Egyedülálló anyaság külföldön

A külföldi fizetések és családtámogatási rendszerek miatt többen választják a külföldre költözést gyermekeik és saját mentális egészségük megőrzése érdekében is. Egy Németországban és egy Angliában élő egyedülálló anya mesélt nekünk arról, hogy milyen volt a nulláról újrakezdeni az életüket külföldön.

„Megvert, a rendőrök vitték el”

Családi pótlék: külföldön jobb vagy rosszabb anyának lenni?

M.A. 2020-ban, Dél-Angliában, egy bántalmazó kapcsolatból került az utcára a 10 hónapos gyermekével. Onnan hajléktalanszállók különböző fokozatain vezetett az újtuk, mire végül egy háromszobás, tengerre néző szociális lakást kiutaltak nekik, ahol elkezdhették rendezni – és élni – az életüket. „A kisfiam egy héttel az első lezárás előtt született, akkor kezdődött a kálváriánk. Elapadt a tejem, állandóan stresszes voltam, azt se tudtuk, hogy mi lesz. Azt láttam a tévében, hogy meg fogunk halni. Apuka nem bírta ezt a stresszt. Elkezdett masszívan piálni” – emlékszik vissza a kezdetekre a 39 éves nő, aki ma már kriminálpszichológiát tanul, hogy később hasonló helyzetbe került családokon és gyerekeken segíthessen.

A. volt párja a stresszkezelés egyik lehetséges útját abban látta, ha London melletti lakásukból elköltöznek Dél-Angliába, Dorset megyébe, a tengerpartra. Az apa alkohol- és indulatkezelési problémáit azonban a költözés nem oldotta meg, A. viszont a London környékén élő – később elhunyt – anyukájától, nővéreitől és barátaitól is elszigetelődött. Párja pedig egyre több bort fogyasztott, végül hét üvegig sem állt meg. „Akkor már nagyon magányosnak éreztem magam, bár közben én a kisgyereket elláttam, ki tudtunk menni a játszótérre és a tengerpartra, de az a családi idilli kép, amit mi megálmodtunk magunknak, abszolút szertefoszlott. A párom aztán agresszív lett, hatósági ügy is lett belőle.

Volt egy háromszobás nagy házunk, amit én egyedül nem tudtam fizetni, apától gyerektartásra nem számíthattam, csak az állami támogatásra. Mivel egyedülálló anya lettem, kiszámolták, hogy 1300 font járt nekem havonta. Ami szép pénz, de csak annak a nagy háznak a költsége volt 1600 font havonta.”

Mivel a ház költségeit nem tudta állni, el kellett hagynia. És, mivel máshová nem mehetett, hajléktalanszállóra került. Először egy úgynevezett B&B-be (bed and breakfast), amiben ágyat és reggelit kapnak az ott lakók. „Ez nem volt annyira rossz. A ház több mint 100 éves volt, de legalább tiszta. Kaptunk ott egy szobát, egy félig leszakadt szekrénnyel, meg egy fürdőszobát. Nyolc vagy kilenc család lakott a házban, mindenkinek volt saját fürdőszobája, de egy konyha jutott nyolc családra. Lakott ott egy elmebeteg nő, akinek a férje füvet szívott, állandóan üvöltözött, mert azt gondolta, hogy előbb kap lakást, ha patáliázik.

Ezen a szállón hat hétig lakhattak, aztán átköltöztették őket egy hostelbe. „Ez borzasztó volt. Ott már nem volt saját fürdőszobánk, 14 család jutott egy vécére és két zuhanyzóra. A takarítónő elvileg háromszor jött egy héten, de volt, hogy valaki a zuhanyzóban végezte el a nagydolgát. Egy csap volt a szobánkban, próbáltam mindent ott intézni, ott mosakodtam és a kisfiamat is ott fürdettem esténként. Közös volt a konyha. Egy kétemeletes épületben összesen 28 családdal éltünk együtt. A mellettünk lévő szobában egy nagyon agresszív férfi lakott, két kisgyerekkel. A kislány hatéves volt, a kisfiú nyolc, az anyuka lelépett az új barátjával. A pasi keményen ivott, üvöltözött a gyerekekkel, és hallottam, hogy a kislányt esténként szexuálisan molesztálta.”

A. hiába hívta ki a rendőrséget az apa nyilvánvalóan bántalmazó, szexuálisan abúzív viselkedése miatt, mindent rendben találtak, A. viszont minden este ezekre a félreérthetetlen hangokra aludt el. Az első ilyen este után néhány napig sokkos állapotban volt, majdnem felemésztette ez a helyzet. Ebből akkor ocsúdott fel, mikor már a kisfia ütögette a falba a fejét. Nyilvánvaló volt, hogy lépnie kell.

M.A. és kisfia aznap, amikor megtudták, hogy megkapták a lakást (Forrás: magánarchívum)

„Nem kell alkoholistának lenned ahhoz, hogy utcára kerülj”

Ekkorra már megpróbált önkormányzati segítséggel lakást bérelni, ám gyerekkel együtt senki nem akart neki lakást kiadni. „Ismét beszéltem az illetékes személlyel az önkormányzatnál, elmondtam, hogy nem tudok tovább itt élni, nem tudok erre a lakásra várni, nem tudom, hogy mi legyen, adjanak egy másik szobát, helyezzenek át minket máshová, bárhová. Azt mondták, hogy nem tudnak, mert annyira sok a hajléktalan, hogy egyszerűen nincs más lehetőség. Tényleg rengeteg család él hajléktalanszállókon. Olyanok is akár, akiknek saját cégük van, vagy tanárok négy gyerekkel. És nem tudnak lakást kivenni, mert olyan összegeket kérnek, vagy mert szóba sem állnak gyerekes családokkal.

Akármelyik pillanatban eladhatják a fejed fölül a házat, amit bérelsz, és mondhatják azt, hogy el lehet menni. Ha meg egyedülálló szülő is vagy, anyagilag sem vagy képes rá, hogy egyedül kifizess egy albérletet.”

A. úgy döntött, hogy fontosabb, hogy a gyerekét biztonságban tudja és képes legyen ép ésszel felnevelni, mint hogy ezen a szállón éljenek és menjenek tönkre. Még akkor is, ha a szálló elhagyásával azt kockáztathatta, hogy lekerül a szociális lakásra várakozók listájáról. „Volt a szállón egy lengyel nő, aki a két gyerekével került erre a szállóra, ő teniszezni járt és ott edzett egy olyan hölggyel, aki kis lakásokat adott ki megszorult embereknek. Elkezdtek beszélgetni, és kiderült, hogy éppen van egy szabad lakása. Felhívtam őket, és mondták, hogy van hely. Úgyhogy otthagyhattuk végre azt az egész kócerájt, és kibéreltem ezt az egyszobás lakást. Nagyon pici volt, de én örültem, hogy megszabadultunk.

Egy hónap múlva újra telefonáltak, hogy én vagyok a következő a listán: kiutaltak nekem egy önkormányzati lakást. Ha viszont maradok a hostelben, lehet, hogy hat hónapot lettem volna még összezárva ezekkel az emberekkel. A lakást akkor nézhettem meg, mikor megkaptam a kulcsokat, de mondtam, hogy nem érdekel, bármit elfogadok.”

A lakás egy kikötő mellett van és a tengerre néz. Az angliai szabályok szerint háromszobás, mivel ellenkező nemű családtagoknak minden esetben külön szoba kell, nem is utalhattak volna ki nekik kisebbet. És bár nem voltak benne bútorok, se padló, és mindent A.-nak kellett apránként felújítania benne, azóta szépen berendezkedtek. „Elkezdtem magamnak munkát, a gyereknek óvodát keresni, szépen lassan fel tudom építeni az életünket itt.

Hogyha pedig ehhez még hozzákeresek, akkor valamennyit ezekből a támogatásokból levonnak. Angliában nincsen állami óvoda, mindegyik magánkézben van. Ezért rettenetesen drágák. Az egyedülálló anyáknak az óvodára kifizetett összeg 85 százalékát az állam visszautalja. A védőnő tud nekem kuponokat adni, és ha azt felmutatom, havonta egyszer-kétszer kapok két nagy zsák élelmiszert. Szóval mindenben támogatnak. Tulajdonképpen szinte mindenre tudok támogatást kérni. Még a traumafeldolgozáshoz is kapunk segítséget, mindenféle tanfolyamokkal segítik az szülőket abban, hogy a saját traumájukat feldolgozzák, és megértsük mi is, hogy a gyerekünk min ment keresztül, milyen kémiai folyamatok mentek végbe az agyában, és hogy ez mit okoz, és hogyan lehet a gyerekben oldani.”

A. 20 évesen azért ment Angliába, hogy szerencsét próbáljon, nyelvet tanuljon és világot lásson. Mosogatóként kezdte, félrecsúszott házassága és kálváriája után adminisztrátor és recepciós lett. Délelőttönként irodai munkát végez, emellett kriminálpszichológiát tanul, hogy traumatizált anyákon és gyerekeken tudjon majd segíteni.

„Minden jobb lehet annál, mint amiben Magyarországon megrekedhetnénk”

„Tévedés azt hinni, hogy az életed nagy dilemmái Magyarországon maradnak.” – Négy magyar migráns a hazán túli hazákról

A 38 éves Andrea általános iskolás lányával és óvodáskorú fiával három és fél éve költözött Németországba. „Magyarországon kereskedelemben dolgoztam, aztán beütött a pandémia. Bitang nehéz volt a helyzet, mint mindenki másnak. Bezárták az ellátó intézményeket, otthon maradtam a gyerekekkel – lányom akkor már első osztályos volt. A munkahelyem igyekezett támogató környezetet biztosítani, mégis nagyon zaklatott, állandóan stresszes életet éltünk. Egyensúlyoztam a családfenntartó és családanya szerepei között, visszatekintve fogalmam sincs, hogy hogyan tudtunk létezni. Valamennyi támogatásra csak édesanyámtól számíthattam a családon belül, de akkoriban még ő is teljes állásban dolgozott, 12 órában ápolónőként” – emlékszik vissza a döntés előtti időkre.

Habár, mint sok más külföldre költöző esetében Andreánál is az adta meg a végső lökést a külföldre költözés mellett, hogy minden más lehetőség bezárult. „A pandémia hamar kipörgette a táppénz és szabadság lehetőségeit, és nem volt opció választani aközött, hogy visszamegyek maszkban, gumikesztyűben dolgozni és esetleg hazaviszek valamit a gyerekeimnek vagy édesanyámnak. Egyértelművé vált, hogy fel kell mondanom.

Gondoltam ennyi év után majd kibekkelem valahogy a munkanélkülivel, aztán majd adódik más lehetőség. A papírok kitöltése és beküldése után nem sokkal hívott az ügyintéző, hogy az a probléma, hogy ha ő regisztrál munkanélküliként, akkor kb. két héten belül ki fognak utalni közfoglalkoztatottként dolgozni, de ne számítsak arra, hogy otthon maradhatok és támogatást kapok. Megköszöntem a hívást, természetesen kijelentettem, hogy nem szeretném, ha regisztrálna.”

Képünk illusztráció (Fotó: getty images)

Andrea testvére a családjával akkor már jó ideje külföldön élt, az ő segítségükkel költöztek Németországba. „Úgy gondoltam, hogy ha otthon bezárult minden ajtó, amin át tudnék lépni, akkor kénytelen vagyok nagyot ugrani.

Amit ennyi év távlatában mondhatok az egészről, hogy szemernyi félelem sem volt bennem. Azt éreztem, hogy ha a szülőföldemen nem kapok lehetőséget, akkor muszáj máshol keresnem és találnom esélyt hármunknak. Borzasztó eltökéltséget éreztem. Mint mikor be van kötve a szemed, de tudod, hogy ugranod kell, és bízol abban a megtartó erőben, hogy a jó jót hoz, és lesz, ami megtart majd.”

Kilátások itthon egyedülálló szülőként

Ezen a ponton érdemes kitérni arra, hogy milyen kilátásai lettek volna Andreának idehaza. Mivel az apa támogatására a gyerekek születésétől kezdve nem számíthat, az igénybe vehető állami támogatásokat nagyon röviden össze lehet foglalni. Magyarországon egy egyedülálló szülő, ha:

• egy gyermeket nevel, akkor 13.700 forintot;
• ha kettőt, akkor gyermekenként 14.800 forintot, összesen 29.600 forintot;
• ha három vagy több gyermeket, akkor gyermekenként 17 ezer, azaz minimum 51 ezer forintot kap.

Ha három vagy több gyermeket nevel, akik közül a legkisebb nem töltötte be a nyolcadik életévét, akkor elmehet főállású anyának, vagyis GyET-re, ami 26 és 28 ezer forint közé tehető havi jövedelmet jelent.

Iskolai, óvodai étkeztetés nem jár ingyenesen az egyszülős családoknak, extra utazási kedvezményt vagy családi pótlékot sem kapnak – minden családi kedvezmény ugyanúgy vehető igénybe, mint a kétszülős családok esetében.

Ehhez képest – a kezdeti nehézségek ellenére – Andrea olyan környezetbe csöppent, ahol nemcsak a külföldről érkezők integrálására vannak bevett utak és módszerek, de az egyedülálló anyák élethelyzetükből adódó nehézségeinek kompenzálására is van állami törekvés „Van egy támogatás, amit a lakásunk bérlésére kapunk, illetve egy megélhetési járadék, amit egyelőre azért veszünk igénybe, mert még nem helyezkedtem el teljes állásban. A gyerekek apukájával semmilyen kapcsolatom nincsen, így a gyerekek a városon keresztül kapnak támogatást, a gyerektartást kiváltva. Az önkormányzaton keresztül folyamatosan lehetőségem van segítséget kérni a hivatalos ügyeim intézéséhez, úgynevezett szociális segítő személyében.

Kapcsolatban állunk a gyermekvédelemmel, ami itt teljesen más alapon működik, ők a gyerekek iskolai, óvodai ügyeiben segítenek, illetve rajtuk keresztül kaptunk már családi segítőt is, akinek a feladata az, hogy kicsit a gyerekek körül könnyítsen abban, hogy ne egyedül legyen velük az ember 0-24, 7/7-es ügyeletben.”

A magyarországi tapasztalatok után Andrea még mindig tanulja azt megélni, hogy nem kell beleszakadnia a mindennapokba, egész emberként tudja támogatni gyerekei beilleszkedését, nyelvtanulását, a kiköltözéssel járó regressziókat. Ebben pedig a legmeghatározóbb segítséget a szociális háló és támogatási rendszer jelenti. Természetesen itt is vannak hibák és nehézségek, magyar szemmel nézve furcsaságok vagy bosszantó jelenségek. „De – mint mondja – ezek áthidalhatóak, és még mindig milliószor jobbnak látom, mint azt, hogy névlegesen létező dolgokba próbál kapaszkodni az ember egy életen át, de valódi segítségre sehonnan nem számíthat. Nehéz erről beszélni, mert megfogadtam, hogy vagy jót, vagy semmit, és akkor inkább semmit nem mondok, de ez tény: Magyarországon évtizedek óta vannak olyan dolgok, amik fogalmi szinten léteznek, de gyakorlatban sehol nem találkozik vele az ember.”

Andrea lassan lezár minden hivatalos procedúrát, ami még Magyarországhoz köti. Megvannak a mindennapi nehézségek, amik az egyszülős, többgyerekes életvitellel járnak, de nincs kétsége afelől, hogy „megérte” váltani. „Rólam hatalmas terhek szakadtak le mentálisan, lelkileg. Az első évben még csak kapkodtam a fejem, hogy mennyi segítséget kapok. Nem hullott az ölembe semmi, és voltak nagyon nagy lentek is.

Ez egyszerre szívszorító, de emellett jó érzés is, mert bebizonyosodott, hogy az a döntés, amit mondhatni gondolkodás nélkül hoztam meg, a legjobb volt, amit tehettem.”