Dani, 15 éves: „Nem hiszek az emberiségben, nem a nagy észhez térésen fog múlni.”
Ez nem fikció, nagyon sokat olvasok a témában, és tizenkét év múlva, ha nem is a világvége jön el, de beindulnak azok a folyamatok, amik már semmiképp nem visszafordíthatók, és egyre gyorsabban rohan majd az emberiség a vesztébe. Nem hiszek az emberiségben, nem a nagy észhez térésen fog múlni, ha esetleg megmenekül a Föld, hanem pár zseniális koponya érdeme lesz, akik kitalálnak valamit.
Hogy lesz-e ilyen? Inkább a nemre szavazok, de azért jó lenne. Totál pesszimista vagyok. Csak azért tanulok egyébként, mert egy kicsit azért nyilván várom a csodát, és ha mégis bekövetkezne, és ötven év múlva is élünk, akkor legyen mire alapoznom.
Nem fogok hazudni, én is csak sodródom az árral, mentsük meg a tengereket, meg minden, de mindennap üdítőt iszom, apám kocsival visz suliba, ilyenek. Nem játszik szerepet semmilyen szinten a környezetvédelem az életünkben. Mondjuk nem szemetelünk, meg ilyenek. De ez már mind baromság, nem ér szinte semmit. Ha apámék elgondolkodtak volna húsz éve, az még talán ért volna valamit. Nekik meg állítólag nem mondta senki, hogy ne üljenek autóba, ne fogyasszanak túl, ne legyen húsz gyerekük.
Szemétszállító hajó a liverpooli kikötőben (Fotó: Christopher Furlong/Getty Images)
Én legalább egyke vagyok, és nem is tervezek gyereket erre a világra, szerintem már csak ezzel tudok tenni valamit. Olyan feleséget kell majd találnom, aki hasonlóan gondolkodik. Ha jövő pénteken lenne a világvége, akkor a szüleimmel lennék szerintem. Otthon lennénk, nem mennénk sehova, mert biztosan nagy őrület lenne a világban, fosztogatás, ilyesmi. Anyu a kedvencünket főzné mindennap. Sokat sírnánk, abban biztos vagyok, sajnálnánk ezt az egészet, meg arról beszélgetnénk, hogy mit lehetett volna tenni. Elég rossz lenne az a pár nap, mint egy halálraítéltnek a cellájában. De a világvége nem ilyen lesz, ehhez képest lassan jön majd el, és több száz év kell, mire majd teljesen kipusztulunk emberek.
Szilárd, 16 éves: „Mindenki tudja mi a helyzet, meg hogy mit kéne csinálni, mégse teszi.”
Már elkezdődött a világvége. A nővérem sokat tudna erről mesélni, mondhatom, hogy ez a hobbija, a világvégevárás. Harmincéves, már a férjével lakik. Vegán, de eddig csak vegetáriánus volt. Mindketten nagy állatmentők, nincs gyerekük, és egész nap a környezetvédelemről beszélnek. Kívülről kicsit hibbantnak tűnnek, de szerintem igazuk van egyébként. Én mondjuk nem szeretnék úgy élni, mint ők. Szóról szóra fel tudom mondani, hogy mi a baj a szarvasmarha-tenyésztéssel, de imádom a hamburgert. Bevallom, szoktunk is ezen nevetni, miközben egy jó hamburgert eszünk. Egyébként mindenki tudja, mi a helyzet, meg hogy mit kéne csinálni, mégse teszi, csak pár ilyen hippi, mint a tesómék.
Ne használj szívószálat! Ez most egy kampány. Hát nem tudom, van-e értelme. Ha a nyolcmilliárd embert felszorzom évi húsz szívószállal, akkor nyilván van. De ha belegondolok, hogy ez a legkisebb rossz talán, akkor viccessé válik rögtön. Szorozzuk fel inkább a nyolcmilliárdot évente ötvenkét nejlonzacskóval, meg havonta két tusfürdős flakonnal meg családonként hetente három zacskó szeméttel. Az már tényleg rémisztő mennyiség!
És nem betiltják ezeket, hanem csinálnak neki egy kampányt a szívószálakról! Ez komolyan mondom, pont olyan, mintha év végén lenne húsz egyesem matekból a gimiben, és anyám azt tanácsolná, hogy tanuljam meg a négyes szorzótáblát. Semmit nem ér. Jó lenne, ha nem egymásra várnának az emberek, hanem holnaptól mindenki öko-bio-vegán lenne, akkor én is hajlandó lennék lemondani sok mindenről. Ha ciki lenne bemenni egy hamburgerezőbe, mert az emberek ujjal mutogatnának rád, akkor nem tenném.
Maja, 16 éves: „Elkezdeném megnézni a száz legfontosabbnak tartott filmet.”
Ha tizenkét év múlva biztosra tudnánk, hogy itt a világvége, akkor szerintem eladnánk a balatoni nyaralót, és addig is jobban élnénk. Bár lehet, hogy az lenne a logikus, hogy a pesti házat adjuk el, az sokkal többe kerül, és abból talán meg is lehetne élni tizenkét évig. Mondjuk ki venne házat akkor, ha tudná, hogy mindjárt meghalunk? Oké, ez hülye ötlet volt.
Elkezdeném megnézni a száz legfontosabbnak tartott filmet, közben elolvasnám a száz legjobb könyvet is. Nem tanulnék többet, és remélem, hogy a családom se dolgozna, hanem együtt töltenénk el az időt. Lenne két bakancslistánk, egy a családdal, egy pedig magunknak, és azt mind megcsinálnánk még. Láttam egy filmjelenetet, amiben pár ember kiült a tengerpartra, összeölelkezett, és ott várták, hogy elsodorja őket a cunami. Én is valami ilyesmit szeretnék. Most minden este kimegyünk a kutyával a Normafához, már ovis korom óta. Az utolsó napon is ott szeretnék lenni majd. Jó lenne, ha nem lenne ott más, csak mi. Úgyse lesz nyitva egyik büfé se, gondolom, a büfés majd máshol várja a halált, nem a volt munkahelyén.
GIF
Szoktam erre gondolni. Hogy érdemes-e ennyit beletenni a tanulásba, tandíjat fizetni majd az egyetemen, amikor úgyis megöljük a bolygót? Meg hogy mi lesz majd az én gyerekeimmel, rosszat teszek-e velük azzal, ha megszülöm őket? Csak szenvedni fognak, éhezni, megfőni egy téli napon, vagy ők is járhatnak majd fel a Normafához, mert még ott lesz az erdő?
Európában viszonylag felelősen gondolkodunk erről, nyilván nem mindenki, de a többség igen. Viszont európaiak nagyon kevesen vagyunk. Szinte nem is számítunk. Afrika, Ázsia meg persze Amerika kéne, hogy észbe kapjon. Nem tudom, Afrikában tudnak-e egyáltalán arról, hogy épp egy klímaváltozás közepén vagyunk. Tanítják-e egyáltalán? Igaz, a szemetet nem ők termelik, hanem mi, meg mi használunk fosszilis üzemanyagot. De gyereket meg ők szülnek, szóval nekik is tudniuk kéne, hogy mi fog történni. A fogamzásgátlás nagyon fontos lenne!
Hanna, 15 éves: „Ki kéne szállni az autóból. Nem kéne lehalászni az óceánokat.”
Minden ezzel a témával kapcsolatos cikket elolvasok, érdekelnek a komoly tanulmányok is. Tagja vagyok egy csoportnak, ahol azzal foglalkozunk, hogy megszólítsuk a korosztályunkat. Fel kell rázni az embereket. Nagyon nehéz feladat, sokan teljesen belefásultak már a mindennapokba, meg abba is, hogy a hírek szerint már beindult a folyamat, csak lassítani lehet rajta, megállítani nem. Fontos lenne, hogy az emberek tudják, hogy igenis lehet mit tenni, csak össze kell fogniuk az államoknak, és sok pénzt költeni a globális környezetvédelemre. Azonnali intézkedésekre van szükség.
Arra jutottunk, hogy például a kommunikációja is rossz a közelgő globális katasztrófának. Olyan, mintha félnének kimondani, hogy baj van. Mindig csak azt írják, hogy baj is lehet.
Abba kéne hagyni a műanyagok használatát. Ki kéne szállni az autóból. Nem kéne lehalászni az óceánokat. Jó lenne, ha nem pusztulnának el a korallzátonyok. Ezek helyett azt kell mondani az embereknek, hogy biciklivel kell járnunk holnaptól. Az autókat meg kell osztani másokkal, és csak a legszükségesebb esetben használni. Tilos eldobható pelenkát venni a kismamáknak. Sőt, a pelenkagyárat be kell zárni, hogy ne is lehessen megvenni a terméküket. Ugyanez igaz a popsitörlőre meg a konyhai tisztítókendőre. Nincs rá szükség, pótolni kell környezetbarát megoldásokkal. Langyos vízzel és törlőronggyal.
Gumiabroncs-temető Seseña Nuevóban, Spanyolországban (Fotó: Pablo Blazquez Dominguez/Getty Images)
Kínát valahogy korlátozni kell a termelésben és a környezetszennyezésben. Amerikában új, zöld elveket valló elnököt kell választani. Ha máshogy nem megy, sajnos háborúval kell meggyőzni a világot arról, hogy változtatni kell. Hiszek a Greenpeace módszereiben, de sokkal több aktivista szükséges a munkához.
A háború nagyon rossz, de még mindig jobb, mint ha teljesen lakhatatlanná tesszük a bolygót, és mind a nyolcmilliárd ember meghal, persze azok kivételével, akik pont az okozói a katasztrófának, mert ők majd el tudnak menekülni egy másik élhető bolygóra akár ötven év múlva is. Ez nem sci-fi, ez a valóság.
Nekem a szüleim is nagy környezetvédők, mi nem csak szelektíven gyűjtjük a szemetet, meg azzal dicsekszünk, hogy nem szemetelünk az erdőben. Havonta egyszer eszünk húst, bringával járunk, tudjuk, mit vásárolunk, honnan jön a ruha vagy az élelmiszer. De ez már mind kevés, húsz éve lett volna elég akkor, ha mindenki így élt volna. A szüleim is csak tíz éve ébredtek rá a valóságra. Érettségi után nagyon szeretnék edukációs programokat tartani az embereknek erről. Addig még négy évem van, remélem, még nem lesz késő.
