Egy légikísérő legszörnyűbb karácsonyai

Ausztrál diós bejgli

Első, családtól távol töltött karácsonyom Abu-Dzabi “homokozójában” ért utol, legalábbis ott kezdődött a nem várt fordulatokban bővelkedő történet. Tudván, hogy muzulmán bázisomon nem csilingel majd a Jézuska, igyekeztem még jóval előtte, Münchenben magamba szívni az adventi hangulatot.

24-én délelőtt lázasan jártam a légkondis plázákat pulykára vadászva, hogy legalább ünnepi menüt tudjak estére rittyenteni. A menetrendemben standby státusz villogott, ami készenléti állapotot takar, vagyis behívhatnak bármilyen útra elvileg. Mivel azelőtt nem nagyon keltem el, mint tartalék jómadár, szentül meg voltam győződve, hogy ez most sem lesz másként. Miután a nyelvem is kilógott, mire kicsinosítottam a lakást, és leporoltam, majd feldíszítettem az avétos sivatagi műfenyőt, megcsörrent a telefon. “Kedves Szófia, ma este Sydney-be mész, légy a reptéren 3 óra múlva. Boldog karácsonyt!” – csicsergett a vonal túlsó vége. Kezemből kiesett a girland, lehuppantam a kanapéra. Reni barátnőmet gyorsan felkagylóztam, és közöltem vele, hogy az esti Mennyből az angyal elmarad, helyette én startolok fel a mennybe, vagyis az égboltra, fényes ünnepi csíkot húzva, sztyuvi-üstökösként.

14 órás járat, telis-tele libanoni utasokkal, csillagszóró helyett a kajás kocsit markoltam, és igyekeztem visszatartani kibuggyanni készülő könnycseppjeimet, amikor épp leüvöltötték a kontyom, mert csirke helyett már csak borjúval tudtam szolgálni éhes Ahmednek.

25-én helyi idő szerint este landoltunk a kenguruk földjén, és gondoltuk, strandpapucsban nekivágunk a belvárosnak, mégis dukál nekünk egy méltó karácsonyi vacsora. Egy lélek nem volt az utcákon, csak a mi viseltes, holdkóros fedélzeti állományunk, a szomjazó tevekaraván egyenesen a sivatagból. Minden ajtót zárva találtunk, kivéve egy kínaiak által üzemeltetett Fish & Chips gyorséttermet a híres Operaház környékén. Sült krumplival, rántott hallal  és dobozos kólával ünnepeltünk, miközben fagyasztott pulykám a föld másik szegletén ébredt édes álmából az emirátusi mélyhűtőmben.

Kissé megfáradt, majdnem kettétört frankfurti máktalan bejgli

Második karácsonyom is tartogatott bőven meglepetéseket. 23-án szálltam le Abu-Dzabiban (újfent Sydney-ből), és azzal a kerozinos lendülettel, gondoltam, felpakolom magam a frankfurti járatra, hogy a szentestét otthon, a családdal töltsem Budapesten. Nem érdekelt, hogy a 14 órás út után olyan zombi vagyok, hogy ezt már Frankenstein is megirigyelné, csak egy cél lebegett a szemem előtt:  végszóra beesni aléltan a fa alá, és édesanyám mennyei étkeit falatozni jet lag-es önkívületben.

Frankfurtban leszálltam szerencsésen, nagy hóesések közepette, és álmosan elkóvályogtam a terminál azon szegletébe, ahol a megboldogult Malév állomásozott.

De a madárnak még hűlt helye volt, pedig lassan kezdődött volna a beszállítás. Szűk pupilláim mögül kémleltem a táblát, hátha eltájoltam magam, vagy elnéztem az időt, karórám ugyanis még az ausztrál órákat számlálta. Aztán a hangosba belebúgott egy kedves női hang és németes angolsággal tudomásunkra hozta, hogy a Budapestre induló járat egyelőre késik. Eltelt fél óra, közben lenyomtam három forró csokit, majd egy óra, mire közölték a jó hírt, miszerint a Malév xy járata landolt a frankfurti Flughafen flaszterján. Halleluyah. Összegereblyéztem magam és álltam volna fel hónom alatt a nyakpárnával, amikor újabb hangos közlemény ütötte meg fülem: a Budapestről érkező gép kerekei legördültek ugyan, de a nagy havazás miatt nem tudtak a leszállópályán maradni, így újra felszálltak, és most köröznek beláthatatlan ideig a ködben. Negyedóra múlva ismét zengett egyet a reptéri müezzin, hogy a gép Kölnben ért talajt. Ekkor én már felhagytam minden reménnyel, és tudtam, hogy ebből keserves reptéri csövezés lesz. A savanya hírt megerősítették, Budapest marad másnapra. Közben összehaverkodtam pár magyar sorstárssal, egyik Brazíliából, másik Oszakából, harmadik Párizsból érkezett. Elindult a versengés azon, hogy ki aludt a legkevesebbet az elmúlt 24 órában. A Sao Paulóból érkező tubás sráccal fej fej mellett haladtunk, bár szerinte nekem könnyebb dolgom volt, hisz kelet felől érkeztem, tehát nem kellett kétszer éjszakáznom, mint neki. Az aduász viszont az én tarsolyomban lapult, mivel én végigrobotoltam azt a keleti Sydney-t, úgyhogy végül nekem ítélték egybehangzóan a “legkipurcantabb utas” trófeát. Az egész repteret lezárták, az ottragadt kompánia pedig próbálta felverni a sátrát. A placc kezdett menekülttáborrá változni, volt, aki a check-in pult csomaghúzó szalagján hevert, mások a váróhelyiség alvásra alkalmatlan székeit pécézték ki.

Hajnali 3-kor elkezdtek pokrócokat és meleg teát osztogatni, ami életmentő akciónak bizonyult. Két órával később lenyomtam egy kávét és nyomdafestéket nem tűrő állapotban elszédelegtem az első pesti járatot beszállító Lufthansa-bódéig, csodák csodájára volt hely, és felfértem. Kora reggel Budapesten landoltam, a csomagom ugyan nem érkezett meg, amin már meg se lepődtem, hisz akkora káosz uralkodott a frankfurti reptéren. A családom felnyalábolt Ferihegyen, és betolt a fa alá, mennyből a sztyuvi. Volt öröm és áhítat, minden jó, ha a vége jó.

Még több sztyuvikarácsony az Egy sztuvi naplója blogon!