“Túlzottan hasonlít rám a gyerekem, hogyan segítsek neki?”

A kislányom jövőre kezdi a középső csoportot, és mostanában jöttem rá, hogy a természetében van valami, ami egy az egyben én vagyok, az én korábbi és mostani problémáim és nehézségeim mutatkoznak meg nála, és teljesen elakadtam, nem tudom, mit és hogyan tudnék segíteni neki.

Arról van szó, hogy én olyan temperamentummal születtem, hogy mindenkinek mindent egyből kimondok, kifejezek, ott, akkor, azonnal, amikor érzem. Tudom, hogy ez külső szemlélőnek jónak tűnhet, főleg olyanoknak, akiknek nehezére esik kimutatniuk az érzelmeiket, de meg kell mondanom nekik, hogy ez éppen a másik véglet, és legalább olyan káros és romboló lehet, mint az állandó elfojtás. Én ugyanis régen, és sajnos még most is néha-néha, gyakorlatilag üvöltöttem, ha mérges lettem, viszont ha megcsapott a szeretet, az illető nyakába borultam függetlenül attól, hogy milyen személyiség volt, például hogy bírta-e a heves gesztusokat, meg hogy részéről olyan jóban voltunk-e, mint részemről.

Az igazságnak meg éppen ezért nagy bajnoka lévén, könyörtelenül mindenkinek a szemébe mondtam, amit gondoltam.

Minden gond nélkül közöltem, hogy “hazudsz” (általában igazam is volt), azt is, hogy “nem bírlak elviselni” és hasonlókat. Sokan, akik megismertek, ennek ellenére nagyon megszerettek, mert rájöttek, hogy tényleg minden gesztusom a helyzetnek szól, és elég hamar elmúlik, én pedig az évek során nagyon lassan, nagy munkával, rájöttem, hogy amit erényemnek hiszek, de amitől mégis szenvedek – a végtelen igazmondás, a nagyon őszinte érzelemmegnyilvánulás –, az másoknak kényelmetlen lehet, és egyáltalán nincs mindig a helyén.

Végül is TÉNYLEG nem kell mindenkinek minden helyzetben a tudtára adnom, hogy nem bírom elviselni, hiszen lehet, hogy öt perc múlva odébb áll, vagy maga is nagyon szorongatott helyzetben van, esetleg beteg, és nem kell mindenkit szembesítenem a saját hazugságával, mert nem mindig olyan fontos, és nagyon lassan rá kellett jönnöm, hogy nem mindenki olyan, mint én: van, aki nem bírja, ha a nyakába ugranak, mégsem rossz ember. Elképzelhetetlenül sokat szenvedtem, míg ezekre a felismerésekre eljutottam, nyilván rengetegen utáltak a lobbanékonyságom meg a kontrollálhatatlan érzelemkitöréseim miatt.

A baj az, hogy úgy látom, a lányom is ilyen. Milyen lenne persze?

De tényleg, nemcsak arról van szó, hogy gyerek, és a gyerekek hevesebben dühösek meg maguk sem tudják annyira uralni az érzéseiket, hanem már az oviban megosztó személyiség kezd lenni, és sokan komolyan félnek tőle a csoportban. Nem véletlen, hiszen egyszer dühében megrúgott egy másik kislányt, de még a fiúkkal is összeverekedett mostanában az udvaron. Az egyik óvó nénije egyenesen tart tőle szerintem, a másik viszont imádja, és nagyra tartja az őszinteségét. Én meg látom, hogy maga is szenved ettől a helyzettől. Nem szereti, ha utálják, és nagyon bánta, hogy bántotta a másik kislányt, napokig sírt utána, de aztán persze újra mérges lett.

Ki-be szállnak belőle az indulatok és a súlyos érzések, szeretések és gyűlölések, és teljesen belefárad. Én pedig állok, és nézem, és rájövök, hogy nekem is főleg csak felnőtt eszközeim vannak a saját indulataim kezelésére. Légzőgyakorlatok, meditáció, autogén tréning, a plusz harminckét év tapasztalatom, és nagyon nehezen tudok érdemben segítséget adni. Néha tanítgatom lélegezni, mesélünk mérges kisfiúkról és kislányokról, megszemélyesítjük az érzéseit, rajzolunk és hasonlók. De én tudom, hogy ez iszonyú nehéz. Tudom, hogy szörnyű küzdelem ez neki, és végesek a lehetőségeim.

És borzasztó, hogy nem tudom az annyira jól ismert problémáktól megmenteni, ha beleszakadok sem.

Olvass többet az anya-lánya kapcsolatról:

• 40 sorsdöntő pillanat egy anya-lánya kapcsolatban
• Fotók, amelyek bizonyítják, hogy az anya-lánya kapcsolat semmihez sem fogható
• 6 tipp: így nevelj önbizalommal teli felnőtt nőt a lányodból