Az élet egyik legnagyobb igazságtalansága, hogy sok pár hiába vár a gólya érkezésére, minden próbálkozás hiábavalónak bizonyul. A helyzetbe szerencsére nem muszáj beletörődni, a különböző beavatkozásoknak, az egyre nagyobb szakértelemmel végzett lombikprogramnak és nem utolsó sorban az örökbefogadásnak köszönhetően sokak álma válhat valóra. Három olyan többgyermekes anya mesélte el csodával felérő történetét, aki soha nem adta fel, és biztosan állítja, megérte minden fájdalom, minden veszteség és a végtelennek tűnő várakozási idő, a gyerekek érkezése ugyanis minden szenvedésért kárpótolta a családot.
Orvostól orvosig
Az anyaságra mindig is szívből vágyott Pásztor-Magyari Réka, sőt titkon arról álmodott, hogy egy fia és egy lánya lesz. Lelőjük a csattanót, és eláruljuk, hogy Rékának minden vágya teljesült, azt azonban, hogy a szülőszobáig vezető út ilyen sok kitérőt tartogat majd számára, soha nem gondolta volna: „Gyermekvállalás előtt teljesen kivizsgáltattam magam, és zöld utat kaptunk a megvalósításhoz. Akkor megemlítették ugyan az ultrahangok alkalmával, hogy szív alakú a méhem, de azt mondták, hogy minden harmadik nőnek ilyen, és ezzel egy tucat gyereket lehet szülni.”
Az első hét hónap próbálkozásai közben Rékáék kipróbáltak teákat és vitaminokat, de kezdtek elfáradni. Szerencsére nem kellett sokáig várniuk a jó hírre: „A következő hónapban megjelent az a bizonyos két csík, nagyon örültünk. Két hét után azonban elvetéltem. Az orvosok biztattak, hogy előfordul az ilyesmi, és majd legközelebb biztosan sikerül. Következő hónapban ismét pozitívat teszteltem, de már visszafogottabban ünnepeltünk. Az előzmények miatt hormonpótlást is kaptam, így ezúttal a nyolcadik héten vetéltem el. Mivel hatalmas volt a petezsák, de a szikhólyag nem fejlődött, leállították a hormont, és spontán el is ment a babánk” – emlékszik vissza Réka, aki itt már sejtette, hogy gond van.
Réka lánya, Léna (Fotó: magánarchívum)
Az orvosok továbbra is a természetes kiválasztódással vigasztalták, de nekik ez már kevés volt – teljesen érthetően. Elkezdődött a kálváriájuk: „Elmentem egy másik orvoshoz, aki méhtükrözést végzett. Ő is látta a kétszarvú méhemet, de azt mondta, ezzel nem kell törődni. Felkerestem egy újabb orvost, aki azt mondta, hogy septumom van, de azt simán eltüntethetik egy beavatkozással, és meg van oldva az ügy. Ehhez javasolt is egy professzort, akit felkerestem, ő volt az első, aki azt mondta, hogy kétesélyes a dolog.”
Annak kiderítésére, hogy mi van odabent, a szakember laparoszkópiás műtétet javasolt. „Ebbe én nem mentem bele és visszatértem a saját orvosomhoz, aki azt mondta, hogy ennek megállapítására nem kell műtét, elég egy kontrasztanyagos petevezeték-átfújás is. Ennél a vizsgálatnál jött el a pont, hogy azt hittem, feladom, ugyanis pokolian fájdalmas volt, ráadásul addigra már hetek óta folyamatosan szúrtak, ultrahangoztak, tükröztek. Elég volt” – idézi fel a történteket Réka, akinél a röntgen egyértelműen kimutatta, hogy vissza van gyűrődve a méhfala, így sokkal nagyobb műtét várt rá, mint sejtették.
Csak visszafogottan mertek örülni
„Míg a korábbi orvosaim csak vakargatták a fejüket a megoldást keresve, én megtaláltam ennek a specialistáját, aki végül meg is operált. Három havi ciklus, majd két hónap próbálkozás után megfogant a fiam. Visszafogott örömmel fogadtuk, és a kórelőzmények miatt végig veszélyeztetett terhes voltam. Ennek ellenére nagyon jó, kiegyensúlyozott, boldog volt mind a kilenc hónap, végül programozott császárral megszületett, épen, egészségesen. A lányomnál két hónapot sem kellett próbálkozni, és bár ott is veszélyeztetett voltam, szintén nagyon jó várandósságom volt” – mondja Réka, aki akkor is azt gondolta, és most is úgy véli, hogy minden fájdalom és szenvedés megérte, hisz tudták, hogy miért csinálják.
A tanulság számomra – és a jó tanácsom minden hasonló helyzetben lévő nőnek –, hogy sosem szabad feladni, és ami még fontosabb: mindig hallgatni kell az ösztöneinkre.
Én pontosan tudtam és éreztem, hogy valami gond van, és addig mentem, míg választ nem kaptam. Ha az első orvosokon múlt volna, a mai napig csak próbálkoznánk, elvetélnék, vagy már fel is hagytunk volna az egésszel. Így azt mondhatom, hogy »csak« másfél évünk ment rá a próbálkozásra, és most itt a két szép, egészséges gyerekünk” – tekint vissza Réka, aki mint kiderült, endometriózissal küzdött.
Réka fia, Márkó (Fotó: magánarchívum)
A kapcsolatukat megerősítették a próbatételek, Réka férje a mai napig rengetegszer elmondja, mennyire büszke rá, hogy ezt így végigcsinálta: „Felnéz rám, amiért önként besétáltam a műtőbe, és vállaltam a császármetszéseket, mert elmondása szerint ő biztos feladta volna, és egész életében hálás lesz, hogy megajándékoztam őt a gyerekeinkkel.”
Feladni? Soha!
Azt, hogy Mohr-Csics Dóri mennyire vágyott az anyaságra már kislányként is, tökéletesen kifejezi, hogy amikor megkérdezték tőle, mi szeretne lenni, ha felnő, mindig azt válaszolta, hogy anya. Amikor megismerkedtek a férjével, az első perctől kezdve tudták, hogy szeretnének majd gyerekeket, méghozzá négyet. „Az esküvőnk után el is kezdtünk próbálkozni, és biztosak voltunk benne, hogy azonnal sikerülni fog. Mivel ez nem történt meg, én pedig nagyon türelmetlen vagyok, hamar egy meddőségi központban kötöttünk ki. Ott mindkettőnket kivizsgáltak: a férjem értékei tökéletesek lettek, nekem csak az egyik petevezetőm átjárható, de ez nem zárja ki a spontán teherbeesést. Orvosilag tehát nem találtak meg a sikertelenség okát, elvileg lehetne természetes úton is gyerekünk, gyakorlatilag viszont egyetlen kémiai terhességem sem volt” – meséli Dóri.
Mivel nagyon szereti kézben tartani a dolgokat, és vezető egyéniségnek tartja magát, kudarcként élte meg, hogy hiába tesznek meg mindent a babaért, az kevésnek bizonyul.
Csodálom az orvostudományt, amiért mi is lehetőséget kaptunk, viszont kevesebbnek érzem magam, mert én nem tudtam »csak úgy« teherbe esni.
A mai napig előfordul, hogy ha valaki babahírről számol be, van bennem egy kis rossz érzés, pedig már három csodás gyerekem született” – mondja kertelés nélkül Dóri, akinek a férje jóval könnyebben kezelte a helyzetet.
Dóri és Lóci (Fotó: magánarchívum)
„Őt mindig csak az »eredmény« érdekelte, szóval neki mindegy volt, hogy »hogy készül«, csak szülessen meg végre. Ebből a hozzáállásból próbált átadni valamennyit, hogy nekem is könnyebb legyen, és szerencsére sokszor sikerült is neki. Az, hogy feladjuk, soha nem merült fel. Mindig tudtuk, hogy lesz gyerekünk, csak azt nem, hogy mikor és hogyan. Igaz, a harmadik lombik előtt azt mondtam, hogy ha nem sikerül, szeretnék egy kis szünetet tartani. Végül ez lett a sikeres, abból született meg a nagy fiam” – evez vidámabb vizekre az anya.
Fájdalom és veszteség a siker előtt
Összesen négy lombikjuk volt, amit három inszemináció előzött meg. Az elsőnél szuper stimuláció után két embriót ültettek be, és biztosak voltak benne, hogy sikerül. Nagyon boldog, örömteli várakozás volt, tervezgették az életüket négyesben. „A vérvétel előtt két nappal azonban arra ébredtem, hogy vérzek. Akkor hirtelen üresnek éreztem magam, azon a fájdalmon még mindig nem tettem túl magam. Túlságosan beleéltük magunkat, túl biztosak voltunk benne, ezért nagyon sok idő volt, mire felálltunk a padlóról.”
Amikor Dóriék a második lombiknál megkezdték a stimulációt, drasztikusan leromlott az édesapja állapota, tudták, hogy csak hetek vannak hatra az életéből: „Ez teljesen rányomta a bélyeget az én állapotomra is. Nem volt elég tüsző, és nem is értek megfelelő ütemben. Többször gondoltam rá, hogy le kéne állítani a stimulációt, de nem mertem megtenni, mert bennem volt, hogy mi van, ha mégis pont ez lenne a sikeres. Két háromnapos embriót kaptunk vissza, amikor két héttel később, pont a szülinapomon vérezni kezdtem. Igazából még szomorú sem voltam, nem is érdekelt, három héttel később pedig meghalt az apukám.”
Lóci (Fotó: magánarchívum)
Ahogy Dóri meséli, az első sikertelen lombik nagyon megviselte a kapcsolatukat, ő bezárkózott, és nem engedte magához közel a férjét. Szerencsére ő nem hagyta annyiban, és próbálkozott. „Nagy tanulság volt számomra, hogy nem tudok mindent irányítani, és talán nem is kell.
Akik most járnak ebben a cipőben, azoknak is azt mondom, hogy higgyenek magukban és a testükben.
Úgy gondolom, hogy ezen a szinten minden orvos egyformán jó, de meg kell találni azt, akivel együtt tudnak dolgozni. Hiszem, hogy ez csapatmunka, és muszáj bízni a másik félben, partnerként tekinteni rá. Ha ez a bizalom hiányzik, akkor viszont lépni kell, és meg kell keresni azt, akivel megy a közös munka. Nálunk a harmadik lett az igazi, csupa nagybetűs orvos.”
Ha egy üzlet beindul…
A nehéz időszakban Dóriék egymásból próbáltak erőt meríteni, már amikor Dóri hagyta. Sok erőt adott még nekik egy akkor hétéves kislány is, aki Dóri egyik legjobb barátnőjének kislánya – ő is lombikbaba. „A harmadik lombik előtt elmentünk síelni, ami akkor nem biztos, hogy anyagilag jól megfontolt döntés volt, de ki kellett szakadnunk egy kicsit. Rengeteget beszélgettünk, és rengeteget tudtam egyedül lenni. Pár nappal a hazaérkezésünk után kezdtük a harmadik stimulációt. Nem ment minden tökéletesen, de probléma sem volt. Három ötnapos embriót ültettek vissza, és az egyikük velünk maradt. Ő Lóci, aki októberben múlt kétéves.”
Dóri várandóssága fizikailag tökéletesen indult, nagyon jól érezte magát, sokat utaztak és kirándultak. „Lelkileg kevésbé voltam jó formában. A 12 hetes ultrahangon kórosan magas tarkóredőértéket mértek, ezért javasolták egy drága anyai vérteszt elvégzését. Ennek körülbelül egy héttel később lett meg az eredménye, ami minden vizsgált genetikai betegséget kizárt, és kiderült, hogy kisfiunk lesz. A tesztet kérő intézetben genetikai tanácsadást is javasoltak a magas tarkóredőérték miatt.
A tanácsadást végző orvos azt mondta, hogy számára meglepő a vérteszt eredménye, szinte kizártnak tartja ugyanis, hogy a babánk egészséges.
Úgy vélte, hogy vagy ritka genetikai betegsége van, vagy szívbetegsége, ezért magzatvízvizsgálatra küldött. Másnap eljutottunk egy másik genetikushoz is, aki szintén nagy esélyt látott arra, hogy beteg a várva várt babánk. Ő is az amniocentézist javasolta, így kerültünk egy harmadik orvoshoz. Abban mindhárman egyetértettek, hogy a mi esetünkben a vérteszt teljesen felesleges volt” – emlékszik vissza Dóri, akinek a harmadik orvos végül chorionboholy-biopsziát javasolt.
Dóri és családja (Fotó: magánarchívum)
„Bizonyára furán hangzik, de ez a műtét nagyon szép emlékként maradt meg bennem – mondja Dóri. – Végig láttam ultrahangon a kisfiamat, beszéltem hozzá, elmeséltem neki azt a mesét, amit apukám talált ki, és legalább ezerszer mesélt nekem. Egyáltalán nem fájt, nagyon barátságos légkörben zajlott. Pár nappal később hívott a műtétet végző orvos, hogy a minta megsemmisült, ezért meg kellene ismételni a vizsgálatot, de inkább az amniocentézist javasolta, amit másnap el is végzett. Ez már fájdalmas volt, viszont pár héttel később végre kiderült, hogy egészséges kisfiunk lesz.”
A babánál szerencsére a magzati szívultrahangon sem találtak semmilyen eltérést, de ezek után Dóri – hiába vágyott rá az elején leírhatatlanul – nem szeretett terhes lenni. Nagyon aggódott, és borzasztóan várta a szülést, hogy végre vigyázhasson a kisfiúra. Lőrinc végül a 37. héten, sürgősségi császármetszéssel született, 2750 grammal és természetesen gyönyörűen.
Ha egy üzlet beindul, nem szabad leállni, ezt vallják Dóriék is, akik eleve több gyereket szerettek volna. „Hamar visszamentünk, hogy legyenek meg a kivizsgálások, hogy mikor újrakezdenénk, azzal már ne menjen az idő. Időpontfoglalós konzultációra úgy mentünk 2018 augusztusában, hogy milyen szuper lenne az év vége felé belevágni. Végül mégsem vártunk ennyit, egy héttel később már szúrtam az injekciókat. Ennél a stimulációnál minden tökéletesen alakult, két ötnapos embriót ültettek be, és kettőt lefagyasztottak. 2019 áprilisában megszületett András és Gergely, de tudom, hogy a történetünk még nem ért véget, mert a »fagyibabáink« még várnak minket!”
András és Gergely (Fotó: magánarchívum)
„Nem engedtem meg magamnak, hogy vágyjak egy gyerek után”
Anna őszintén elmesél mindent arról, hogyan fogadták örökbe a kisfiukat, a pontos kilétét azonban nem szeretné felfedni, mert félti a gyermekét az előítéletektől. „Annak, hogy természetes úton nem születhet kisbabánk, én vagyok az oka, mert Mayer-Rokitansky-Küster-Hauser-szindrómával (MRKH) születtem. Mivel erre elég korán fény derült, a komolyabbnak ígérkező kapcsolataimnál erről mindig beszéltem a páromnak, hiszen fontos volt, hogy ennek tudatában tervezzük a jövőnket. Emiatt én sem engedtem meg magamnak, hogy vágyjak egy gyermek után, viszont az első örökbefogadásunk várakozási idejének utolsó évében ez megváltozott: lelkileg fájt minden nap, ami úgy telt el, hogy nem jött az a bizonyos telefon” – kezdi a történetét Anna.
A férjével praktikusan álltak az örökbefogadás kérdéséhez. Mivel tudták, hogy valószínűleg hosszú várakozási idő áll előttük, házasságuk második évében elindították a folyamatot. Szerencsésnek mondhatják magukat, mert viszonylag keveset, csaknem három évet vártak a kisfiuk érkezésére. „A jelentkezés első éve arról szólt, hogy kiderüljön, minden követelménynek megfelelünk-e. A második évben eszméltünk rá, hogy egyszerűen nem foroghat minden gondolatunk az örökbefogadás körül, mert a várakozás nagyon hosszúra is nyúlhat. Ennek ellenére a kiságy már akkor az ágyunk végében állt, várva a tulajdonosát.
Persze addig is élni kellett, ami nem volt mindig könnyű: akik nem tudták, hogy mi a helyzet, újra és újra megkérdezték, mikor lesz már kisbabánk.
Senkinek sem akartunk magyarázkodni, egy idő után már csak annyit mondtunk, majd ha a Jóisten úgy akarja, akkor lesz.”
Szerencsére hamar úgy akarta, mert egy januári napon megcsörrent Anna telefonja, épp amikor munkába indult. „Hívtak, hogy van egy kisfiú, akit hazahozhatnánk a kórházból, és kérdezték, hogy fogadóképesek vagyunk-e. A férjem munka miatt épp külföldön volt, ebben a kérdésben pedig egyedül nem dönthet az ember, így hívniuk kellett az utánunk következő, örökbefogadásra váró szülőket. A munkából majdnem elkéstem, mert kellett hozzá egy óra, hogy összeszedjem magam, ráadásul a férjem csak kilenc óra eltolódással tudta meg a híreket” – emlékszik vissza Anna, aki innen már tudta, közel vannak álmuk megvalósulásához.
A nagy találkozás
Mivel innentől szinte bármelyik percben jöhetett az újabb sorsfordító hívás, Annáék megkérdezték a kisbabás barátaikat, hogy mire lehet szükségük az új jövevény fogadásához. „Egy hét alatt be is szereztük a dolgokat, a barátainktól nagyon sok mindent kaptunk, amiért a mai napig hálásak vagyunk nekik. Amikor a férjem hazaérkezett, első dolga volt, hogy beavassa a főnökeit, hogy mi a helyzet nálunk, másnap pedig betelefonált a területileg illetékes gyermekvédelmi szakszolgálatnak, hogy fogadóképesek vagyunk, készen állunk egy kisgyerek érkezésére – a következő napon jött is a várva várt telefon. A férjem munkahelyén nagyon megértőek voltak, így gyorsan elmehettünk az iratbetekintésre, és láthattuk is a babánkat, akibe mindketten azonnal és végérvényesen beleszerettünk.
Végül kiderült, hogy januárban is őt ajánlották ki nekünk, vagyis a kisfiunk megvárt minket.
A családunk és a barátaink mosva, vasalva hozták nekünk a babaholmikat, hogy mire hazaérkezünk, semmi másra ne kelljen figyelnünk. Örökké hálásak leszünk nekik, nagyon sokat segítettek” – mondja Anna, aki mesébe illőnek érzi a történetüket.
„Amikor először megláttam, egyszerűen nem hittem el, hogy ennek a kisfiúnak lehetek az anyukája, sírva fakadtam, olyan boldog voltam. Az összecsiszolódásunk is zökkenőmentes volt, egy-két nap leforgása után úgy éreztem, mint ha mindig is velünk lett volna. Hála istennek a környezetünkben is mindenki pozitívan reagált, alig várták, hogy láthassák, segítettek mindenben, amire szükségünk volt. Úgy érzem, hogy mindenki őszintén örült a boldogságunknak” – meséli az anya, aki a szíve mélyén három gyereket szeretne.
„Mikor a végleges határozat a kezünkbe került, már el is indítottuk volna a következő örökbefogadási kérelmet, végül vártunk vele egy-két hónapot. A kis testvér érkezését is nagyon vártuk, a kisfiunk is lelkesen készült: a boltban már nem vehettünk úgy semmit, hogy ne hozzunk belőle a tesónak is, sőt már az ágyában is fenntartott neki egy külön helyet. A dolgok ezúttal is nagyon jól alakultak, pár nap múlva velünk lesz a második gyermekünk is” – osztja meg Anna az örömhírt.
„Elmondtuk neki, hogy egy másik néni pocakjából született”
Mindketten fontosnak tartják, hogy a kisfiuk értelmi szintjének megfelelően folyamatosan meséljenek neki az érkezéséről. „Vannak olyan mesekönyvek is, amik segítenek ebben az örökbefogadó szülőknek. Nyilván nem beszélünk erről mindennap, de magával a szóval már ismerkedik, és tudja azt is mindjárt háromévesen, hogy egy másik néni pocakjából született ő is, és a tesója is.
Annak ellenére, hogy körülöttünk mindenki pozitívan áll a helyzethez, én nagyon féltem a gyermekünket az előítéletektől, csúfolódásoktól.
Ugyanakkor tudom azt is, hogy csak akkor tudja megvédeni magát, ha erre fel van készítve, és sok mindent tud az érkezéséről.”
Azoknak, akik most várnak örökbefogadásra, Anna azt tanácsolja, hogy tartsanak ki, mert mindennek eljön a maga ideje. Szerinte nagy igazság az is, hogy ketten minden nehézséggel könnyebb megküzdeni, az ő kapcsolatuk a várakozás éveiben sokat erősödött, a férjével nem eltávolodtak, hanem minden korábbinál közelebb kerültek egymáshoz.
