Ginny és Gerogia: egy meglepően mély tinisorozat

Háromgyerekes anyaként nem tehetek róla, elég viharos érzelmeket kavart bennem a Ginny és Georgia című sorozat, ami egy tinikorában teherbe esett anyáról és a ma már kamasz lányáról, az életükről szól, némi bűnüggyel megbolondítva, hogy ne hiányozzon a krimifaktor sem az élményből. A sorozat könnyed tinidrámának tűnik első pillantásra, pedig valójában felvet egy rakás olyan erkölcsi dilemmát, amit nehezen tudunk megemészteni.

Tinisorozat mély mondanivalóval

Az ördög, akit ismersz: 30 év tapasztalatát írta le a legbrutálisabb gyilkosok terapeutája

A sorozat annyiban tipikus tinisorozatnak mondható, hogy foglalkozik azokkal a témákkal, amikről muszáj beszélni a mostani kamasz generációnál: az önsértéstől kezdve az evés- és testképzavarokon át a depresszióig érinti a mentális problémák széles tárházát. Megjelenik a kamasz-szülő kapcsolat megromlása is, főleg a tini szemszögéből bemutatva, amire szintén nagy szükség van, legalábbis kamasz gyerekek anyjaként személy szerint hálás vagyok minden olyan filmért és sorozatért, ahol egy kicsit bepillantást kapunk a néha megfejthetetlennek tűnő kamaszlélek rejtelmeibe. Ha másért nem, akkor azért, mert látom, hogy nem vagyunk egyedül a küzdelmeinkkel.

Ginny és Georgia anya-lánya kapcsolata persze nem mondható egy cseppet sem hétköznapinak, egyszerűen abból fakadóan, hogy Georgia maga is gyerek volt még, amikor Ginny született és egyedül maradt vele. A sorozatban van bőven visszatekintés a múltba, hogy megismerjük a két nő történetét, hogyan alakult az életük, és mi vezetett odáig, hogy Georgia olykor erősen túlzásokba esik – például gyilkosságra vetemedik –, amikor úgy érzi, meg kell védenie Ginnyt.

Georgia történetében olyan fontos élethelyzetek kerülnek elő, mint a bántalmazó kapcsolat vagy az egyedülálló anyaság, és az elé a dilemma elé állít minket a fiatal anya életéről szóló sztori, hogy mennyi törvényszegés fér bele az erkölcseinkbe a túlélés érdekében? Hiszen amikor azt nézzük, hogy Georgia nem tud ételt vagy ruhát sem venni, annyira keveset keres, akkor semmi problémánk nincs azzal, hogy lopni kényszerül. Vagy amikor azt látjuk, hogy a tini Ginnyt úgy simogatja meg a mostohaapja, amitől feláll a szőr a hátunkon, akkor nem csodálkozunk és megbocsátóbbak vagyunk, sőt, megkönnyebbüléssel nézzük végig, hogy az anya reakciója erre a gyilkosság.

Ám Georgia a traumáknak és lelki sérüléseknek köszönhetően nem sokat törődik a társadalmi szabályokkal és törvényekkel. Azt tanította meg neki az élet, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel menjen a gyerekeivel tovább az úton – az eszközei között pedig bőven akad a bűnözésből is.

A morálisan megkérdőjelezhető tettek mögött látjuk, hogy az anya mindent a gyerekei érdekében tesz, még akkor is, ha olykor maga a gyerek nem gondolja, hogy ez jó lenne neki. Ginny lázadása az anyja ellen természetes, az egész világa összeomlik, amikor kiderül számára, hogy Georgia megölte a mostohaapját, és csak még rosszabb lesz a mentális állapota, amikor az önsértésbe menekül a belső konfliktusai elől. Így kerül aztán egy olyan pszichoterapeutához, aki a sorozatban nagy segítségére van abban, hogy megküzdjön a saját traumáival és ráébredjen, milyen hatással van rá az anyja. Az életben persze nem megy ez ilyen könnyen és gyorsan, ahogy a sorozatban ábrázolták, de nem csak ennyi volt a probléma Ginny pszichológusával. Jason N. Linder pszichoterapeuta írt hosszú értekezést arról, hogy milyen hibákat követett el Ginny terapeutája a sorozatban, és hogy miért számít mindez nekünk, nézőknek.

Részlet a Ginny és Georgia című sorozatból (Forrás: Netflix)

Félrevezető pszichoterápia

„Világéletemben fogékony voltam az önpusztításra” – miért vagdossa magát a kamasz és mit tehet a szülő?

Linder szerint nem egyedi eset, hogy a filmekben, sorozatokban találkozik ezekkel a hibákkal, de most érezte úgy, hogy muszáj az emberek figyelmét erre is felhívni, mert az ilyen ábrázolás a pszichológusokról akár vissza is tarthat valakit attól, hogy segítséget kérjen, amikor szüksége lenne rá. „Sokan szenvednek mentális problémáktól, és a tét túl nagy ahhoz, hogy egy rossz terápia részleteit mutogassuk milliónyi nézőnek – írja a pszichoterapeuta. – Ez eltántoríthatja az embereket attól, hogy a szükséges segítséget igénybe vegyék. Bár szerintem ez egy nagyszerű sorozat, nem hinném, hogy a Ginny és Georgia írói bármilyen kutatásokat végeztek volna a pszichoterápiával kapcsolatban, ezért aztán klisés, hatástalan és elég káros terápiás sztereotípiákat tártak a nézők elé.”

1. A terapeuta felkészületlenül fogadta Ginnyt

Linder szerint Ginny terapeutája az első találkozáskor egyáltalán nem tűnt túl felkészültnek. Pedig a terapeuták a valóságban úgy vágnak bele egy terápiába egy új pácienssel, hogy van tervük, felkészülnek kérdésekkel, amelyekkel irányítják a folyamatot, miközben arra is buzdítják a klienst, hogy tegyen fel kérdéseket. Nem csak azt mondják a kliensnek, hogy beszéljen, miközben egy üres jegyzettömbbe jegyzetelnek. A terápia egy együttműködő folyamat, amelynek van eleje, közepe és vége. Illetve, amikor Georgia megzavarta az egyik terápiás ülést, akkor a terapeutának előbb egyeztetnie kellett volna Ginnyvel, megkérdezni, hogy van-e olyan téma, amiről nem szeretne beszélni, és sokkal céltudatosabban megtervezni a családterápiás alkalmat.

2. A terapeuta egy perccel a terápia kezdete után azt mondta Ginnynek, hogy „ez egy biztonságos tér”

Ez azt a képzetet keltheti a nézőben, hogy a terapeuták erőltethetik a kliens biztonságát, túl gyorsan túl intim helyzetet kényszerítve. Ugyanúgy, ahogyan az sem működik, ha valaki azt mondja, hogy „csak bízz bennem”, hiszen a biztonságot idővel ki kell érdemelni, nem pedig elvárni az első percben. A kijelentés azt is sugallja, hogy Ginny biztonsága egy választás, holott ez valójában egy önkéntelen érzelmi reakció. A valóságban a terápia, mint minden kapcsolat, nem úgy kezdődik, hogy rögtön biztonságos, az csak idővel növekszik, ahogy a bizalom kialakul, és egy széles spektrumon létezik, nem pedig egy bináris biztonságos vagy nem biztonságos térben.

3. A terapeuta túl gyorsan kérdezett Ginny önsértéséről

Az önsértés – Ginny esetében az önégetés – egy nagyon kényes téma. Ahhoz, hogy erről beszéljen egy ember, bizalom, nyitottság és őszinteség kell, márpedig mindez nem jön a terápia első öt percében azonnal, időt kell hagyni neki. Amikor a terapeuta az első alkalom első öt percében rákérdezett az önsértésre, kényelmetlen helyzetbe hozta Ginnyt, ez pedig egyáltalán nem segíti a bizalom épülését.

Ginny a terápián (Forrás: Netflix)

4. A terapeuta többnyire zárt kérdéseket tett fel Ginnynek

A szakember szerint jobbak az olyan nyílt végű kérdések, mint például: „Mit szeretne elérni a terápiával?”, „Mit érez most?”, mint a zárt (általában igen/nem választ kiváltó) kérdések, mert ezek lehetővé teszik az információk szélesebb skálájához való hozzáférést, hogy megismerje a terapeuta Ginnyt, mint pácienst. Ám a sorozatban lévő terapeuta legtöbb kérdése zárt volt. A nyitott kérdések abban is segítenek a kliensnek, hogy vezesse a beszélgetést, bizalmat és autonómiát, kontrollt építsen, így a terapeuta túlzottan zárt kérdései egy újabb elszalasztott lehetőségnek tűnnek.

5. A terapeuta összekeverte az empátiát és a szimpátiát

A szimpátia azt jelenti, hogy valakit sajnálunk, az empátia pedig azt, hogy együtt érzünk valakivel. A terapeuta hangszíne, testtartása és arckifejezése alapján gyakran távolságtartónak és érzelmileg eltávolodottnak tűnt, miközben Ginnyt folyamatosan az érzéseiről kérdezte. A legtöbb ember nem akar az érzéseiről beszélni, ha a hallgató távolságtartónak tűnik. A terapeutának empatikusabban kellett volna viselkednie, hogy éreztesse, hogy együtt érez Ginnyvel.

6. A terapeuta a saját tapasztalatait erőltette rá Ginnyre

A terapeuta azt mondta, hogy tudja, milyen érzés fehér közösségben élni, anélkül, hogy előbb megkérdezte, vagy megpróbálta volna megérteni Ginny ezzel kapcsolatos tapasztalatait. Ez jól működhetett volna, ha türelmesen meghallgatja Ginny érzéseit, majd utána kommentálja, hogy a saját tapasztalata milyen párhuzamokat mutat. A terapeuta megközelítése azért sem túl jó, mert így könnyen a pszichológus kerülhet az ülés középpontjába, nem pedig a kliens.

7. A terapeuta házi feladatot adott ki anélkül, hogy egyeztetett volna Ginnyvel

A terápia nem iskola. A terápiás házi feladatoknak együttműködőnek kell lenniük, és csak akkor kell végrehajtani őket, ha a páciens is benne van. A terapeutának engedélyt kellett volna kérnie Ginnytől a házi feladatra, és beleegyezését vagy visszajelzést kellett volna kérnie, hogy az működött-e számára, vagy hogy összességében hogyan érzi magát ezzel kapcsolatban.

8. A terapeuta nem kezelte megfelelően az önsértést

Linder szerint a legnagyobb hiba a terapeuta ábrázolásában az volt, hogy a befőttesgumis technika (Ginny a gumit a csuklóján húzogatva tereli el az önégetésről a figyelmét) nem megfelelő Ginny önsértésének kezelésére. Bár ez a technika működni látszott a sorozatban – és bizonyos helyzetekben, adott páciensek esetében tényleg segíthet –, végső soron jó eséllyel nem fog hosszú távon működni, hacsak nem vezet át egészségesebb megküzdési viselkedésmódba, mint például egy biztonságos személyhez fordulás, művészet, testmozgás stb. A terapeutának úgy kellett volna megfogalmaznia a befőttesgumis technikát, mint átmeneti megoldást, amely megnyitja az utat egy olyan hosszabb távú megoldás felé, ami Ginny és a szülők között javítja a biztonságos kötődést.

A terápiás célokat is együttműködve határozzák meg, a pácienst aktívan bevonva, Ginny viszont soha nem mondta, hogy „az a célom, hogy kevesebb önsértést kövessek el”. Az önsértés általában egy mentális probléma tünete, nem pedig a kiváltó ok, a terapeutának fel kellett volna tárnia, hogy mi történt Ginny életében, ami miatt kényszert érez a lány arra, hogy égesse magát. Az önégetés gyökerével való foglalkozás hosszú távon többet segített volna.

Linder szemüvegén át nézve, a korrigálást figyelembe véve érdemes megnézni a Ginny és Georgia című sorozatot, főleg, ha van otthon pár kamasz gyerek, akinek a lelkivilágát szeretnénk jobban érteni. A sorozat többi történése, a bűntények és morális kérdések, már csak hab a tortán.