Kedves Olvasóink!

Vajon min múlik biztonságérzetünk a várandósság és a szülés idején? Főként ez a kérdés foglalkoztatott, miközben e havi vezető témánkon, a szülés alatti vizsgálatokon dolgoztam. A CTG, az ultrahang, az amnioszkópia, valamint az a sok-sok különböző vizsgálat, ami még említés szintjén sem került bele összeállításunkba, végső soron a biztonságot szolgálja. Ellenőrizhetővé próbál tenni egy meglehetősen kiszámíthatatlan, szeszélyes folyamatot, a szülést. Tegyük hozzá: több-kevesebb sikerrel. Nem sikerült még tévedhetetlen módszert találni, ráadásul a szülés alatti monitorizálás elterjedése nem hozta meg a kívánt eredményt. Olvasóink gyakran írják szüléstörténeteikben a következő mondatot: aztán „rátettek/rákapcsoltak a CTG-re, és felfektettek a szülőágyra.” Milyen beszédesek ezek a szavak, melyeket egyébként művesekezeléssel vagy gépi lélegeztetéssel összefüggésben szoktunk használni! Ez a kifejezés számomra a mozgástér elvesztéséről, a cselekvési szabadság teljes beszűküléséről tanúskodik: mostantól a gép uralja a testemet. Megmondja, hogy jól van-e a gyermekem, megszabja, mit tehetek és mit nem.
Egy idős szülésznő mesélte nekem egyszer, hogy régen semmi sem helyettesítette a bába tapasztalatát, mindenre kiterjedő személyes figyelmét és támogatását. Kénytelen volt mindvégig a vajúdó mellett lenni, minden rezdülésére figyelni, hiszen csak így, az intenzív kapcsolatnak köszönhetően tudta helyesen megítélni a magzat állapotát, a szülés haladását. Szerinte a gépek és a különböző vizsgálatok indokolatlanul gyakori, rutinszerű alkalmazása néha ezt a személyes odafordulást helyettesíti. Hiszen a szülészorvost sokszor csak a vajúdás végére hívják be, a szülésznő pedig gyakran túlterhelt, s egyszerre több kismamával is foglalkoznia kell. Azt hiszem, igaza volt, amikor ezt az összefüggést emlegette. Emlékeimben kutatva rendszerint oda lyukadok ki, hogy számomra mindig az emberek voltak a legfontosabbak szüléseim idején. A rengeteg vizsgálatra alig-alig emlékszem. A szülésznők és az orvosok minden mondatát fel tudom idézni. Emlékszem, melyik mondattól rettentem meg („ez még mindig csak szűk kétujjnyi!”), melyik tett boldoggá és bizakodóvá („szépen haladunk, már bő háromujjnyi”). Valahogy vizsgálatok nélkül is éreztem, minden rendben van, de nagyon szerettem hallgatni gyermekeim szívdobbanásait. Amikor nagy baj volt, azt is rögtön megéreztem, minden vizsgálat nélkül. Másrészt azonban az is tény, hogy mozgás, járkálás, helyzetváltoztatás nélkül szinte lehetetlenség elviselni az egyre erőteljesebb, egyre hosszabb ideig tartó fájásokat. Csigalassúsággal múlik az idő, végtelenül hosszúnak tetszik az éjszaka, ha mindig feküdni kell. Ilyenkor gyakoribb, hogy gyógyszeres fájdalomcsillapítás válik szükségessé, ami ugyan nem tragédia, de mégiscsak eggyel több beavatkozást jelent, ami a hatóanyagtól függően a magzatra vagy a szülés természetes lefolyására is kedvezőtlen hatással lehet. Nagyon jó, hogy kérhetünk epidurális érzéstelenítést, de még jobb, ha nem ez az egyetlen lehetőség, ami rendelkezésünkre áll. Azok a korszerű műszerek, amelyekkel a sétáló, fürdő kismama CTG-vizsgálata is megoldható, nagyságrendekkel drágábbak az amúgy sem filléres, egyszerűbb készülékeknél. Mégis jelzésértékű, ha egy szülészeten a szűkös források ellenére mégiscsak megkísérlik előteremteni rá a pénzt.
A technika manapság már szinte mindent lehetővé tesz. Ugyanazt a jelenséget más-más módszerekkel, jobbnál jobb készülékekkel vizsgálhatjuk. Annyi azonban egészen bizonyos, hogy az emberi törődést, a személyes támogatást, a tapasztalatot és az ösztönös megérzéseket sosem fogják tudni gépekkel helyettesíteni, legfeljebb kiegészíteni, mintegy mellékesen.