13 dolog, amit inkább ne mondj a gyereknek

“Add ide, majd én megcsinálom.”

Természetes, hogy a gyorsaság és hatékonyság nevében át akarjuk venni az irányítást, és inkább bevetjük a gyerek ágyát vagy megcsináljuk a leckét helyette. Csakhogy így sosem fogja megtanulni, hogyan kell megoldania egyedül a feladatokat.

“Ne sírj!”

Miért ne sírjon az a gyermek, ha egyszer elesett, megbántották, fáj a teste vagy a lelke? Arra kell megtanítanunk, hogy biztonságban van, és szeretjük akkor is, ha kifejezi a negatív érzéseit. Azzal, hogy azt mondjuk neki, ne sírjon, azt sugalljuk, hogy valami gond van a sírással és azzal, hogy épp nem érzi jól magát a bőrében. Pedig teljesen normális és elfogadható érzései vannak igazából.

“Miért nem tudsz olyan lenni, mint …?”

Mint a nővéred, mint a szomszéd kislány, mint az osztálytársad… mert ők mind olyan szépen viselkednek. Semmi sem rombolja jobban a gyerek önbizalmát, mint az, ha azt kell hallgatnia a saját szüleitől, hogy nem annyira jó, mint egy másik gyerek.

“Biztos, hogy meg akarod azt enni?”

Vannak jobb módszerek is arra, hogy elbeszélgessünk gyermekünkkel az étkezési szokásairól, mint hogy ítélkező megjegyzésekkel bombáznánk. A szavainkkal befolyásoljuk, hogy saját magára hogyan tekint, a testével mennyire van jóban, és úgy általában, mennyire válik magabiztossá.

“Várj csak, amíg apád/anyád/xy haza ér!”

Két nagy baj van ezzel a mondattal. Az egyik, hogy úgy tűnik tőle, hogy addig nem kap a gyerek büntetést, amíg az emlegetett személy haza nem jön, úgyhogy nyugodtan rosszalkodhat tovább. A másik pedig, hogy ezzel a mondattal azt mutatja magáról a szülő, hogy tehetetlen, és nem tudja kezelni a helyzetet.

“Kutya bajod.”

Nekünk csak egy kis karcolás, de a gyereknek a legfájdalmasabb élmény lehet az adott pillanatban, amikor mondjuk elhasal a biciklivel és lehorzsolja az orrát. Nem kell persze nagy patáliát sem csapni körülötte, csak elismerni, hogy fáj neki, megpuszilni és továbblépni.

“Megígérem.”

Csak akkor mondjuk ezt, ha be is tartjuk az ígéretet, mert ha nem, akkor csak a bizalmát romboljuk vele. Úgyhogy helyette inkább a “megpróbálom” szót használjuk, amiben benne van a lehetőség, hogy nem sikerül, amit megígérnénk.

“Az apád/anyád/xy egy idióta.”

Ha nem szeretnénk, hogy a kis pajtásait idiótázza a gyerek, akkor nekünk sem kellene másokat idiótának hívni. Arról nem is beszélve, hogy ha ezt használjuk a férjünkre/feleségünkre, akkor a gyerekben milyen törést okozhatunk.

“Nem kell félni.”

Attól még, hogy ezt mondjuk neki, ugyanúgy félni fog. Helyette inkább engedjük, hogy kibeszélje magából a félelmeit, és próbáljunk segíteni neki, hogy hogyan kezelje őket.

“Én is utállak.”

Bizonyos életkorban hajlamosak a gyerekek közölni velünk, hogy utálnak minket, csak azért, mert nem engedünk nekik valamit. Amikor egy kis hároméves a fejünkhöz vágja, hogy mennyire utál, amiért haza kell menni a játszótérről, akkor nem az a jó válasz, hogy mi is utáljuk őt, hanem inkább az, hogy mennyire szeretjük, akármennyire is utálkozik.

“Mert én azt mondtam.”

Ez a mondat valószínűleg sosem fog kikopni a szülők eszköztárából, általában akkor kerül elő, amikor már teljesen tehetetlennek érzik magukat a gyerekükkel szemben. Pedig anélkül, hogy megmagyaráznánk, miért helytelen a viselkedése, nehezen győzhetjük meg róla, hogy ne csinálja tovább, amit csinál.

“Remélem ugyanilyen gyereket kapsz majd, mint te vagy.”

Legtöbbször félig viccesen mondjuk ezt a gyereknek, de benne ez könnyen úgy fordítódhat le, hogy a gyereknevelés kész pokol számunkra és nem szeretjük, hogy ő olyan, amilyen.

“Fogd már be!”

Legyünk őszinték: ez olyan mondat, ami végtelenül sértő, elutasító és fájdalmas, ráadásul még el sem hallgat tőle a gyerek.