Így segítik az ukrán menekült gyerekeket Magyarországon

„Február 24-én átjött hozzánk a sógorom, mondta, hogy kitört a háború. Azt gondoltuk, a XXI. században, Európában, nem történhet ilyen. Majd leülnek a vezetők, megbeszélik, nem küldhetik az embereket a halálba. Aztán amikor láttuk a tévében, hogy bombázzák Kijevet, és a férfiaknak, köztük a férjemnek is megjött a behívó, akkor már nem gondolkoztunk semmin. A hadkötelesek aznap éjfélig tudták elhagyni az országot, a férjem a két kisebb gyerekkel pár óra múlva elindult Záhonyba az anyámhoz, aki évek óta ott lakik. Bankkártya, hivatalos papírok, egy váltás ruha mindenkinek, ennyivel indultak el. Én maradtam a négyhónapos unokámmal, mert a nagylányom Csehországban dolgozott egy gyárban. Két nap múlva mi is összepakoltunk, és jöttünk a többiek után”

– emlékszik vissza Erika a több mint egy évvel ezelőtti napra, amikor pár óra alatt maguk mögött hagyták egész addigi életüket. A háromszobás házat, a nagy kertet, az iskolát, a rokonokat, barátokat. Az Ungvártól alig 20 kilométernyire fekvő Csapról érkeztek, mint sok hasonló család: ők magyar anyanyelvű romák.

Most hatan laknak egy szobában, igaz, nem szűkösen, és még egy méretes erkély is jár a szobához. A kis főzőlapon paprikás keszeg rotyog a lábasban, vacsorára lesz. Erika férje dolgozik, általában építkezéseken, most egy falubeli kérte meg, hogy csináljon neki sasliksütőt. Otthon is mindig volt munkája, időnként Magyarországon, időnként Ukrajnában, ha megszorultak, még Erika is elment napszámba. Most leginkább sehová sem megy, tavaly március óta a pilisszántói Orosdy kastélyban élnek. Gyönyörű környezet, körben erdő, hegyek, de autó és a korábbi kapcsolatok nélkül nem könnyű az élet.

Miközben beszélgetünk, megérkezik az iskolából a 12 éves Zoli és a 14 éves Dominika, aki cukrásznak készül.

– mondja a kamaszlány, majd a másfél éves unokahúgával kezd játszani. Zoli kapott egy 5-öst irodalomból, büszkén újságolja a családnak, és máris rohan a földszintre, hogy játsszon egy pingpongmeccset a többi fiúval.

Erika és családja kettős állampolgárok, akár Magyarországon is tervezhetnék az életüket, de amint vége a háborúnak, mennek haza.

„Huszonegy év munkáját hagytuk ott, az az otthonunk. Nem ismertük a bizonytalanságot, ukrán, magyar, orosz, mindegy, együtt éltünk, soha nem volt veszekedés. Sokan jöttek Indiából, Afrikából, arab országokból tanulni és dolgozni, megszoktuk, hogy sokfélék vagyunk. Magyarországon nagyon visszahúzódóak az emberek” – meséli.

Ukrán háború elől Magyarországra menekült gyerekek angolórán a fővárosi XV. kerületi Czabán Általános Iskolában (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)

A kastély korábban ifjúsági szállóként működött a fővárosi önkormányzat fenntartásában. A háború kitörése után a főváros felmérte, hány ingatlant tud felszabadítani a menekültek megsegítésére. Két pesti hajléktalanszálló egy részét és a pilisszántói kastélyt átadták a háború elől menekülőknek. A Terre des Hommes Alapítvány (Tdh) pedig partnerszervezetekkel, az UNICEF-fel, a Fővárosi Önkormányzattal, a Traumaközponttal, a Budapesti Módszertani Szociális Központtal (BMSZKI) és a Budapesti Sportszolgáltató Központ Nonprofit Kft.-vel (BSK) együttműködve gyermekvédelmi munkába kezdett. Pilisszántón kezdetben 57-en húzták meg magukat, most alig 27-en lakják, köztük tíz gyerek. Többen vidéken találtak munkát, mások tovább mentek Nyugat-Európába, de olyan is van, aki visszament Kárpátaljára.

Életre szóló traumák és otthontalanság

A családok, és különösen a gyerekek mindennapjaiban, az őket ért traumák feldolgozásában a magyarországi Tdh munkatársai segítik a Budapest Főváros Önkormányzata tulajdonában lévő, a BSK csapata által üzemeltetett szálláshely napi munkáját. A svájci székhelyű szervezet missziója a rászoruló gyerekek segítése, Forrai Erzsébet szociológus, a Tdh csoportvezetője tavaly május óta dolgozik itt. Korábban a Gyáli úti szállón dolgozott, ahol mélyszegénységből jövő menekült családokkal foglalkozott.

„Akik ide, Pilisszántóra jöttek, mindenkinek stabil, komfortos lakhatása volt Kárpátalján. A férfiak leginkább betanított munkásként dolgoztak, sokan jártak cseh, szlovák és német gyárakba. Hazaküldték a pénzt, a nők pedig nevelték a gyerekeket és vezették a háztartást. Senkinek sem könnyű ez a mostani helyzet. Az életre szóló traumán túl, hogy el kellett hagyni az otthonukat, teljesen megváltozott a családok életvitele a korábbihoz képest. Ez a típusú összezártság, amelyben a szállón élnek, minden család számára új tapasztalat, ami hosszú távon még a legideálisabb kapcsolatoknál sem könnyű. A nők kompetenciavesztése is megtörtént azzal, hogy nincs igazán háztartásuk. Egy közös konyha van, de az is a kastélynak azon a részén, amit a magas rezsiköltségek miatt télre lezártak. Be lehet ugyan menni, de nagyon hideg van, ezért inkább mindenki beszerzett egy kis főzőlapot, és a szobájában főz. És ott vannak a gyerekek, leginkább a kamaszok, akik egyáltalán nem arra vágynak, hogy éjjel-nappal a szüleikkel legyenek”

– mondja a szociológus.

Hét gyerek jár a helyi általános iskolába, a több kilométeres távolság miatt a Tdh egy kisbuszt bérel sofőrrel, az hozza-viszi őket nap mint nap. Ami az iskolát illeti, a kezdeti lelkesedés már csak nyomokban van meg a gyerekekben. Más metódusban kell tanulni az itteni iskolában, ráadásul nem találnak új barátokat.

Ukrajnából menekült gyerekek online tanórán vesznek részt a budapesti Baross Imre Artistaképző Intézetben 2022. november 9-én (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)

Mielőtt beiskolázták őket, augusztusban egy szakértői csoport felmérte a tudásukat, a korcsoportjukhoz képest két-három éves lemaradásban vannak. Nem nagyon éreznek késztetést a tanuláshoz, leginkább dolgozni mennének, hogy pénzt keressenek. Az óvónő, a fejlesztő pedagógusok, a pszichológus és a szociális munkások délutánonként segítenek nekik a házi feladatban, a legkülönfélébb módszerekkel próbálják ösztönözni őket. Legújabban pontgyűjtéssel, a pontokból vásárolhatnak maguknak játékot vagy finomságokat. Próbálják tartalmassá tenni az egyhangú mindennapokat, szerveztek már filmklubot, gyakran járnak kirándulni, minden nap van társasjáték, pingpong.

Az itt lakók kapnak reggelit, ebédet, vacsorát, a fürdőszobában kimoshatják a ruháikat, a gyerekek óvodába és iskolába járnak. Vannak bizonyos szabályok, hiszen idegen emberek élnek egy olyan közösségben, amit nem maguk választottak. A közös helyiségeket felváltva takarítják, néha ebből van egy kis nézeteltérés, de alapvetően nincsenek konfliktusok. Este 11-kor zárják a kastély kapuját, reggel nyitják. Ha a lakók szeretnének is elmenni valahová, akkor sincs hová. Látogató nem mehet az épületbe, ha barát vagy rokon jön, az udvaron találkoznak.

A bizonytalanság is megviseli a háború elől menekülőket

„Többeknél megfigyelhetők a hospitalizálódás jelei, hiszen rendkívül kiszolgáltatott helyzetben vannak. A kastély egy speciális hely, nem lehet összehasonlítani a többi, városi szállóval, azok benne vannak a vérkeringésben.

– mondja Erzsébet, hogy szakemberként milyen kérdésekkel kell szembenézniük a menekültekkel kapcsolatban. A legtöbben erősen traumatizáltak, akkor is, ha nem bombázták szét a házukat.

Nem könnyű az elszakadás, a nők időnként hazamennek hivatalos ügyeket intézni, sokan orvoshoz is visszajárnak, mert Kárpátalján hamarabb kapnak ellátást, mint Magyarországon. A várólistákkal és a telefonos diagnosztizálással itt szembesültek először.

Ukrán menekültek a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei Pedagógus és Nővérszállójában kialakított szálláshelyen (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)

Mari és kisfia, a hatéves Jancsika nem régen hazaugrottak a gyerekorvoshoz, több heti szenvedés után ott állapították meg, hogy a kisfiúnak légcsőgyulladása van.

– mondja a huszonéves anyuka, aki a kisfiával, a férjével és annak szüleivel jött Magyarországra. „Az apósomat is behívták a frontra, nem akar meghalni. Aki harcolni megy, azok nagy része ott is marad. És mennyi ártatlan ember pusztul el! Miért?”

Mariék a háború kitörése után szinte rögtön útnak indultak, egy kis táskába pakolta bele hármójuk holmiját. Ruhákat, hűtőt, tévét már itt vettek, a férje dolgozik. Az apjával közösen jár építkezésekre, most is egy házat újítanak fel, heti 60 ezer forintot keresnek fejenként. Csapon emeletes családi házban laktak, a földszinten a férj nagyszülei, az emeleten ők. A nagyszülők maradtak, nem akarják lakatlanul hagyni a házat.

„Kirabolják a házakat, sok a betörés, hiába hívják a rendőröket. Persze mit csinálhatnának, a gyerekek éhesek. Nekünk is voltak jószágaink, malac, disznó, tyúkok, mondtam a papának, vágja le mindet, és ami nem fér a fagyasztóba, azt adja oda a szegény gyermekeknek. Mindig küldünk nekik pénzt, villanyra, gázra, a nyugdíjukból nem tudnák fizetni. Muszáj erősnek lenni, a legfontosabb, hogy Jancsika ne élje át azt, ami most Ukrajnában van. Itt is sokáig sírt, nem akart reggelente óvodába menni. Szerintem félt, hogy elszakítják tőlem” – meséli a fiatal nő.

Kiütköznek a magyar ellátórendszer hiányosságai

A kisfiú szeptemberben iskolás lesz, egy tavaly nyári törvény értelmében a menedékes gyerekeknek magyar iskolába kell járniuk, a menekültszállókhoz legközelebb eső kerületi intézménybe. A legnagyobb kihívást a roma és a mélyszegénységben élő menekült gyerekek iskolába való integrálása jelenti, de a középosztálybeli gyerekek traumafeldolgozása sem egyszerű feladat.

„Többszintű problémával kell megküzdenünk” – mondja Gyarmati Zea, a Terre des hommes Alapítvány menekültügyi projektjének oktatásért felelős munkatársa.

„A projektünkben ellátott és legtöbb kárpátaljai roma család magyar anyanyelvű, köztük sokan analfabéták. Az írni-olvasni tudás hiánya menekültként még nagyobb hátrányt jelent, mint a korábbi életükben. A felnőttek jelzik, hogy szeretnének tanulni, mert sokszor kerülnek olyan helyzetbe, ahol szégyellik ezt a hiányosságukat. Magyarországon régen felszámolták a felnőtt írás-olvasás tanítást, mert a tankötelezettségnek köszönhetően ez már nem aktuális probléma, így jelenleg nincs ilyen módszertanunk, de keressük a megoldást és a szakembereket. Az iskolai és munkahelyi integráció egyik legnagyobb nehézsége a többségi társadalom, a tanárok és osztálytársak, a munkaadók és munkatársak hozzáállása, a kirekesztő bánásmód.

– részletezi. A szakember azt is elmondja, hogy a magyar iskolarendszer egyáltalán nem volt felkészülve az ukrán menekültek fogadására, ráadásul az utóbbi években egyre kevesebb az olyan pedagógiai program, ami az integrációra fókuszál. 

Ukrán menekültek a záhonyi vasútállomáson 2022. március 14-én (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)

A menekült gyerekek nagy része magyar iskolába jár, de vannak olyan ukrán diákok, akik csak online tanulnak. Nem egy ukrán pedagógus még a háború sújtotta területekről is próbál tanítani. A jobb módú családok gyerekei iskoláztatás vonatkozásában nem kerülnek a Tdh látóterébe, többen erős iskolában tanulnak, velük nincs feladat. Persze nehéz középosztályról beszélni, van olyan egykori ügyvéd, aki most takarításból tartja el a családját.

„Nagyon fontos a gyerekek pszichoszociális támogatása. Még azoknál is, akiknél azt látjuk, hogy nevetgélnek, futkároznak, egyszer csak felszínre tör, hogy közel sincs minden rendben. Megkérdeztünk nagyon rosszkedvű gyerekeket, hogy mitől lennének jókedvűek, egyikük azt felelte, ha újra tudna aludni éjszaka, a másikuk pedig ha visszakaphatná a kiskutyáját. Délutánonként nonformális oktatás zajlik a IX. kerületi Thaly Kálmán utcai közösségi központunkban, így azok is részesülhetnek a közösség élményéből, akiknek sikerült saját hatáskörben megoldaniuk a család lakhatását. Iskolaidő után így ők is találkozhatnak a társaikkal, sokat játszunk, szakemberek foglalkoznak a gyerekekkel” – avat be Zea a Tdh projektjébe.

Nyáron tartottak tábort menekült gyerekeknek, jól működött a csoport, a következő lépés, hogy mindenkit bevonjanak a délutáni foglalkozásokba, programokba.

„A Terre des hommes-nak van egy módszertana, a RIF (Resilience Innovation Facility), melynek módszertani keretein belül digitális eszközöket, és az ezek használatához szükséges tudást is adunk a gyerekeknek. Ez általában egy vonzó lehetőség mindenkinek, melynek elsősorban a reziliencia fejlesztése a célja, vagyis hogy megtanuljanak rugalmasan alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Nekünk az a feladatunk, hogy a gyerekek minél kevesebb, illetve kevésbé tartós hatásokat eredményező lelki sérüléssel ússzák meg ezt az áldatlan időszakot” – összegzi a szakember.

Bucsai gyerekek is gyógyulnak Budapesten

Nincsenek pontos adatok a hazánkban tartózkodó ukrajnai menekültek számáról, még becslésekbe is nehéz bocsátkozni. Az biztos, hogy egy év alatt több mint négymillió menekült haladt keresztül Magyarországon, és csak töredékük maradt itt: eddig 33 ezren kaptak menedékes státuszt. Aki nem kéri az ezen a jogalapon járó segítséget, az külföldiként egy hónapig maradhat Magyarországon. A menedékes státuszra viszont hónapokat kell várni, ami nem minden élethelyzetben ad adekvát segítséget. Aki megkapja a menedékes státuszt, annak az állam ingyenes átmeneti szálláslehetőséget és egészségügyi ellátást biztosít, mellette havi 22 800 forintot létfenntartási támogatást, és gyermekenként további 13 700 forint támogatást. A magyar-ukrán kettős állampolgárok nem igényelhetnek menedékes státuszt, de hasonló ellátásra ők is jogosultak. A Tdh látóterében mintegy 500 érintett van, közülük száz fiatalkorú.

– mondja Nagy Viktória  a Tdh munkatársa, az ukrán gyerekeket támogató Vészhelyzeti Válaszadás projekt vezetőhelyettese.

Ukrán menekült családokat igazít útba egy önkéntes a Nyugati pályudvaron 2022. március 2-án (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)

„Az első menekült családokat a BMSZKI szállásain helyezték el, rögtön tudtuk, hogy az alapítványunk a gyermekjóléti és gyermekvédelmi tevékenységekkel  kapcsolódik majd be. Együttműködünk a Traumaközpont  szakértőivel is, ez egy traumára szakosodott pszichológusokból álló szervezet, nem könnyű a feladatuk. Több ukrán gyereknek mindkét szülője, másoknak az apja a fronton harcol. Rendszeresen beszélnek a gyerekeikkel telefonon, akik hallják a légiriadót, a szirénát, a lövéseket, így korábbi háborús traumáikat fokozzák a nem közvetlenül elszenvedett események is.”

A IX. kerület testvérvárosa Bucsa, februárban onnan érkezett húsz 10-14 éves gyerek, akiknek a Tdh biztosított a szakmai keretrendszerein alapuló (mentális jólétre, a reziliencia növelésére fókuszáló) programokat. Az oroszok embertelen mészárlást végeztek a településen, a gyerekek egy része háborús árva, másoknak a szülei jelenleg is a fronton vannak és sokan mélyszegénységben élnek. Az alapítvány nem szeretett volna médiafelhajtást, mert nem akar mást, csak csendben végezni a munkáját, segíteni a gyerekeknek. Gyógyítani olyan sebeket, amelyek egy életre megmaradnak.