nlc.hu
Család
Az anyaság születése

Az anyaság születése

Furcsa idegenség, tisztelettel vegyes meghatottság, féltésbe, féltékenységbe oltott szeretet, szerelem… - s még hányféle egymással perlõ egymást erõsítõ érzelem! Amikor kiderül az áldott állapot. Amikor domborodni kezd a has. Amikor közeledik a szülés idõpontja.

Akkoriban nekem is mondtak mindenfélét. Felkészítettek rá, hogy ennél nagyobb kín nincs is a Nap alatt. Mások azt mondták, fel a fejjel, ők egy tányér túróscsuszáért is szülnének bármikor. Én meg senkire sem figyelve gurultam végig a hónapokat. El sem tudtam képzelni, hogy egyszer majd nem fogom magam előtt tolni rengeteg hasamat.

Amikor ott álltam a szent pillanat előtt, csak csodálkoztam. Idegen emberek kiabáltak velem – nekem segítőkészen. A verejték csorgott a homlokukon. Egy öreg takarítónő ki-bemászkált egy vizes ronggyal. A rövidebb-hosszabb fájásszünetekeben odajött hozzám, megfogta a kezem és megsimogatta a hajam. Még nagyon fiatal voltam.

Aztán persze elborított a fájdalom. És a lobogó lilák, vörösek, zöldek, hófehérek között egyszer csak ott sivalkodott a porontyom. Megnéztem őt, és azt is, hány óra van. Megmondtam, hogyan fogják hívni, és gyorsan elaludtam. A körülöttem felcsapó megkönnyebbült nevetést már alig hallottam.

Azt mondják, a szülés élménye olyan a nőknek, mint a katonaság a férfiaknak. Beszélnek róla egymás között, meghányják-vetik minden részletét százszor is. Akkor alig értettem, mi ebben olyan nagy dolog.

Amikor szoptatási időben megkaptam a súlyos gyerekcsomagot, érdeklődve nézegettem a repkedő karokat, a meglepően eleven arcot, amely most már visszavonhatalanul hozzám tartozott.

Otthon csomagolhattam ki először Őt. Roppant büszke voltam magamra, hogy mindene megvan. Körbehordtam a lakásban, csak hogy tudja, hol fog lakni ezután, és lelkiismeretesen elláttam.

Naponta több órán át is nézegettem, mint egy új játékot. Feküdt az ágyban, két gömbölyű ökle a füle mellett, a tekintete össze-vissza kalandozott. Aztán egyszer a feje félrebillent. Közömbösen nézte a kiságy rácsait. De hirtelen figyelni kezdett! Valami mozog mellette. Föl, le, föl, le. A középső ujja volt. Hamarosan a másik is megmoccant. Aztán újra a középső, de már ő mozgatta. Annyira összpontosított, hogy még a homloka is összeráncolódott. Fölemelte azt az idegen valamit, egész közel vitte a szeméhez, hogy jobban megszemlélhesse. Mintha eszébe jutott volna, hogy ő már látott ilyet valahol. Felfedezte, hogy egy ilyen szerkezet van a másik oldalán is. Azt is felkapta. Csodálkozva nézte, ahogy az ujjai táncolnak, s egyre féktelenebbül táncoltatta őket. Rájött, hogy keze van! Az arcát beragyogta az ámulat.

Én meg csak álltam mellette reszkető térddel, elszorult torokkal. Értelmet nyertek a lobogó lilák, a harsogó zöldek, vörösek, a vibráló hófehér.

Ráborultam a kiságy rácsára: Fiam van!…Fiam van…

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top