Akinek már volt alkalma megtapasztalni, az tudja, hogy az anyaság minden segítség mellett is nagyon magányos, kiszolgáltatott létállapot tud lenni. Ez még akkor is igaz, ha az ember a saját közegében, jól ismert terepen tanul bele az új szerepbe – és hatványozottan így van, ha mindezt az otthonától távol, egy olyan országban kell megtennie, amelynek nem beszéli a nyelvét, és nem mozog komfortosan a kultúrájában.
Képünk illusztráció (Fotó: iStock)
Az alábbi két édesanya, az indiai Deepti és a jordán Lina pontosan ebben a helyzetben találta magát Budapesten. Mindketten két év körüli kisfiút nevelnek, és mindketten nyitott, vidám fiatal nők, akik remekül feltalálják magukat nálunk. Szeretik Magyarországot, és szeretnek itt kisgyereket nevelni. Arról kérdeztem őket, hogy boldogulnak nálunk, milyen nehézségeik vannak, hogyan látnak minket, magyarokat.
Amerikából Magyarországra
Bár eredetileg Indiából származnak, Deepti és férje a kisfiukkal az Egyesült Államokból érkeztek Magyarországra, és ugyanoda fognak visszatérni.
Deepti
„A kisfiam egyéves volt, amikor Magyarországra költöztünk, ez nyolc hónapja volt, és valószínűleg még további nyolc hónapot maradunk. Először természetesen a nyelv volt a legnehezebb. Az amerikai gyerekorvosunk azt mondta, hogy teljes tejet kell adnunk a babának. Emlékszem, bementünk egy SPAR-ba, ugye minden magyarul volt kiírva, nem tudtuk, hogy melyik tejben mi van, mennyi a zsírtartalma, mennyi a tejszín, és egyetlen eladó sem beszélt angolul.
Szerencsére a játszótéren viszont azt tapasztalom, hogy az anyukák legnagyobb része jól és szívesen beszél angolul, így van kivel társalognom.
Amerikában HR-esként dolgoztam, és a fiam születése után három hónappal – az ottani gyakorlatnak megfelelően – vissza kellett mennem dolgozni, így Rishaan bölcsődébe került. Én a munkahelyemen fejtem, azt a tejet kapta, és persze tápszert, ha nem volt tej. A gondozónők nagyon kedvesek voltak, mindennap elmondták, hogy mennyit evett, mennyit pisilt, mennyit kakilt, fix napirendje alakult ki. Kis hintákban altatták őket. Az ebédszüneteket mindig vele töltöttem, mert autóval csak hét-nyolc percnyire volt a munkahelyemtől a bölcsőde.
Itt, Magyarországon, úgy hallom, csak jóval később mennek a gyerekek bölcsibe, egyéves koruk után. Az én kisfiammal fordítva volt: három hónapos korától egyéves koráig járt bölcsődébe, most meg itthon vagyok vele.
Jövő hónapban viszont elkezdi a magyar bölcsit. Mi otthon angolul és hindiül beszélünk hozzá, de szeretném, ha egy kis magyart is hallana, hogy amikor visszatérünk, magyar dalokat is tudjon énekelni az amerikai bölcsiben.
A másik, ami miatt be akarom íratni, az az, hogy az itteni gyerekorvos szerint mindennap húst kellene ennie, de mi a férjemmel vegetáriánusok vagyunk. Nagyon szívesen főznék a kisfiamnak húsos ételeket, de nem tudom, hogyan kell a húst elkészíteni, ott meg legalább minden ebédhez kap egy kicsit. Persze mindennap eszik tojást, de a doktornő szerint az nem ugyanolyan.
Hogy mi hiányzik a legjobban? Az Amazon Prime.
Amerikában ha egyik este megrendeled, két nappal később már ott van nálad az áru, és ha nem tetszik, legfeljebb visszaküldöd. Egy totyogóval nagyon nem egyszerű elmenni, és ruhákat próbálgatni, vagy egyáltalán bármit vásárolni, úgyhogy ez nagy könnyebbség lenne. De például pelenkát még nem vettünk Magyarországon – amikor ideköltöztünk, annyit hoztunk magunkkal, hogy még mindig van belőle.”
Jordániából Magyarországra
Lina és férje tavaly júniusban érkeztek Budapestre a jordániai Ammánból. Kisfia, Aram akkor nyolc hónapos baba volt, mára pedig kétéves totyogó lett belőle.
Lina
„A férjem munkája miatt költöztünk Budapestre, de most én is itt keresek állást, mert jól érezzük itt magunkat. Az is lehet, hogy itt maradunk. Persze ehhez jó lenne a kisfiamat bölcsődébe íratni, ami nem könnyű, mert nem vagyunk EU-állampolgárok, csak a férjemnek van taj-kártyája, hiszen most egyedül ő dolgozik. Ez azt jelenti, hogy az állami bölcsik nem veszik be a fiamat, a magánintézmények pedig nagyon drágák.
Mivel Aram nem jár bölcsődébe, magyarul sem beszél. Sokszor azt látom, hogy emiatt nehezebben boldogul a játszótéren is a többi gyerekkel.
A nyelvi akadály egyébként máshol is megvan: bár rengeteg angolul beszélő anyuka van a környezetemben, például amikor orvoshoz kellett menni, ez nagyon megnehezítette a dolgunkat. Mivel a kórházban csak egyetlen orvos beszélt angolul, nagyon sokat kellett várnunk, de legalább amikor sorra kerültünk, a doktornő tényleg nagyon segítőkész volt. A másik nehézség már az ideutazásunk elején megmutatkozott: nagyon nehezen tudtunk olyan lakást bérelni, ahol a főbérlőt nem zavarta, hogy kisgyerekkel vagyunk!
Sok minden máshogy van itt: például nálunk azt javasolják, hogy a babák a hasukon aludjanak, itt viszont a háton altatás a hivatalos orvosi tanács. Más időpontban kapják meg a jordániai és a magyar babák a védőoltásokat.
De ezek csak technikai dolgok. A gyereknevelésben, abban, ahogy viselkedünk a gyerekekkel, nincs különbség.
Nekem nagyon szimpatikus, hogy Magyarországon még nem érte el a kapitalizmus az egészségügyet: én azt látom, hogy ezért van az, hogy itt több baba szopik, és a kórházak igyekeznek segíteni az anyákat abban, hogy tudjanak szoptatni, és hogy ne kelljen tápszert adni. Amikor Jordániában szültem, automatikusan tápszert adtak a kisfiamnak úgy, hogy engem meg sem kérdeztek, egyáltalán nem segítettek a szoptatásban, így amikor hazaengedtek minket a kórházból, többhétnyi kutatómunka és próbálkozás kellett ahhoz, hogy végül elfogadja a cicit.
Legjobban a tömegközlekedés és a táj tetszik, és nagyon-nagyon jó dolog, hogy Budapest sokkal inkább babakocsibarát hely, mint Ammán.
A legtöbb helyre könnyen el tudok jutni a kisfiammal is. Sokkal több a játszótér is, és jobban rendben vannak, így mindenkinek van lehetősége arra, hogy a gyereke, ha szeretne, a szabadban tudjon játszani.
Legjobban nyilván a családom, a barátaim és a hazai ízek hiányoznak, de ez gyerek nélkül is így lenne. Egyébként az egész család imádja a magyar konyhát, gulyást például rendszeresen főzök. A fiam elég válogatós, de a magyar süteményeket bármikor szívesen megeszi.”
