Két éve az alig másfél éves kisfiunkkal még egy pöpec isztriai nyaralást tudtunk le, és emlékeink szerint a tíz napból csak egy volt elmerülés a pokol legmélyebb bugyraiban: amikor kicsit túlterveztük a turistáskodást, és egyetlen napba akartunk belesűríteni egy pulai városnézést, ebédet és egy strandolást is. Szerencsére ez viszonylag korán megtörtént, és a hibánkból okulva két különféle programot csak akkor szerveztünk egy napra, ha a kettőt elválasztotta egy nagyobb alvásszünet. Tavaly csak egy kis falusi turizmusra mentünk a kistolmácsi tóhoz, amit a két és féléves srácunk nagyon bírt, és itt is megúsztuk egyetlen igazán nehéz nappal, amit az egész nap zuhogó eső és a kibérelt nyaraló szűkössége okozott, de összességében egy pihentető héttel a hátunk mögött jöttünk haza.
Persze nem olyan nyaralások voltak ezek, mint amiket annak idején gyerek nélkül éltünk át, de attól még nem éreztük úgy a végén, hogy feleslegesen dobtunk ki egy rakás pénzt az ablakon, mert a végén csak rosszabb és kimerültebb idegállapotban tértünk haza, mint ahogyan elmentünk. Idén sikerült ez a csoda. És nem kellett más hozzá, csak egy gyerek helyett kettő.
A pakolással kezdődött
Egy hosszabb nyaralásra pakolni még egy felnőtt számára is viszonylag időigényes program, de ha két kisgyerek is van a képben, szinte egy fél nap rámegy, persze csak ha előtte alaposan megterveztünk mindent, mert ha nem, akkor simán elvisz akár egy egész napot is. A feleségem már napokkal az indulás előtt bőszen állította fel a listákat a jegyzetfüzetében arról, hogy miket ne felejtsünk semmiképp se otthon. A végén persze rendre kiderül, hogy a cuccok felét tök fölöslegesen cipeltük magunkkal, de mivel két kisgyerekkel az ember biztonsági játékot játszik, inkább megutaztatja a fél házat, minthogy ott derüljön ki, hogy otthon felejtettünk valami fontosat.
A babának kellenek az előre lefagyasztott pépes kaják a hűtőtáskában, de kell egy csomó konyhai felszerelés is – még kávéfőzőt is vittünk – , mert a legtöbb nyaraló konyhája messze nincs úgy felszerelve, mint amire nekünk szükségünk lenne. A változékony idő miatt a téli kivételével nagyjából minden időjárástípusra fel kellett készülnünk ruhákkal, kellettek a strandcuccok, strandjátékok, gyógyszerek… Senkit nem fárasztanék azzal, hogy felsorolom a teljes listát, de egy teljes délelőttünk ráment a pakolásra, és természetesen még az érkezés után ki is kellett pakolni, szóval ez a művelet önmagában kitett egy fárasztó munkanapot, amin belül külön mutatvány kívánt, hogyan foglaljuk le a két gyereket úgy, hogy ne zavarjanak minket pakolás közben… És akkor még csak ott tartunk, hogy elindultunk otthonról.
Az időjárás beintett nekünk
Nem is olyan rég még átkoztuk a járványhelyzetet a kiszámíthatatlanságáért, ami miatt nem mertünk idén Horvátországba utazni. Utólag már inkább örülünk annak, hogy nem autóztunk olyan messzire egyheti szenvedésért, ehhez bőven elég volt a Balaton is, legalább másfél óra alatt ott voltunk. Persze a szenvedéskrónikánkhoz az időjárásnak is volt némi köze: a nyaralásunk előtti és utáni héten is pazar nyaralóidő volt szerte az országban, de amikor mi mentünk, kifogtuk, hogy a hét felében jócskán lecsökkent a hőmérséklet, és még esőből is jutott nekünk bőven. Mentőötletként kitaláltuk, hogy majd nagyokat sétálunk a tó partján, jókat fagyizunk, étterembe megyünk, játszóterezünk, körbejárjuk a környék kisvárosait, de az időjárás egy nagy középső ujjat mutatott be nekünk, és az eső mellé az egyik nap például olyan erős szelet kaptunk a nyakunkba, hogy a hároméves fiunk azért ordított, hogy vigyük már végre haza a játszótérről, mert ő nem akar ebben a szélviharban kóvályogni.
Persze a rossz idő bárkivel megeshet, de két ilyen picivel nem lehet mondjuk múzeumba menni, vagy hasonló alternatívákat találni, így ha az ember kénytelen egész nap a négy fal között kell lenni a szűkös nyaralóban – a Covid idején én tömött aquaparkba bizony nem megyek – , az bizony komoly kihívás. 0-24 órás gyerekszórakoztató géppé válni combos feladat, és közben mindig reménykedve néztük az időjárásjelentést, hogy mikor lesz már végre jó idő. Még csak két napja nyaraltunk, amikor a feleségemmel késő este már arról elmélkedtünk, hogy azért fizetjük a nyaraló horribilis napi díját, hogy aztán itt feküdjünk, és arra vágyjunk, hogy bárcsak otthon lennénk. Nem volt jó érzés.
Fotó: Getty Images
Amikor a dackorszak találkozik a tóparti vurstlival
Szerencsére a hét második felére a nap is kisütött és a tó vize is melegedni kezdett, csakhogy ezzel a szíváscunamink nem ért véget, csak átalakult. Egy kis városnéző séta kellett ahhoz Fonyódon, hogy rájöjjünk, a vízpartra kihelyezett vurstlik gyerekcsábító marhaságai egészen veszélyesek egy dackorszakos háromévesre nézve. Emberünk (gyerekünk) konkrétan egy kisvonatot nézett ki magának, amin egy kétperces menet 600 forintba került, de úgy voltam vele, hogy végül is nyaralunk, adjuk meg a módját, ezért kipengettem a pofátlan árat, hadd vonatozzon a kölök. Naiv fejemben az jelent meg, hogy utána hálás lesz, milyen jót is sihuhuzott a Balcsi partján, és boldogan állunk tovább a vurstliból új élményekkel gazdagodva. Csakhogy srácunk magasról tojt rá, hogy az apja nagylelkűen kipengette a vonatozás pofátlan árát: amint véget ért a menet, ő rögtön újabbat meg újabbat akart, és mivel nem volt lelki erőm kisvonatozásra néhány perc leforgása alatt sokezer forintot kifizetni, nehezen fogadta, hogy lerángattam a vonatról, amiről nem volt hajlandó leszállni.
Épp ebédelni készültünk, arra gondoltunk, hogy talán azért ilyen nyűgös, mert éhes, ezért egy közeli pizzériába ugortunk be enni, csakhogy a fiunk a dacos hisztéria egy olyan szintjét mutatta meg, amire korábban még nem volt példa. Bár éhes volt, de az ebédből egyáltalán nem evett, bár pisilnie kellett, de az étterem (amúgy patyolattiszta) wc-jében erre nem volt hajlandó, arra hivatkozva, hogy a wc-deszka sötét, és ő csak a világosat szereti, és mindennek tetejébe még ki is szökött az étteremből, hogy visszafusson a kisvonathoz. Persze szökés közben hirtelen rájött, hogy már nem lát minket, ezért amíg utolértem, bepánikolva állt meg a sétány közepén hangos „Apa, apa!” kiáltásokkal, így érkezésemkor már fél Fonyód minket nézett. A hisztije persze a kicsire is ráragadt, aki maga is ordítani kezdett, így a végén szabályosan el kellett menekülnünk az étteremből, és ilyenkor akkor is a világ legszarabb szülőjének érzi magát az ember, ha legbelül azért tudja, hogy ez egyáltalán nincs így.
Az alvásidők és a strandolás összehangolása – Mission: Impossible
Már önmagában az is óriási kihívást jelent az életünkben, hogy a babánk és a kisfiunk napközbeni alvását összehangoljuk – ha ez nem sikerül, akkor sikeresen felébresztik egymást – , de ha ehhez egy strandolást is igazítani kell, akkor a bukás szinte borítékolható. A gyerekeink alvásideje jellemzően délután egy és négy közé szokott esni, és az ébredésük után még kell fél-egy óra ahhoz, hogy teljesen magukhoz térjenek. Ilyen időbeosztás mellett hogy fér bele egy strandolás? Reggel menjünk? Vagy este? Pont a legnagyobb forróságban nem hűsölhetünk a parton? Végül hosszabb tépelődés után úgy döntöttünk, dobjuk a kötelező alvásidőt, és megyünk strandolni. Majd megpróbáljuk az altatást a parton, a fák árnyékában.
Fotó: Getty Images
A két gyerek azonban úgy felpörgött a víztől, a sok embertől és a sok-sok látnivalótól, hogy eszük ágában sem volt aludni, és bár sokszor láttuk rajtuk, hogy hullafáradtak, ők makacsul kitartottak az ébren maradás és a balhézás mellett, amitől csak akkor voltak hajlandók eltekinteni, ha éppen a vízben voltak. Ott minden rendben volt, béke és szeretet uralkodott, a feleségemmel pedig olvadoztunk amiatt, hogy a máskor oly balhés gyerekeink a vízben milyen szupercukikká váltak. A vicc az, hogy pont az utolsó napra szokták meg a strandolást annyira, hogy már el tudtak aludni a parton is az árnyékban, szóval némi kitartással elérhető az idill, hogy apa vagy anya könyvet olvasson a strandon az árnyékban, miközben mellette a gyerekek édesdeden szundikálnak, de mi ebbe éppen csak bele tudtunk kóstolni.
A Balcsin a klassz helyek nem annyira a kisgyerekeseknek valók
Rég voltunk már hosszabb ideig a Balatonnál, és mi is megállapítottuk, hogy egyre több klassz hely nyílt, több jó fagyizót, kávézót, éttermet és street food-ost is felfedeztünk a környékünkön, csakhogy nem mi voltunk e tudás egyedüli birtokosai. Egyre többen ismerik és igénylik a jó helyeket, így amikor épp kiteszik a megtelt táblát a Balcsira, egy jó étteremben vagy egy jó hamburgerezőben akkora lesz a tömeg, hogy azt két türelmetlen kisgyerekkel képtelenség lesz abszolválni a sok várakozás miatt. Ültünk be úgy egy steak-ezőbe, hogy a leültetésünk után húsz percig a pincér még az étlapot sem hozta ki, és nem lazsált, egyszerűen nem bírta a hihetetlen pörgést. Álltam sorba kézműves hambizónál negyed órát, hogy aztán meglássam, hogy esélytelen, hogy itt egy órán belül hamburgerekhez jussak, a gyerekek pedig már toporzékoltak az éhségtől, így jobb híján a szomszédos retro strandbüfében hekkeztünk, mert arra csak öt percet kellett várni. Én még örömmel várnék egy jó ebédre/vacsorára akár egy órát is, de próbálja ki ezt valaki egy háromévessel és egy kilenc hónapossal. Idegölő élmény, és az ember inkább választja a gyomrot megülő lángost a szomszédból, mert az legalább gyorsan elkészül.
Visszatérni a munkába pihentető volt
Amikor a szállásunk kertjében a szállásadónk kihelyezte nekünk a napozóágyakat, viccesen jegyeztük meg a feleségemmel, hogy azokat úgysem lesz időnk használni, bár akkor ezt a mondatot még félig-meddig csak poénnak szántuk. Rá kellett jönnünk, hogy két gyerek mellett a nyaralás maximum nekik lehet kaland, nekünk csak nonstop gürizés és résen levés, és mivel az új környezetben sokkal többet kell figyelnünk rájuk, mint odahaza, a viszonylag gyerekbiztos házban, egy ilyen nyaralás szülőként minden, csak nem pihentető. Egy hét után olyan kifacsarva értünk haza, hogy azt kívántuk, bár el se indultunk volna.
Persze akadtak szép, vidám pillanatok is, amikre sokáig emlékezni fogunk, de az egész hét inkább arra tanított meg minket, hogy egy-két évig még tegyük félre a nagy, nyaralós terveinket, és kisebb ambíciókkal vágjunk neki a vakáció időszakának. Emlékszem, régen a nyaralás után kegyetlen volt a visszatérés a munka világába, hiszen lélekben még a nyaralóhelyem idilljét élveztem. Most az íróasztalomhoz visszaülve arra gondoltam, hogy végre visszatértem a komfortzónámba, és mekkora megkönnyebbülés ez a családi nyaraláshoz képest.
