Baba

Apaszemmel

Örömmel és boldogan osztottuk meg egymással a terhességet és a szülést. Nem tudtuk, hogy igazán csak ezek után kell majd erõsnek lennünk…




Nem akartam, hogy szenvedjen a feleségem. Első gyerekünket vártuk, tervezett és nagyon várt baba volt, de úgy gondoltam, ha elkerülhető a fájdalom, akkor miért ne szülhetne Alexandra fájdalomcsillapítással.
Ő is hajlott erre, így aztán a szülés kiírt időpontja előtt három héttel felkerestük az altatóorvost, egy nagyon kedves doktornőt, aki mindent elmondott az epidurális érzéstelenítésről. A beszélgetés végén egyetértettünk abban, hogy maradunk az eredeti elképzelésünknél. Senkit sem akarok untatni a jól ismert részletekkel: öt nap túlhordás után burokrepesztés, oxitocin, és így tovább. Már kétpercesek voltak a fájások, amikor a szülész-nőgyógyászunk jelezte, itt az ideje az epidurál megkezdésének. A doktornő végtelenül türelmesen és még annál is ügyesebben végezte a dolgát, Alexandra semmilyen fájdalmat nem érzett. A hatás gyorsan jelentkezett, a feleségem ettől kezdve csak keményedést érzett, fájdalmat egyáltalán nem. A következő nyolc órát – a körülményekhez képest – kellemes és vidám beszélgetéssel töltöttük a szülőszobában.

Az első vészjelek
Nyolc óra elteltével tízcentis volt a méhszáj – ezek után olyan gyorsan zajlottak az események, hogy már csak akkor ocsúdtam fel, amikor tizenöt perccel később a feleségem hasára tették a kisbabánkat, Fülöpöt. Azt hittem, nincs ennél csodálatosabb pillanat az életben. (Pedig volt, három héttel később!) És milyen jó, hogy az egész ilyen vidáman és könnyen zajlott! Ekkor még sajnos nem észleltem a vészjelet, hogy Alexandra milyen elcsigázott. Mintha hirtelen nagyon megváltozott volna. Egyszerűen csak megsimogatta Fülöp buksi fejét, mosolyogva vette tudomásul, hogy teljesen egészséges a mi 3540 grammos hajas babánk, majd kedvetlenül visszahanyatlott a párnájára. Amikor kitoltam a szüleihez a folyosóra, csak kókadozott, de leginkább közömbösnek tűnt. Nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, viszonylag jókedvűen búcsúztunk el aznap. Önzően boldog voltam!

Szaporodó aggodalmak
Amikor másnap besiettem hozzájuk, már aggodalmasan beszélt arról, hogy mi lesz, ha Fülöp besárgul, mi lesz, ha a fény alatt leesik a szeméről a kötés, mi lesz, ha nem lesz teje. Az öt kórházi nap alatt nem beszéltünk úgy telefonon, hogy a hangja ne csuklott volna el a fojtogató sírástól. Azt hajtogatta, hogy nagyon szereti és félti Fülöpöt. Hiába kérdezgettem, ennél többet nem tudott mondani az állapotáról. „Miért sírsz? – Nem tudom.” Ez volt a két leggyakrabban elhangzó mondat köztünk akkoriban.

Otthon sem lett jobb
Alexandrát azelőtt mindig vidám és nevetős, határozott és céltudatos nőnek ismertem. Most szinte rettegett. Félt, hogy nem tudja ellátni Fülöpöt, hogy tapasztalatlansága miatt rosszat tesz neki, hogy beteg lesz és meghal. Felelősség, ezt sokszor hallottam akkoriban a szájából.
Szerencsések voltunk, mert egyetemistaként sok időt lehettem velük otthon, de még így is sokszor megfordult a fejemben, hogy egyéni tanrendet kérek, mert nem akartam magára hagyni őt arra a pár órára sem. Féltettem őket, bár az meg sem fordult a fejemben, hogy bármi kárt tenne akár magában, akár a gyerekben. Tudtam, hogy bármit érez most belül, bármilyen bizonytalan, tökéletesen érett az anyaságra. Mindent szépen megtanultunk: pelenkázni, büfiztetni, fürdetni. Csakhogy ő közben valahányszor csak ránézett Fülöpre, sírva fakadt. A harmadik hét elejére még az is megfordult a fejében, hogy odaadja Fülöpöt az édesanyjának, amíg egy kicsit nagyobb és kevésbé törékeny nem lesz. Nem reagáltam, ha erre célozgatott egy-egy félmondattal, de belül őrlődtem. Mi lesz, ha ez nem múlik el?
Szüleink nem költöztek hozzánk – a szülés előtt mi gondoltuk úgy, hogy egyedül szeretnénk maradni az első időszakban is. Láttam Alexandrán, mennyire szeretné, ha mégis jönnének, de a szülei úgy döntöttek, hogy jobbat tesznek azzal, ha mindenben (főleg lelkiekben) segítenek ugyan, de hagyják, hogy ő maga lássa el az anyai teendőket, és érezze, Fülöp sorsa rá van bízva, gondoskodnia kell róla. Ez a „taktika” – bár utólag bevallották, hogy nagyon nehezükre esett következetesen végigvinni – bevált!

Három hét múlva
Az utolsó lökés, ami helyrebillentette Alexandra lelkiállapotát, a sógornőjétől érkezett. Ő is friss kismama volt, és ő is átesett a szülés utáni depresszió egy enyhébb formáján. A következőt mondta a harmadik héten, meglehetősen nyersen, ám mivel elég jól ismerem őt, tudom, hogy jó szándék vezette: „Az rendben van, hogy te idegbajos leszel, de a gyereked is az lesz miattad, ha így folytatod.” Ez hatott! Alig telt el néhány nap, és mintha elfújták volna a rosszkedvet (félve írom, mert nem értek hozzá: depressziót). Tisztán emlékszem egy pillanatra azokból a napokból: egymás mellett álltunk a pelenkázó mellett, Alexandra énekelt Fülöpnek, miközben nyugodt, simogató mozdulatokkal krémezte a popsiját, kisfiunk pedig érdeklődve figyelte az egyszerű kis dalt. Ez a kép és az érzés örökre bevésődött az emlékezetembe, a szívembe. Így aztán az a csöpögős-romantikus jelenet, amelyet előre elképzeltem a szülői boldogságról, mégiscsak megvalósult, ha kicsit késve is: ÁTÉLTÜK EGYÜTT!

Fájdalom nélkül?
Azóta sok idő eltelt, Fülöp kilenc hónapos, boldog, jókedvű, fejlett kisbaba, édesanyja boldog kismama. Sokat gondolkoztunk azon, mi lehetett az oka az első három heti kálváriánknak. Néhány ismerős kismamával megvitattuk az ő tapasztalataikat. Kivétel nélkül természetes úton szültek, érzéstelenítés nélkül, és kivétel nélkül euforikus állapotba kerültek, amikor először pillantották meg újszülött gyereküket. Vajon ahhoz, amit mi átéltünk, köze lehetett a fájdalom és szenvedés nélküli szülésnek? Az tény, hogy nálunk elmaradt a „megküzdöttem érte, és végre nincs több fájdalom, végre vége, és itt van az én kicsi gyerekem” érzés. Mi mégsem vontunk le messzemenő következtetéseket. Ha megkérdezem Alexandrát, mi lesz a következő szülésnél, ő ma is azt mondja, szeretne érzéstelenítéssel szülni. De az biztos, hogy szakemberekkel fogunk konzultálni, mielőtt végleges döntést hoznánk.
Nagy Tamás

A vajúdás meghosszabbítása
Csodálatos és nagyszerű, hogy egy ilyen súlyos és komoly rossz időszak három – minden bizonnyal hosszúnak tűnő – hét alatt le tudott zajlani, a családtagok szerető figyelme kísérte végig, és aztán már formálódhatott a maga útján a kisbabát és szüleit összefűző biztonságos kapcsolat. Sokszor van olyan érzésem a szülés utáni depresszió kapcsán, hogy az átélt krízis és lelki küzdelem tulajdonképpen a vajúdás időszakának lelki meghosszabbítása, olyan, mintha a szülés-megszületés nem történhetett volna meg valamilyen akadály miatt. Az akadály sokféle, egymásra rímelő, egymást erősítő okra vezethető vissza. Távol álljon tőlem az a kijelentés, hogy az epidurális érzéstelenítés és a depresszió között egyenes az összefüggés, de ebben az esetben nagyon gyanús, hogy az egyik ok ez lehetett. Sokszor halljuk és olvassuk szülészeti szakemberektől, hogy az epidurális érzéstelenítésnek gyakorlatilag nincs negatív következménye, Tamás és Alexandra története mégis mintha ezt példázná. Nehéz pár szóban kifejteni, miféle értékeket hordoz a szülési érzetek (többek között a fájdalom) átélése, de annyi bizonyos, hogy ha meg akarjuk úszni az utat, ami elvezet addig, hogy feljussunk egy hegy csúcsára, vagy megszerezzünk valamilyen tudást, vagy létrehozzunk egy életre szóló kapcsolatot, akkor az érdekes módon azzal járhat, hogy úgy érezzük: nemcsak az út, hanem a végeredmény is eltűnik a semmibe. Alexandra számára a szenvedésekkel és kételyekkel teli három hét jelentette a kisbabához elvezető utat. És mint oly sokszor, nemcsak a szüléssel járó, az elviselhetőség határait feszegető érzetek, hanem a depresszió maga is lehetőség az érettebbé válásra, a múlt egyik-másik zavaró és fájdalmasan kísértő emlékének megszelídítésére és arra, hogy éppen abban a nyolc és egynegyed órában (vagy akár három hétben), amikor életet adunk, saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy „az ember célja a küzdés maga”. Az egészhez még azt is hozzátenném, hogy sok történet nem oldódik meg olyan egyszerűen és viszonylag gyorsan, mint Tamás, Alexandra és Fülöp esetében. Előfordulhat, hogy nemcsak a család, hanem akár szakember bevonására is szükség van.
dr. Frigyes Júlia pszichiáter

Infó: A HAWA munkacsoportunk évek óta a szülés körüli lelki zavarok terápiájával foglalkozik a Vadaskert Kórházban, tb-finanszírozással.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése