A feleségem az elmúlt három év során két gyereket szült, és jelenleg pontosan egy kilóval többet mutat nála a mérleg, mint az első szülése előtt. A megismerkedésünk idejéhez – mostanában divatos szóval: a lánykori súlyához – képest már két kiló az eltérés, de ez talán még Schobertisztánban is bocsánatos bűnnek számítana, egy-két szexmegvonós hét után rögtön tudná a nő, mi fán terem az update péksütis diéta. A feleségem amúgy nem modell, nem jógaguru, nem fitneszbajnok és nem is személyi edző: utoljára akkor járt edzőteremben, amikor terhestornán volt az első gyerekünket várva. Egyszerűen mázlis géneket kapott a génlottón, és sokakkal ellentétben nem kell vért izzadnia a futópadon, hogy lecsússzanak róla a terhesség során felszedett plusz kilók. Ennek ellenére, mint rengeteg nő, mind a terhessége alatt, mind azóta sokszor érezte már magát csúnyának.
Rontani könnyű, segíteni nehéz
Ez persze érthető. Nem azért, mert csúnya volna, egyáltalán nem az. Egyszerűen csak az évek alatt ahhoz szokott hozzá, hogy másképp néz ki. Régebben néha volt ideje elmenni fodrászhoz, kozmetikushoz, sminkelt, és a napjai nagy részét csinos utcai ruhákban töltötte, nem pedig ugyanabban a 3-4 kinyúlt, a gyerekek által számtalanszor összehányt, összenyálazott, összetaknyolt melegítőruhában. Mielőtt valaki igénytelennek nevezné emiatt, próbáljon meg egy iszonyatosan pörgős két és fél éves, valamint egy literszámra nyáladzó három hónapos gyerek mellett extra segítség (bébiszitter, állandóan kéznél lévő nagyszülő…) nélkül nap mint nap csinosan öltözni, és figyelni a sminkre, frizurára és a többi…
Ha egy nőnek nincs übertahó, bullyingre hajlamos férje, és nem ragad rá a terhesség után plusz tíz-tizenöt kiló, még olyankor sem könnyű elfogadni a változást, az állandóan kialvatlan szemeket, a kialvatlanság miatt megjelenő bőrhibákat, és azt, hogy sokkal kevesebb ideje jut saját magára, mint korábban. Ezen az alapból nehéz helyzeten férfiként piszkosul könnyű rontani. Egy-két övön aluli, suttyomban odavágott beszólás, valami elsőre kedvesnek tűnő, valójában megalázó új becenév (mondjuk: Toprongy), néhány kéretlen kritika, és még a legcsinosabb nő is a világ legrondább banyájának érezheti magát, főleg ha azt olyasvalaki szájából hallja, akit szeret.
A boldogság megszépít
Nem vagyok, és sosem voltam a Csodálatos Bókember, de annyira már ismerem a feleségemet, hogy olyankor a legszebb, amikor boldognak érzi magát. Ha megjegyzem, hogy milyen gyönyörű, amint ül és szoptatja a kislányunkat a kanapén, ha elmondom neki, milyen jó az illata, ha megjegyzem, hogy még lehányt és kopott melegítőben is csodálatosnak találom őt, akkor, ha csak rövid időre is, de teljesen kivirul, és egy-egy ilyen pillanat segít neki az ezzel az időszakkal járó gyakori önutálat legyőzésében. Tudom, hogy tehetnék többet is, piszkosul nem vagyok ám tökéletes, de ha valaki még ennyit se tesz meg férfiként azért, hogy a gyermeke anyja szépnek és boldognak érezze magát, legalább tegye meg azt a szívességet, hogy nem ront a helyzeten.
Képünk illusztráció – fotó: istock
Elég nagy nyomást jelent önmagában a többi ember a „hogy elhagyta magát ez a nő szülés után” jellegű, jellemzően a háta mögött elhangzó beszólásokkal, és a mindenhonnan sugallt tökéletesség eszményével, nem kell ezt még az otthonunkon belül is fokozni. Bár sajnos nem ez az információ ömlik mindenhonnan, az anyaság sok nőt megszépít, hiszen akinek szüksége van rá, azt teljessé, boldoggá teheti, márpedig egy boldog nő a szülése után néhány plusz kilóval sokszor gyönyörűbb tud lenni, mint egy tökéletes alakú, de lelkileg épp nem túl kiegyensúlyozott modell. Egyszerűen a kisugárzása miatt. És aki ezt férjként, apaként nem veszi észre, az egyszerűen vak.
Bezzeg az aputest
Ha én a két szülése után nem találnám gyönyörűnek az összesen egy kilót felszedő feleségemet, akkor mit szóljon ő? Nekem még terhességre sem volt szükségem ahhoz, hogy tíz év alatt felszedjek tizenhárom kilót (igazság szerint öt év alatt történt, azóta stagnálok). Bőven elég volt ehhez a részben a szakmámból adódó mozgásszegény életmód, a mindenféle sporttevékenységtől való, gyerekkoromból eredő állandó és egyelőre legyőzhetetlennek bizonyuló irtózásom, amihez még hozzájön az evés szeretete, valamint az is, hogy kifejezetten jó viszonyt ápolok a testes, sokszor nem éppen könnyed kézműves sörökkel. Messze nem hangzik olyan magasztosan, mint egy várandósság, igaz?
Tény, hogy nem szoktam az alakomban félmeztelenül gyönyörködni a tükör előtt, de ez már akkor is így volt, amikor még bőven versenysúlyomnál voltam. A feleségem azonban soha egy rossz szót nem szólt rám, és ha biztatott is olykor arra, hogy kezdjek el végre sportolni valamit, az sosem az alakom javítása érdekében történt, hanem az egészségem féltése miatt. Erre szoktam azt mondani neki, hogy Churchill sem sportolt, mégis 89 évig élt, ami poénnak talán még elmegy, kifogásnak azonban borzasztó gyenge. Egyszer sem volt még részem szexuális visszautasításban az aputestem miatt – imádtam, amikor egy időben arról cikkezett a sajtó, hogy szexi az aputest: a szülés után meghízott anyák kapcsán miért nem történik ilyen? –, és a feleségem még sohasem akart elhagyni azért, mert tizenhárom kilóval többet nyomok, mint akkor, amikor megismertük egymást. Tudom, mert a biztonság kedvéért megkérdeztem tőle.
Ha nő mondja, máris szemétségnek érezzük
Életem során csak egyszer volt részem testszégyenítésben, még két évvel a feleségem megismerése előtt. A vicces az egészben, hogy a mostani önmagamhoz képest akkoriban még csúcsformában voltam, egy egészen mini, alig látható pocakom volt csak. Az első szex utáni reggelen a partnerem öltözködés közben végigmért, és azt kérdezte tőlem, hogy „Ugye, ha együtt maradunk, elkezdesz sportolni?” Bár igyekeztem nem kimutatni előtte, de ott és akkor én totálisan megsemmisültem. Pár napon belül vége is lett a „kapcsolatnak”. Szemétségnek éltem meg, amit nekem mondott, pedig az igazság az, hogy amit ez esetben kegyetlen, szívtelen odaszúrásnak éreztem, rengeteg férfi eszköztárában mindennapi kellék a feleségük, barátnőjük önbizalmának földbe döngölésében. Ugye, kedves Norbi?
