A saját terhességeimre visszaemlékezve tényleg olyan érzés volt, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülnék, aminek sosincs végállomása, maximum pihenőhelyei. A legváratlanabb pillanatokban bírtam elsírni magam, akár egy hüvelygomba reklámon is bömböltem (ha terhes nő volt a tévében, akkor biztos), ha épp tetőfokára hágott bennem a hormonok háborúja. Sírtam bárhol: otthon, munkahelyen, buszon vagy boltban. A terhességben igazából nem is az utolsó, bálnázós hónap vagy a reggeli rosszullét a nehéz, hanem ez az állandó érzelmi dráma, ami zajlik bennünk.
Az olvasók is hasonlóan működtek a hormonok hatása alatt, mint én: sírtak, ha kellett, ha nem.
“Napokig sírtam, amikor elkészült a babaszoba, mert féltem, hogy nem tetszik majd a babánknak” – Laura F.
“Egy KFC-ben kötöttem ki vasárnap a családi ebéd helyett. Ettől bőgni kellett, annyira szánalmas volt” – Sarah A.
“Macskás videókon sírtam folyton. A legrosszabb az egészben, hogy annyira rászoktam, hogy szülés óta is mindennap muszáj megnéznem pár cicát a YouTube-on” – Julie M.
“Egyszer azért sírtam, mert megettem a szendvicsemet, ami annyira ízlett, hogy nem akartam, hogy vége legyen” – Kelly O.
“Azon kezdtem el bőgni, amikor elküldtem a férjemet, hogy hozzon nekem almás pitét, de helyette cseresznyéssel állított haza. De azért könnyezve csak megettem így is” – Maggie F.
“Akkor sírtam a legjobban, amikor csokis turmixot akartam inni, és nem jutottam hozzá. Instant bőgés” – Bethanie G.
“A férjem megette a maradék mexikói kajámat. Szerencséje, hogy életben hagytam” – Jenna F.
“Elfogyott otthon a tojás. Mi ez, ha nem ok a sírásra?” – Dana C.
“A legnagyobb bánatom az volt, amikor valaki eltüntette a hűtőből a maradék palacsintát” – Amber R.
“A macskám nem akart az ölembe feküdni” – Stacey E.
