet, mindig úgy vagyok vele, hogy most már nem égethetem le a Ferót – melózni kell.
Nem mindig könnyű megfogni a népet. Mostanában rengeteg fiatal jár a koncertjeinkre, olyan gyerekek, akik még meg sem születtek, amikor én már megírtam a Jerikó című dalt. De megpróbálom bevonni őket is; ettől lesz valaki jó színpadi ember: hogy tudja olvasni a közönséget. Mi általában nem is setlist szerint megyünk, menet közben találom ki a dalok sorrendjét. Itt van bent minden. (A fejére mutat.) Rá kell érezned, hogy mit mondj, hogy melyik nóta után mi jöjjön, hogy mikor kell megnyugtatni vagy felhergelni az arcokat. Ez egy játék.
Jól érzem, hogy neked fontos, hogy mindig ott legyél a rivaldafényben?
Nagyon fontos, persze. Szeretnék valamit közölni a világgal, elmondani, mi az, ami idegesít. A legjobban az emberi hülyeség szokta felbaszni az agyamat, például az, amikor két ember valami olyasmiről vitázik, amihez nem értenek. Az ilyesmi iszonyúan fel tud idegesíteni: mint amikor Hosszú Katinkát savazzák a fórumozók. A kiscsaj bizonyított, ha meglátta, hogy van valahol egy arany, azt mondta, „Odaúszok, és elveszem.” És el is vette. Mégis kritizálják – olyan arcok, akik nemhogy úszni, de írni-olvasni se tudnak. Engem is sokat basztattak. Amikor szerepeltem a „Sztárok a jégen”-ben, mindenki azzal jött, hogy egy rocker nem korcsolyázik.
Miért, mit csinál? Mi az, hogy nem korcsolyázik? Le van írva valahol, hogy én ezt nem csinálhatom? Hagyjál már! Hát a rock and roll maga a szabadság: azt csinálok, amit akarok – már ha nincs túlzottan a terhetekre.
Lehet, hogy azért is cseszegetnek, mert benne voltál a Csuka Mónika-féle Beatricében. Az meg sok minden volt, de rockzenekar nem. Pláne punk.
Igen, benne voltam. Nem akarok emiatt magyarázkodni, leszarom a sztereotípiákat. Abban a zenekarban Mónika volt a főhős, róla szólt az egész műsor. Ő állt az első sorban, én meg a másodikban.
Miért szálltál be?
Állati érdekes a dolog. Volt egy saját zenekarom, a Zárvatermők, amihez szereztem egy énekfelszerelést. A mai aggyal nevetséges kis cucc volt – de volt, a csajok meg meghívtak, hogy menjek velük, és hangosítsam le a bulikat. Még egy pár keményebb nótát is megtanultak a kedvemért, együtt énekeltük Jimmy Hendrixtől a Firet. Mert én már akkor is rockzenész voltam, a Zárvatermőkkel főleg Led Zeppelin számokat játszottunk. Na mindegy. Egy idő után állandó tag lettem Beatricében: én intéztem a bulikat, Mónika tévés fellépéseit, ilyesmit. Aztán jött a Gyere, kislány, gyere, aminek, én írtam a szövegét, és vokáloztam is benne.
Nagyon jól kitalált kis nóta volt, de a népeknek csak annyi maradt meg belőle, hogy a Feró diszkószámot énekelt.
Nemrég fel is kértek, hogy egy televíziós adásban énekeljem el ezt a régi dalt. Mondom, azt egy lány énekelte. Ne haragudjatok, de nem fogom herehangon elzümmögni, hogy „Egész héten várom a szombat éjszakát”. Hülyék vagytok? Vegyetek be egy csajt is. Amúgy nem is diszkószám volt az, hanem funky, azt meg imádtuk. Akkoriban egyfolytában Average White Man-t hallgattam, kurva jó volt, azóta is szeretem. Én mindenféle zenét szeretek. Ne hülyüljünk már meg, hát nem csak a Black Sabbath játszhat jó nótákat.
Hogy lett a Csuka-féle Beatricéből punkzenekar?
Amikor a Mónika kirúgott, végre felcsillant a remény, hogy megcsinálhatom a saját zenekaromat. Sokáig együtt éltünk, a feleségem volt, van egy közös gyerekünk is. Addig nem nagyon gondolhattam saját bandára, úgy voltam vele, hogy a gyerekemet nem fogom feláldozni se a karrierért, se a rockzenéért.
De kirakott, és ezzel tulajdonképpen felmentett a szülői szerep alól. Persze, szenvedtem, mint a kutya, de legalább nekiállhattam, hogy megcsináljam, azt, amit szeretnék.
Akkor már régóta terveztük a Donászy Tibivel, a Gidófalvyval és a Fischer Lacival, hogy csinálunk egy igazi rockzenekart, olyat, amilyet mindig is akartam. Jól jött, hogy nagyon sokat tanultam Mónikáék mellett, rájöttem, hogy hogyan működik ez a biznisz a hetvenes évek Magyarországán. Hogy hiába jelentkezel a Táncdalfesztiválra, úgyis a Korda Gyuri fogja megnyerni. Vagy valaki más – de az biztos, hogy nem te. Hiába vezette a Gyere, kislány, gyere Magyarországon három, Kelet-Németországban meg hat hónapig a slágerlistát, igazából semmit sem profitáltunk belőle. Sőt, olyan is volt, hogy meghívtak minket egy NDK tévéshow-ba, de majdnem a Hungáriát küldték ki helyettünk.
Azt mondták, nem érkezett meg a meghívó. Dehogynem, megjött az, csak nem akarták odaadni.
Ha nem vagyok elég szemfüles, a Fenyőék mentek volna ki helyettünk, de szerencsére, volt egy beépített csajunk az Interkoncertnél, aki megsúgta, mi van. Szóval megtanultam, mi a dürgés, és ennek hasznát vettük a saját bandánkban is.
Miért tartottátok meg a Ricse nevet?
Így alakult. A Mónika-féle Ricsének volt egy csomó lekötött bulija, amiket átmentettünk magunkhoz.
Ügyes.
Igen! (Nevet.) Meg is lepődtek a népek, amikor a Gidóékkal felálltunk a színpadra. De csípték, az akasztói művházban például olyan jól sikerült az egyik buli, hogy a csávók teljesen beőrültek, és a földhöz csapkodták a poharakat meg a tányérokat. Sosem felejtem el, akkor jöttem rá, hogy ez jó, hogy működhet a dolog.
Végül azért maradtunk Beatrice, mert amikor Pesten, a Láng Művelődési Központban feldobtam, hogy nevet akarunk változtatni, a rajongók lehurrogtak.
Akkor már volt öt-hatszáz stabil emberünk, akik mindenhova eljöttek, ahol játszottunk, és azt mondták, nem érdekli őket, hogy a Beatrice csajzenekar volt, ne változtassuk meg a nevünket: maradjon csak „Ricse, Ricse, Beatrice!”. Én meg úgy voltam vele, hogy jó. Mit érdekel engem, mi a neve, úgyis a zene a lényeg, az határozza meg a tudatot.
Te mindig zenésznek készültél?
Nem. Eredetileg gyengeáramú villamosmérnök szerettem volna lenni. A Kandó automatika szakán tanultam, de nem tettem le a diplomát. Féltem, ha leállamvizsgázok, azonnal visznek is katonának. Azt meg nem akartam. Attól féltem, ha elvisznek, a végén még betéeszelek (továbbszolgáló: olyan fiatal, aki a sorkatonai szolgálata lejárta után is a honvédségnél marad – a szerk.), és megpróbálok rendet csapni a seregben a sok tapsihapsi között.
Mégis, hogy lettél zenész?
Egyszerű, ezt már sokszor elmeséltem. 1964-ben döntöttem el, hogy zenész leszek, egy iskolabálon. A haverokkal ittunk egy kevertet vagy valami más szemetet, már nem emlékszem, a lényeg az, hogy kicsit megártott nekünk, és nekiálltunk csajozni. Tizennyolc évesen az embernek nagyon fontos, hogy csaja legyen; ki is néztem magamnak két lányt, mondom, nekem mindegy, akármelyik jó, csak legyen, ráadásul hamar, mert sürgős a dolog. (Nevet.) Nem érek rá udvarolni meg ilyesmi. Meg is próbáltam befűzni őket, de nem kellettem nekik. Bánatomban az egyik haverommal lementem a kocsmába. Ittunk még valami szemetet, visszamentünk a bálba, kicsit erősebb lettem, kicsit bátrabb, úgyhogy felmentem a színpadra, leállítottam a zenekart, és azt mondtam, ezt játsszátok: You Gotta Come Home Speedy Gonzales. Elkezdtem énekelni, ezek meg beszálltak. Kurvára tetszett. Aztán feljött egy tanár, és azt mondta, „Gyere le, várlak az igazgatói irodában.”
El is indultam lefelé; a lépcső aljában ott várt a két lány, rajongó szemmel néztek. „Te énekes vagy?” Gondoltam magamban, végül is járok énekkarra, az énekkarban meg énekesek vannak, hát nem? „Igen!” – aznap este mind a két csaj megvolt.
Na mondom, ez ilyen egyszerű? Eddig hiába udvaroltam, tettem-vettem, mutogattam, milyen okos vagyok, milyen szép, hogy áll a farkam, nem érdekelte őket. Most meg fölmentem a színpadra, elénekeltem pár taktust, és máris jó vagyok? Tuti, hogy énekes vagy gitáros leszek. Elkezdtem gitározni tanulni, de rájöttem, hogy nagyon strapás. Jó, akkor énekes leszek. Aztán eltelt egy-két év, és észrevettem, hogy már nemcsak a csajok miatt csinálom, hanem azért mert szeretem azt, amit úgy hívok, rock and roll. Hogy megvalósíthatom önmagamat, hogy cinikusan odabaszhatom a világnak: „Mindenki bekaphatja. Clint Eastwood is bekaphatja.” De mint minden rocker, én is a csajok miatt kezdtem el ezt az egészet.
És hogy lett belőled lázadó?
Már elnézést, de én soha nem voltam lázadó.
Oké. Akkor hogy lett belőled lázadó ikon?
Nem tudom. Csak fölmentem a színpadra, mert úgy éreztem, hogy fontos dolgokat közölhetek a világgal. Nyilván, provokáltam is. Az ember mindig keresi a határokat, hogy meddig lehet elmenni, és amikor elérte, azt mondja magának, jó, menjünk egy kicsit még tovább. És akkor eszedbe jut, hogy milyen kurva jó lenne, ha úgy kezdődne a szám, hogy „Támadáááás! Egy-kettő-háárom!”. A rendőr ki fogja kapni a botot, de Jerikó falairól énekelünk, azért csak nem visznek be, mert azt mondod, fontos, hogy az emberek között nagyobb legyen a megértés.
Értem. Nem voltál lázadó, csak körülnéztél, láttad milyen abszurd a nyolcvanas évek magyar valósága, és a közönséggel együtt röhögtél rajta.
Persze, mert röhejes is volt. Tudod, mi volt az Angyalföld című nótánk legveszélyesebb sora? „A Mercedes gyorsan száll, a villamos csak botorkál.” Ez egy punk szöveg, de baszottul igaz. Tudod, kik jártak Mercedesszel?
A németek meg a zöldségesek.
Meg a pártunk és kormányunk. Mint most is.
Azok nem Volgával jártak?
Mercivel jártak azok. A Volgába csak akkor ültek be, amikor jött a fontos elvtárs a Szovjetunióból.
De a telekre Mercivel mentek.
Igen.
Ezért utált téged annyira a hatalom? Mert kiröhögted? Miért pécéztek ki pont téged maguknak?
Azt nem tudom, szerintem az Erdős miatt. Ő egész életében utált engem.
A rendőrségre is bevittek?
Többször is, hogyne.
Miért?
Általában azért, amit a koncerteken mondtam. Bevittek, és megkérdezték: „Tegnap mi volt?” Mondom, „Hoztam egy kazettát, fölvettük a koncertet” – persze, nagyon jól tudták, mi hangzott el, ők is fölvették. (Nevet.) Egyszer, amikor azt találtam mondani, a színpadon hogy „Ideiglenesen ihaj-csuhaj!”, kitalálták, hogy az „ideiglenesen itt állomásozó” szovjet hadsereg ellen uszítok. Hiába magyaráztam, csak rosszabb lett, a végén még pofán is vágtak.
De volt, hogy azért vittek be, mert az egyik bulin beszámoltam, hogy „Ötvenhárom-ötvennégy-ötvenöt-ötvenhét, ötvennyolc!”.
Az ötvenhatot átugrottam, azt akkoriban nem lehetett kimondani. De abból is balhé lett, hogy kihagytam, azt mondták, ellenforradalmi hangulatot provokálok. Mindegy volt, mit csinálunk, a rendszer egyre idegesebb lett. Persze, voltak igazán veszélyes dolgaink is: mint amikor az egyik koncerten betiltottuk a „Táskarádiót” meg az „Ötödik sebességet”; betiltottuk, mert az nem nekünk szólt. Vagy amikor leváltottuk Tóth Dezső elvtársat. Kiálltam a színpadra, és azt mondtam, „Ő nekünk nem elvtársunk többé. Leváltottuk, befejeztük.” Imádta a közönség. A hatalom meg beszart, mert rájöttek, hogy ők is leválthatók.
Hát hiszen jött egy faszkalap punk, és leváltotta a művelődési miniszterhelyettest. Persze, ő ettől még a helyén maradt, de elkezdett járni a feje: „Hát engem is le lehet váltani?” Le bizony, baszdmeg. Le.
Egyszer azt nyilatkoztad, egy idő után úgy érezted, felelősséget kell vállalnotok azok iránt a fiatalok iránt, akik a koncertjeitekre járnak.
Igen. Nagyon sok csöves járt le a koncertjeinkre, jórészt nekik köszönhetjük, hogy a Ricse két héttel az indulása után már ezer-ezerötszáz fős telt házakat tudott csinálni. Eleinte nem értettük, mit keresnek ott. Ha punk, hát punk, leszarom, de mi azért intellektuálisabb zenét játszunk, mi köze ezeknek a gyerekeknek hozzánk? Összedugtuk a fejünket a Miklóskával, és elhatároztuk, hogy az egyik buli után leülünk velük dumálni. Ültünk a Fehérvári úton, a Fővárosi Művelődési Ház melletti parkban, a bokrok alatt, és beszélgettünk.
Reggel kettőig-háromig ment a traccs, én meg rádöbbentem, hogy nem a rendszernek van igaza, hanem nekik. A rendszer hülye, mert nem veszi észre, hogy baj van ezekkel a gyerekekkel.
És nem az a megoldás, hogy Kádár elvtárs hívó szavára a közegek lemennek az aluljárókba, és gumibottal kiverik onnan őket. Nem. Attól csak rosszabb lesz. Be kéne vinni őket a kultúrházba, és lehetőséget adni nekik, hogy tanuljanak, fejlesszék magukat és hasznos dolgokkal töltsék az idejüket. De nem; inkább kigumibotozták őket az aluljárókból, és ezzel megoldottnak tekintették a „csöveskérdést”. Akkor döntöttük el, hogy ki kell állnunk mellettük.
Tulajdonképpen ez vezetett ahhoz, hogy ’81-ben feloszlott az ős-Beatrice? Ha jól tudom, az illetékes szervek írtak egy körlevelet, amiben az állt, hogy „nem ajánlják” a felléptetéseteket.
Igen, a Fővárosi Tanács kulturális osztálya írt egy körlevelet. Nem tiltottak be minket, csak nem javasolták a felléptetésünket, de ez elég volt. Minden tanácselnök meg művházigazgató összeszarta magát, és onnantól nem hívtak minket sehová. Pedig a reformkommunistákkal viszonylag jóban voltunk, ’81-ben a Fekete Bárányok koncert is úgy lett, hogy bementünk a KISZ-be, és megbeszéltük a Lendvay Ildikóékkal, hogy szeretnénk megcsinálni a bulit. Ők, a fiatalabb nemzedék akkor már szívesen „ad acta” tette volna az öreg bolsevikokat, azt gondolták, ha segítenek, a maguk pártjára állíthatják a gyerekeket. Persze, pofára estek, mert a közönség továbbra is leszarta őket.
Miután szétment a Ricse, jött az ős-Bikini.
Igen. Németh Alajos megkeresett, hogy csináljunk egy zenekart. Eleinte nem akartam kötélnek állni, úgy voltam vele, hogy ha a Ricsét nem lehet, akkor mást minek. De csak fűzött. Hiába mondtam neki, hogy velem nem lehet zenekart csinálni, politikailag teljesen sáros vagyok, még útlevelem sincs, nem adta fel. Rábeszélt, hogy menjek el egy próbára; lementem, és rájöttem, mekkora lehetőséget kaptam megint a sorstól, végre csupa profi zenésszel játszhatok együtt. Ott volt a Németh Gabi, az ország egyik legjobb dobosa, a Szűcs Anti, aki egy kurva jó gitáros és persze maga Alajos, aki nagyon jó zeneszerző. Elkezdtünk dolgozgatni, és beleszerettem a dologba. Nem kellett nekik magyarázgatni, hogy mit hogy csináljanak.
Mintha „élő hangszereken” játszottam volna, csak elmondtam, mit szeretnék, ők meg megcsinálták.
„Milyen dobot akarsz?” – kérdezte a Gabi. Mondtam, Billy Cobhamt, ő meg rögtön tudta, miről van szó. Nem kellett elmagyarázni nekik, hogy mi az a „gisz”, mert tudták. Két évig maradtam, aztán leléptem, mert összevesztünk a lóvén. Úgy voltam vele, hogy a meló nagy részét az Alajos meg én csináljuk, és ha már így van, a jogdíjakból is több járna nekünk, mint nekik. Nem fogadták jól.
Aztán mégis visszamentél.
Igen, visszahívtak, mert nem volt rendes szövegírójuk. Amikor leléptem, azt mondták, majd ők megírják a szövegeket, mert lövésük sem volt arról, milyen nehéz ez a műfaj.
Dalszöveget írni kurva nehéz. Van összesen nyolc sorod, amit úgy kell megírni, hogy kettőt mindjárt visszaénekeljen a nép, és a többi is szóljon valamiről.
Mondom, „Megírod? Akkor írd meg, baszdmeg!”, és otthagytam őket. A D. Nagyot átmentették a Trunkos Andris-féle Rollsból, aztán nekiálltak lemezt csinálni. Eltelt egy fél év, beadtak valami anyagot, a hanglemezgyár meg rögtön visszadobta azzal, hogy komolytalan, a Feró után ilyen szövegekkel nem lehet megjelenni. „Kérjétek meg őt, hogy írja meg.” Ők persze nem mertek megkeresni, a Trunkost küldték, hogy puhítson meg. De így sem akartam vállalni. Győzködött, győzködött, én meg úgy voltam vele, jól van, bemondok egy olyan összeget, amitől összeszarják magukat. „Százezer forint” – az akkor egy vagyon volt. Elfogadták.
A felét előre megkaptam. Reggel még be kellett mennem cigit lejmolni a kocsmába, mert annyi pénzem sem volt, hogy vegyek egy doboz Marlborót, estére meg vastag voltam.
Így kerültem vissza a Bikinibe.
De a Ricse továbbra is tiltólistán volt. Mit csináltál a Bikini után?
Felfedeztem a Pokolgépet. Megláttam, hogy végre itt a heavy metal. Addig csak „hevi medál”, „hegyi metál” meg ilyen faszságok voltak a magyar piacon, de valódi metálbanda egy sem. Aztán megláttam a Kalapács Józsiékat, és felajánlottam nekik, hogy kikupálom őket. Ha akarják, segítek nekik: írok egy-két szöveget, és egy picit rendberázom őket. Nagyon megörültek. Az első két lemezük számainak a többségét én írtam, szerettem őket, és szerettem velük dolgozni. Akkor született az Ítélet helyett, a Jel meg a Mindhalálig Rock ’n Roll is. Közben csináltam egy Hamlet-feldolgozást, aminek a zenéjében a rockot és a kelet-európai népzenét kevertem, volt is vagy tíz előadás az Egyetemi színpadon – többre nem volt pénzünk.
Miért akartál színházat csinálni?
Igazából, én már az István, a király előtt is színházba járó ember voltam. Érdekelt a színház, mindig kerestem azt a fajta varázslatot, amit egy jó előadás tud teremteni. Emlékszem, amikor a Kőmíves Kelemenben bejött a Páger Antal; na az akkora színész volt, úgy megtöltötte a színpadot, hogy csak lestem. Leesett állal néztem, hiába eszméltem fel egy idő után, hogy ne edd meg, szakmabéli vagy, ez meg a Páger – addigra már megettem. El voltam ájulva tőle.
Ezért vállaltad el az István, a királyban Laborcz szerepét is? A színház szeretete miatt?
Nem. Akkoriban elég megtört ember voltam, tudod „a rendszer ellensége”, úgyhogy, amikor a Levente szólt, hogy lenne ez a szerep, nem nagyon bíztam benne, hogy tényleg meg is kapom. Gyanús is volt a dolog; akkoriban mindenre gyanakodva néztünk, amihez az államnak köze volt.
Most akkor mi lesz, lobogtassam parancsra a nemzeti zászlót?
De azért örültem neki, hogy felkértek, gondoltam, hátha rehabilitálnak vagy valami. Elmentem, felénekeltem a dalt, de közben gyanakodtam is, nem tudtam, mi lesz ebből az egészből. Nem én voltam az egyetlen, a Hobót is felkérték, de ő nem vállalta, azt mondta, ez nem neki való. Elkezdődtek a próbák, gondoltam, megnézem, mi lesz, és ha úgy látom, hogy büdös a dolog, akkor kiszállok. Hamar kiderült, hogy nem is színházat, hanem filmet csinálunk, lesz két előadás a Királydombon, rögzítik, megvágják, kész. Igen ám, csakhogy addigra híre ment a dolognak: eladták a harmadikat, a negyediket az ötödiket is. Összesen tizenkét előadás volt, és amikor elkezdtük próbálni, rájöttem, állati szerencsém van, hogy benne lehetek; nagyon szerette a nép, és én is szerettem. Ha jól emlékszem, az én javaslatomra került bele a végére a Himnusz, azt akkoriban nem nagyon lehetett engedély nélkül elénekelni. Ott álltunk 19-én a Koltayval, a Szörényivel meg a többi alkotóval, 20-án, ugye, előadás én meg azt mondtam, tegyük bele. Miért ne? Ez úgyis csak egy főpróba, a nép marha boldogan velünk énekli majd, emelkedett hangulat lesz, és ha föntről szólnak, majd azt mondjuk, amit mindig: „Jaj, tudjuk, nagyon elrontottuk, tényleg, nem illik oda egyáltalán.” Már hogyne illene; elénekeljük, boldogan hazamegyünk, azt kész. Így is lett.
Milyen érzés utólag belegondolni, hogy „Dalos ügynök” is ott állt melletted a színpadon?
Mit mondjak, megdöbbentett, amikor – jó két évvel a botrány kirobbanása előtt – rájöttem, hogy a Vikidál Gyuszi volt a Dalos fedőnevű ügynök. Ez onnan derült ki, hogy kikértem a rólam készült jelentéseket, amikből kiderült, hogy „Dalos” a sógorától, a P. Mobil basszusgitárosától kapta az információkat. Innentől kezdve nem volt nehéz kiokoskodni, hogy ki lehet az. Egy ideig azt hittem, itt valami nem stimmel, ez nem lehet. De lehet.
Jóban voltál a Vikidállal?
Most is jóban vagyok vele, megbocsátottam neki. Amikor a TV2-n Azurák Csabáék csináltak egy adást az ügynökaktákról, meg is fűztem, hogy jöjjön el velem, és igyuk meg együtt a békepoharat. „Te a te életed élted, én meg az enyémet, nem haragszom rád.” Ráadásul azt se tudjuk, miért jelentett az Állambiztonságnak. Nagyon kevesen voltak, akik azt merték mondani nekik, hogy „Lófasz a seggetekbe!”. Én sem. Amikor a kábítószer-ellenes csoport megpróbált beszervezni, azt mondtam, ehhez a témához nem tudok hozzászólni, és slussz. Megértették, és nem kerestek többet.
De nem mertem egyenesen a képükbe mondani, hogy nem.
A nyolcvanas évek végén indult a Garázs című műsor a Kossuthon. Hogy lett belőled rádiós műsorvezető?
Megkerestek, hogy csináljak egy műsort a csellengő fiataloknak. Mondom, az nem lesz jó, a csellengő fiatalok nem hallgatnak rádiót, de mindegy, vágjunk bele. Akkor még azt hittem, hogy simán tudok rádióműsort csinálni – később persze kiderült, hogy nem, de azért hamar népszerűek lettünk. Többen hallgatták a Garázst, mint a Szabó családot, a Kossuthon csak az Esti Krónikát nem tudtuk megverni. Nagyon szerettem csinálni, sok új zenekart én szedtem elő, és örültem, hogy a zenei szerkesztésben viszonylagos szabadságot kaptam. Hagyták, hogy én válogassam a zenéket, mert mégiscsak hülyén jött volna ki, ha az én vakerom után megszólal az Exit együttes. Teljesen amatőr punkzenekarok számait is leadtam, amikor a szerkesztőm megkérdezte, miért, azt mondtam, „Mégis jobb, ha kapnak a kezükbe egy gitárt, mint ha elmennek és feltörik az autódat.” Ez hatott. (Nevet.) Kitaláltam, hogy minden műsort egy nagy „„Je-e-e-e!”-üvöltéssel indítok. Arra biztattam a hallgatóimat, hogy ha szembejön velük egy dühös vagy szomorú arc, álljanak elé, és kiabálják azt, hogy „Je-e-e-e!”. Mondjanak igent az életre, majd meglátják, minél többen csináljuk ezt, annál vidámabb hely lesz az ország. Egy idő után más is azt fogja mondani, hogy „Le van szarva! Je-e-e-e!”. Nagyon működött. Persze, voltak komolyabb élményeim is. Egyszer nagyon rosszkedvűen ültem be adásba, úgy éreztem, legszívesebben belerúgnék valakibe egy kurva nagyot, mert elegem van mindenből. Mondtam is, hogy „Ne haragudjatok, ma nincs kedvem kiabálni, beteszek valami zenét, aztán majd lesz valahogy.” Lement vagy húsz perc a fél órából, mire valahogy feldobott a zene. Visszakapcsoltam, mondtam valami baromságot, „Bízzunk oda, és optimistán bele a reménytelenségbe!”, vagy valami ilyesmit. Aztán jött egy levél egy sráctól, aki azt írta:
„Feró, te megmentetted az életemet. Arra gondoltam, hogy öngyilkos leszek, de úgy döntöttem, előtte még meghallgatom a Garázst. Bekapcsolom a rádiót, és mit hallok? Egy olyan nagy ember, mint te, az is tud depressziós lenni? Annak is fáj ez a rohadt világ? Akkor én, kisember hogy merek arra gondolni, hogy eldobjam magamtól az életet? Nem.”
Amikor elmeséltem a sztorit egy pszichológus ismerősömnek, totál kiakadt. Azt mondta, „Ezt nem oktatják az egyetemen. A depressziót nem lehet depresszióval gyógyítani.” Mire én: „Látod, hogy lehet.”
A Garázs négy évig ment nagyon nagy sikerrel. Miért lett vége?
Mert elkúrtam. Úgy gondoltam, most, hogy jön a rendszerváltozás, mindenben rendszerváltozás lesz, a rádiózásban is. Nem lett. Marha magabiztos voltam, ment a műsor, de közben nagyon sok ellenséget gyűjtöttem a rádióban. A régi, bevált emberek nem értették, miért csinálhatok rádiót. „Ez a Feró még beszélni sem tud. Mit kiabál?”. Megkérdezték, hogy van-e mikrofonengedélyem. Mondom, nincs. Miért kéne? Persze, kicsit raccsolok, kicsit susogok, úgy beszélek, mint egy átlagember. De tudjátok, mit? Ha ez kell, megcsinálom. Bementem, és mindenkit hülyére vettem: „Kérrrem fépen, ez egy mikrrrofonengedély azérrrt csinálom, merrrt nagyon ferrretnék rrrádiófni, meg nagyon jól befélek”. Nem vették a lapot. Ki is tettek a műsorból.
Ha már rendszerváltás, hogy élted meg a kilencvenes évek elejét?
Kibaszott lelkes voltam. Elhittem, hogy most aztán mi, kommunisták, antikommunisták és nemkommunisták, vállt vállhoz vetve elindulunk, és megépítjük a szép, gyönyörű Magyarországot. Akkoriban még SZDSZ-szavazó voltam; emlékszem, nagyon meglepett, mennyire fúrják a kormányt. Úgy voltam vele, hogy tudom, az MDF balfaszok gyülekezete, de nem megbuktatni kéne őket, hanem konstruktív ellenzékként segíteni. Aztán odajött hozzám a párt egyik ismert vezetője, hívjuk mondjuk Ivánnak, és azt mondta, amit tizenöt évvel korábban az Erdős: „Te egy kitűnő zenész vagy, de ne foglalkozz a politikával, ahhoz te nem értesz.” Nem értettem, „Hát nem az ország szekerét kéne tolni?” Ez volt az első csalódásom. Másnap lenyilatkoztam az újságnak, hogy kormánypárti vagyok, nem rájuk szavaztam, de drukkolok nekik.
Miután megjelent a cikk, az összes bulinkat lemondták. Én meg csak ültem, és baromi dühös voltam magamra, mondom, „Te hülye, hát minek lengeted a zászlót, ha nem kérték?” Ez volt az első pofon: addig azt hittem, most már nyugodtan pofázhatok.
Az SZDSZ-ből átmentem az MDF-be, aztán a Csurka Pistáékkal a MIÉP-be. Akkor még azt hittem, nem a pénz mozgatja a politikát, hanem mi, emberek. Hogy lehet alulról építkező pártot csinálni. Aztán megtanultam, hogy a világon egyetlen ilyen párt sincs. Pártot azok csinálnak, akiknek van rá pénzük. Ez egy zárt világ. Ha mi ketten megcsináljuk a Hülyék Pártját, nem fogjuk beengedni az okosakat, mert a végén még lenyúlnák rólunk a mi kis bizniszünket. Megértettem, hogy ez nem az én pályám. Nehéz volt kijönni belőle, de elengedtem.
A rendszerváltás után nagyon megváltozott az életed. A Ricse hirtelen nagyon népszerű lett.
Igen, mégsem szerettem igazán azt a zenekart. Hatalmas sikereink voltak, nem volt olyan falunap, amire ne jött volna el legalább kétezer ember, hogy megnézzen minket. A Boldog szép napok meg a Nyolc óra munka pillanatok alatt hatalmas sláger lett, én mégis mindig úgy jöttem le a színpadról, hogy nem akarom tovább csinálni. Kiábrándultam az egészből: főleg amiatt mert rendre félreértették, félremagyarázták a dalaimat. A Boldog szép napok nem arról szól, hogy hazamennek az oroszok; az egy antiszerelmes dal. Belefáradtam az egészbe, jó két évre vissza is vonultam a zenéléstől.
Aztán visszatértél, és elkezdtél kacsintgatni a bulvár felé.
Igen, ’95 körül rájöttem, hogy nekem is el kell mennem a celebek közé, ha másért nem, azért, hogy megmutassam, én is vagyok olyan „jó híresség”, mint ők – sőt, jobb is, hiszen nekem, velük ellentétben talán még gondolataim is vannak. Emlékszem, néztem azt a sok szerencsétlent, ahogy áznak a dzsungelben, és az járt a fejemben, baltájuk van, fa van, miért nem építenek maguknak egy kunyhót? Bezavartak közéjük egy kismalacot is, azok meg csak nézték. Mondom, „Baszd meg, ott a kaja!”
A helyükben én biztos, hogy fejbe basztam és megsütöttem volna, aztán boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
Na, akkor határoztam el, hogy nekem is nyitnom kell efelé a világ felé. Csak egy a lényeg: legyen bármi, elkurvulni azt nem szabad.
Húztál egy határt.
Igen. Persze nagyon nehéz meghúzni ezt a határt, mert ha kurvának állsz, dugni is kell. Amikor a Sváby felkért, hogy menjek el a Sztárok a jégenbe korizni, csak néztem. Mondom, én nem tudok korcsolyázni. Aszongya, majd megtanulsz. Aztán mondott egy összeget – naná, hogy megtanultam. (Nevet.) Visszatekintve, jó húzás volt. Bánhidi Ákos, az olimpiai bajnok gyorskorcsolyaváltó edzője készített fel minket, de úgy, hogy miután Mándics Annával előadtuk az Egy asszony illatából a tangót, a profi korcsolyisták is csak tátották a szájukat. A mai napig büszke vagyok rá, hogy elmentem, és megcsináltam. Aztán jött az X-Faktor.
Először el se akartam vállalni, úgy voltam vele, hogy nem látom benne magam, nem akarok emberek életéről dönteni.
De aztán a feleségem és Schiwert-Takács László, az RTL Klub felelős szerkesztője rádumáltak. Azt mondták: „Hülye vagy, ezt neked találták ki. Évek óta segíted a fiatal zenekarokat, sokan a te kezed alatt futottak be.” Beadtam a derekam, bementem egy castingra, és rögtön ott is fogtak. De csak úgy vállaltam el, hogy kikötöttem, végig saját magamat adhatom. Be is jött, a Vastag Csabival hatalmasat mentünk, volt olyan este, hogy kétmillió-hatszázezren nézték az adást.
Jól érzem, hogy az, hogy „bebulvárosodtál” a Ricse népszerűségének is jót tett?
Persze, az X-Faktor kurva jót tett nekünk. Addig azt hittem, engem már mindenki ismer ebben az országban – pedig dehogy. Akkor jöttem rá, milyen népszerűséget ad a bulvár, amikor egy csapat óvodás, lehettek talán ötévesek, szembemasírozott velem a járdán, és ahogy megláttak,
rögtön elkezdett torkuk szakadtából kiabálni, hogy „Feró mentorbácsi!”
Megszerettek a nézők, mert látták, mennyire izgulok a Csabiért. Őt is szerették, nem véletlen, hogy még úgy is meg tudtuk nyerni a versenyt, hogy a döntőre teljesen rekedten állt ki. Mondtam neki, „Nehogy elkezdj itt nekem danolászni. Csak azt énekeld, ami kifér a torkodon, közben meg nézz bele mélyen a kamerába, de úgy, hogy a képernyők előtt az összes csaj azt gondolja, ez itt az én manusom.” Szerettem a Csabit, segítettem neki, és izgultam érte, a közönség pedig levette és meghálálta.
Kiderült a rockerről, hogy nem egy vadállat. Igaz, sose voltam az; sosem daráltam csirkét a színpadon, mégis ezt terjesztették rólam.
Szóval rájöttem hogy a bulvár jó, a bulvár segít. A közönségnek én addig csak a „Nemzet Csótánya” voltam, utána viszont már ember. Amikor a Sztárok a jégen felvételei alatt kimentem egy gyógyszertárba sebtapaszért, mert feltörte a lábam a kori, meglátott egy öregasszony. Odajött hozzám, és azt mondta, „Ismerem magát, maga az a híres korcsolyabajnok!” Mire én:
„Igen. De régebben én voltam a Nagy Feró”.
