Kétszer szültem, három ovis korú gyerek anyukája vagyok. Mindhármat szoptattam. Első lányunknál minden gond nélkül megindult a tejem, magától ébredt négyóránként, szeretettel elvégezte a dolgát, aztán aludt is tovább. Ment minden, mint a karikacsapás. Aztán mellgyulladásom lett, amikor Csipi öt hónapos volt. Kínkeservesen túllettem rajta, de sajnos a tejem elapadt. Próbálkoztam egy ideig, de aztán úgy voltam vele: jöhet a tápszer és a hozzátáplálás. Csipi ma már hatéves. Évente talán kétszer beteg, egészséges gyerek, testileg és lelkileg is. Elszakíthatatlanul kötődünk egymáshoz.
Kislányom és kisfiam végül császárral jött világra, de azt jó előre elterveztem, hogy az ikreimet egyszerre szeretném szoptatni.
A kórházban erre alig volt lehetőségem, egyszerűen nem ment. Örültem, ha egy időben egy babámat el tudtam látni. A tejem sem indult, pedig teljes mellbedobással próbálkoztam. A babáim éhesek voltak, nem volt elég nekik az a néhány csepp anyatej, amit ki tudtam préselni magamból. Az ötödik napon aztán úgy megindult, mintha dézsából öntenék. Pikk-pakk megtanultam két babát egyszerre szoptatni, és két etetés között büszkén nyitogattam a hűtőajtót, ahol a szoptatások között telefejt tejes palackjaim sorakoztak.
Szuperanyának gondoltam magam, amiért simán el tudok látni bőséggel két kisbabát, annyi tejem volt, hogy egy harmadiknak is jutott volna.
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
Aztán Nuli lányom másfél hónaposan sugárban hányta ki az anyatejet (direkt nem a „bukik” szót használtam). A gyerekorvos speciális tápszert írt fel, amibe eleinte belekevertem egy kis anyatejet, hogy a kislányom is kapjon belőle, de továbbra is minden kijött belőle, ami kicsit is anyatejes volt, így sürgősen le kellett arról mondanom, hogy őt másfél hónapos kora után szoptathatom.
Megviselt. Mert annyira jó volt két kisbabát egyszerre táplálni, olyan csodás pillanatokat éltünk meg így hárman. Szerettem.
Nuli ikertestvérét, Mircsi kisfiamat még szoptattam akkor is, amikor Nulinak már csak a tápszert adhattam. De apadni kezdett a tejem, és két héten belül gyakorlatilag vége is volt. Gondolom, lelki alapon. Ismét mellgyulladást kaptam, amiből újra sikerült kilábalnom, de bármit próbáltam, egyszerűen semmi nem vált be.
Fejtem, szoptattam, hátha visszajön a tejem. Még jobban odafigyeltem a táplálkozásra, próbáltam többet pihenni, megvettem a legdrágább tejserkentő kapszulát is, de nem jártam sikerrel. Két hónaposan Mircsinél is beköszöntött a tápszer.
Talán tehettem volna még sokkal többet az ügy érdekében, de úgy voltam vele, hogy nekem most ennyire futotta egy két és fél éves kislány és két újszülött mellett. Eddig tartott. Megsirattam a szoptatás végét, de sosem éreztem, hogy bármit is rosszul csináltam volna. Nuli és Mircsi ma már négyévesek. Évente nagyjából kétszer beteg a kislányom, a kisfiam ennyi idő alatt egyszer volt náthás. Egészséges gyermekek, testileg és lelkileg is. Elszakíthatatlanul kötődünk egymáshoz.
Aki sokáig szoptat, az jó anya?
Hiszem, hogy egy újszülött, egy baba számára fontos az anyatej. Szoptatni valóban csodálatos dolog! Tegyünk meg ezért mindent, hiszen itt nemcsak a táplálás a lényeg, hanem az anya és a gyermek közötti kivételes összhang, a szeretet, a törődés, az újbóli eggyé válás.
Mindezekkel együtt hiszem azt is, hogy egy nő nem a szoptatás hosszúságától, anyatejének minőségétől lesz igazán jó anya. Az anyatejes táplálás hozzátesz a kötődéshez, de a hiánya nem vehet el egy kifejezetten harmonikus és erős anya-gyerek kapcsolatból.
Mindegyik gyerekemhez ezer szállal kötődöm, pedig az egyiket természetes úton szültem, és öt hónapig szoptattam, a másik kettő egyszerre érkezett közénk császármetszéssel, és alig tudtam őket anyatejjel táplálni. Nem ezektől érzem magam jó vagy rossz anyának. Nem a szoptatás végével dőlt el, hogy milyen lesz a kapcsolatunk.
Szoptatni jó, de nem ezen áll vagy bukik az, hogy belőled milyen anya válik.
Ezt vallom, és nem is vagyok hajlandó elfogadni azokat az agyament „tényeket”, amik arról szólnak, hogy ha nem szoptatod a gyereked érettségiig, akkor tehetsz te bármit, úgysem leszel annyira szuper anya, mint akinek ez megadatott.
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
„Titkolom, hogy még most is szoptatok!”
Szilvia két gyerek édesanyja. Lánya első osztályos, fia pedig kiscsoportos ovis. Nem igazán akart kötélnek állni, amikor a szoptatásról kérdeztem. Hogy miért? Mondja el ő.
„Bevallom, kicsit szégyellem, hogy ilyen sokáig szoptattam, szoptatok. Nem is szégyellem, inkább megtartom magamnak, mert nem kellenek a különböző »jótanácsok«. A környezetemből is csak kevesen tudnak erről az extrém helyzetről. Félek, azonnal megbélyegeznének, vagy inkább tök hülyének néznének – kezdi történetét a 37 éves anyuka. – A lányom még ötévesen is kérte a cicit. Igaz, akkor már csak esténként, de csak ezzel tudott elaludni.
Kizárólag anyatejes majdnem egyéves koráig volt, persze akkor már kapott ebédre pépeset is, de a cici megmaradt naponta háromszor-négyszer, mikor milyen kedve volt. Ha beteg volt, akkor még ovis korában is naponta többször bújtunk így össze. A reggelit és a vacsorát anyatejjel váltottam ki, de olykor a szomorúságát is ezzel gyógyítottam.
Persze a játszótéren nem vettem elő a mellem az akkor már két keréken bicikliző lányomnak, ha éppen éhes volt, de a négy fal között mi ebből nem csináltunk nagy ügyet.
Amikor megszületett az öccse, kettejüket is szoptattam egyszerre. Mint te az ikreidet, csak nekem az egyik babám egy hónapos, a másik már négyéves volt. Mindig bőséges tejjel büszkélkedhettem, aminek kifejezetten örültem, hiszen szerintem is nagyon fontos, hogy a babák ameddig csak lehet, kapjanak anyatejet.”
Eljött az idő, amikor Szilvia férje sem nézte jó szemmel, hogy a gyerekek még mindig gyakorlatilag cuminak használják a cicit. Többször volt közöttük vita a szoptatásról, de végül meg tudták beszélni a dolgot, és Szilvia nem tágított elhatározásától, hogy minél tovább szeretné szoptatni gyerekeit. Azt mondja, simán ketté tudta választani melle funkcióit: egyszer abból táplálta a gyerekeit, éjszaka pedig nőiessége egyik jelképeként tündökölt.
„Eleinte én sem terveztem az elhúzódó szoptatást, de valahogy mégis így alakult. A lányom csak a szopizás közben tudott elaludni a saját ágyában, de esténként a mai napig bizgentyűzi a dekoltázsom, miközben énekelek neki. Így alszik el, pedig már iskolás. Nem mondom, hogy mindenkinek így kellene csinálnia, mert ebbe a gének is valamennyire beleszólnak, szerencse is kell hozzá.
Talán igaza van annak, aki szerint már előbb el kellett volna választanom a gyerekeimet, de ahhoz egyszerűen nem volt szívem. A kisfiam szeptemberben kezdte az óvodát, de ő bizony napi kétszer még mindig anyatejet kap. Néha többször is.
De hogy őszinte legyek, még ezt is titkolom, mert már tavaly is kikerekedett szemekkel néztek rám az ismerőseim, amikor megtudták, hogy még mindig szoptatok. Hogy szégyellem-e? Nem. Viszont nem akarom világgá kürtölni, mert akkor biztosan kapnék egy-két kéretlen megjegyzést. Utálom, amikor elkönyvelik a gyerekeimet.
Pedig őszintén azt gondolom, hogy egyik sem lesz nyámnyila anyámasszony katonája, és egyiknek sem lesz Ödipusz-komplexusa azért, mert sokáig szoptattam őket. Lelkileg ütésálló, normális felnőttek lesznek így is, úgy is. Nekünk most így jó, és kész. Nem kell ebbe ennél többet gondolni!”
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
Legyen ez mindenkinek a privát, személyes dolga
Szilvia gyerekei egészségesek, csak néhányszor voltak betegek az elmúlt években. Édesanyjuk szerint mindenhogyan fejlettek, megállják a helyüket az óvodában, iskolában. Nekik az elhúzódó szoptatás inkább olyan, mint másnak a mindennapos esti meseolvasás: intim, összebújós, kapcsolaterősítő, szeretgetős, kedves rituálé.
Szilvia mégsem ért egyet azokkal, akik lépten-nyomon „más arcába dörgölik”, hogy mennyi tejük van. Szerinte, szoptasson akárki akármeddig, ez csakis két emberre vonatkozik.
Hiszen a nyakig kakis babánkat sem a Hősök terén, turisták hada előtt tesszük tisztába. Legyen ez mindenkinek a privát, személyes dolga. Ebben egyetértünk.
Bevallom, Szilvia extrém szoptatása még engem is meglepett. Nehéz elképzelnem, hogy egy öt-hat éves gyerek még „cicit kér”. De abban egyetértek Szilviával, hogy nem ezen áll vagy bukik a gyerek személyisége. Ismerek olyan anyukát, aki lelkiismeretesen szoptatott másfél éven keresztül, ahogy a nagy könyvben meg van írva, mégsem ő testesíti meg nekem a szeretetteljes anyukát.
Ismerek olyat, aki egyáltalán nem szoptatott (mert nem tudott), mégis szinte már szemmel látható kötelék fűzi a gyerekéhez. Tudok olyan iskolásról, aki alig kapott anyatejet, és szinte folyton beteg. Vagy olyan gyerekről, akit egyéves koráig szoptattak, és tíz év alatt talán kétszer volt náthás, egyszer bárányhimlős.
Az anyatej jó. A szoptatás jó. Ezen nincs mit vitatni. De azt hiszem, azt döntse el minden anya és minden gyerek, hogy ezt meddig szeretnék közösen csinálni. Nőként adjuk meg a lehetőséget, tegyünk meg mindent a szoptatás érdekében, de ne ez döntsön arról, milyen anyák, milyen emberek vagyunk!
Az anyatej kell, mint egy falat kenyér!
Az Egészségügyi Világszervezet a csecsemők optimális növekedésének, fejlődésének és egészségének elérésére az egész világon azt javasolja az édesanyáknak, hogy az élet első hat hónapjában kizárólag szoptassák babáikat, majd pedig – magas tápértékű kiegészítő táplálékok bevezetése mellett – folytassák gyermekeik szoptatását kétéves korig vagy tovább. Az elmúlt években Magyarországon a babák 43 százaléka kapott kizárólag anyatejet hat hónapos koráig. A kisgyerekeknek pedig 37 százalékát szoptatták egyéves koruk után is.
Hogy miért jó szoptatni? Aki már átélte, tudja rá a választ, de mindezek mellett hosszú oldalakon keresztül tudnánk sorolni, miért is jó az anyatej a babának, miért hat jótékonyan az anyára. Szoptassunk, amíg tudunk, és szoptassunk, amíg szeretnénk! Legyen ez minden anya számára magánügy.
