nlc.hu
Baba
Mégis kisfiú lett

Mégis kisfiú lett

A terhességem első hónapjaiban már „éreztem”, hogy kislányom lesz, és ezt a háromdimenziós ultrahang is alátámasztotta. Annyira Vivient vártunk, hogy húsvétkor a család férfi tagjai még a hasamat is meglocsolták.
A terhességet jól viseltem, a kezdeti gyomorégést leszámítva nem volt semmi bajom. Olyannyira nem, hogy a nyolcadik hónapig dolgoztam annak ellenére, hogy a hetedik hónaptól iszonyatosan elkezdtem vizesedni, de még így is nagyon boldog és – mások véleménye szerint – szép kismama voltam. Ezekben a hónapokban sűrűbben jártam a nőgyógyászomhoz, de szerencsére minden rendben volt a babával. A doktor úrral megbeszéltük a szülés részleteit, illetve tájékoztatott, hogy augusztusban három hétig szabadságon lesz, de ha bármi történne, hívhatom őt. Nem aggódtam, mert meg voltam győződve arról, hogy a kiírt időpontnál (augusztus 27.) nem fogok hamarabb szülni. Hát nem így történt! Augusztus elején már jóslófájásaim voltak, majd idő előtt, a harmincnyolcadik héten, augusztus 17-én éjszaka magzatvízszivárgásra ébredtem fel. Felkeltettem a férjemet, aki, miután tájékoztattam az eseményről, édesen annyit mondott: „kicsim, csak megizzadtál, alattam is csupa víz a lepedő” – ezen azóta is jókat derülünk.
Ezután húsz-harminc perces fájásaim voltak, és már előre rettegtem, hogyan fogom viselni az úgynevezett tolófájásokat. Négy óra harminckor elment a nyákdugó. Ezek után lefeküdtem, és fél hétig aludtam, majd felhívtam az orvost, akinek ki volt kapcsolva a mobilja (ettől egy picit megijedtem), de hagytam neki üzenetet. Tanácstalan voltam, de Anyukám eszembe juttatta, hogy a szülésznőtől, Kőrös Ottíliától kérhetek tanácsot. A nyolcadik hónapban ő mutatta meg nekünk a szülőszobát. Így is tettem, és megbeszéltük, hogy kilenc órakor találkozunk a szülészet előtt. Anyukám búcsúzóul közölte velem, hogy azt álmodta, császárral szültem, és fiam született.Közben a nőgyógyászom is visszahívott, és miután ecseteltem neki a helyzetet, megbeszéltük, hogy a délelőtt folyamán találkozunk a MÁV Kórházban. Azért nem tudott pontos időt mondani, mert a nyaralása kellős közepén „zavartam” meg. A kórházban Ottília azonnal megnézte a baba szívhangját, de mindent a legnagyobb renden talált, így kiültem a vajúdóba, és tizenöt perces fájásokkal várakoztam. Attila, a férjem, végig tartotta bennem a lelket, mert nagyon kétségbeestem a szülőszobából kiszűrődő hangok miatt.
Tíz óra után másodszor is ellenőriztük a szívhangot, de semmi baj nem volt. Húsz perccel később megérkezett az orvos, azonnal megvizsgált, és megállapította, hogy egyujjnyira ki vagyok tágulva, de a baba feje nagyon fent van. Ekkor megpillantotta a lábaimat, amelyek iszonyatosan bevizesedtek, így egyből átmentünk megultrahangozni a babát. Megállapította, hogy a méhlepény – a toxémia miatt – elmeszesedett, és ez a baba egészségére káros lehet, így azonnal meg kell császározni! Hát, a katéter bekötése nagyon kellemetlen volt! A műtőben beadták a spinális érzéstelenítést. Pár pillanat múlva deréktól lefelé már teljesen érzéketlen voltam. Attila sajnos nem jöhetett be a műtőbe, de az ablakos ajtón keresztül végigkísérhette az eseményeket. A műtét közepe táján pedig Ottíliával előkészítették a rózsaszín sapkát és karszalagot a kicsimnek.
A doktor úr műtét közben folyamatosan érdeklődött a hogylétem felől, majd 11 óra 40 perckor kiemelte a babát – ekkor a gyomorszájamnál egy pici nyomást éreztem –, és felkiáltott: „kisfiú” (!) A vérnyomásom 170-re ment fel a meglepetéstől! Egy percen belül megpillantottam gyermekünket, aki csodaszép volt, még így magzatmázasan is: hatalmas koromfekete haja és kék szeme volt. A kisfiam 56 centiméterrel és 3,5 kilogrammal látta meg a napvilágot.
Leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Nyugodt szívvel állítom, hogy egy gyermek világra hozatala a világ nyolcadik csodája! Tizenkét órakor már kint voltam a műtőből, de az érzéstelenítő hatása csak estére múlt el teljesen. Olyan fájdalmaim voltak, mint még soha: nem bírtam megmozdulni, pedig folyamatosan kaptam a fájdalomcsillapítót. Azt az éjszakát nem kívánom senkinek, iszonyatos volt, és egy örökkévalóságnak tűnt. Ezt azért írom le, mert eddig még nem olvastam egy császáros történetről sem, és a „normálisan” szülő nők csak legyintenek, amikor meghallják, hogy császárral szültem. Elhiszem, hogy nem lehet könnyű „kitornázni” egy gyereket, de a fájdalmat – még ha más formában is, de – ugyanúgy átéljük.
Másnap, hajnali fél ötkor bejött a nővérke, és közölte, hogy jó lenne, ha felkelnék – hangsúlyozom, nem bírtam megmozdítani a lábaimat, annyira fájt a hasam –, mert le kell zuhanyoznom. Így megpróbáltam a lehetetlent, az oldalra fordulás körülbelül fél órámba telt, de potyogtak a könnyeim a fájdalomtól. Az oldalfekvésből a felülés szintén jó sok időt vett igénybe, de megcsináltam, és büszke voltam magamra. Anita nővér kapaszkodva segített felülni, majd elkészítette a reggelimet, és így könnyebben ment a felállás is. A nővér megfürdetett, fel is öltöztetett, amiért hálával tartozom neki. A járás nagyon nehezen ment, de mivel aznap még nem láttam Benit, elvonszoltam magam a csecsemőmegőrzőbe, ahol egyből kiszúrtam a kisfiamat – ő volt a legszebb!
A MÁV Kórházról még annyit, hogy maximálisan meg voltam elégedve mindennel. A csecsemős nővérkék nagyon segítőkészek voltak, és a szoptatás rejtelmeibe is bevezettek. A babának, ha nagyon muszáj volt, forralt vizet adtak szobahőmérsékletre hűtve, és azt sem cumisüvegből, hanem fecskendőből. Egy szó, mint száz, észrevehető volt, hogy ez egy bababarát kórház!
Nagyné Soltész Szilvia

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top