A gyerekek kedvenc zenészét, Kalap Jakabot az ország összes középiskolájából kitiltották

A világ legnagyobb törpéje egy nagypapa, aki mindenkinél jobban ért a gyerekek nyelvén.

Kerényi Kata

2023. November 10.

Telt házas koncertek, fesztiválszínpadok: a Kalap Jakab nevű formáció alig néhány év alatt vált az egyik legnépszerűbb hazai gyerekzenekarrá. Az együttes alapítója és frontembere, Jakab Zsolt, maga sem hitte volna, hogy ez megtörténhet. A siker mögött egy kacskaringós életpálya és néhány hirtelen döntés áll. És talán egy kis szerencse is.

Az aspergeres punk

„Nem vagyok képzett zenész – vallja be Jakab Zsolt. – Általános iskolában, még alsóban tanultam szolfézst egy rövid ideig, de az hamar abbamaradt. A középiskolában verseken keresztül igyekeztem az érzéseimet kifejezni. Ezeket olvasta a kollégiumi nevelőtanárom is, és azzal lépett oda hozzám, hogy jókat írok, talán több emberhez eljuthatnának a gondolataim, ha megzenésítve énekelném őket. Bevallottam, hogy nem tudok gitározni. Erre elővett egy papírt, felrajzolta, hogy kell lefogni az akkordokat, és azt mondta, hogy ezeket gyakoroljam. A következő tíz nap alatt írtam nyolcvan dalt, egy hónap múlva már fellépéseim voltak.”

Ez akár egy szép pálya kezdete is lehetett volna, de Zsolt nem volt egyszerű eset kamaszként. Sok mindennel meg kellett küzdenie, leginkább saját magával.

„Az eredeti nevem Jakab József Zsolt, otthon Jocinak, Jocikának szólítottak. 14 évesen költöztem kollégiumba, mert állategészségügyi szakközépbe jelentkeztem, onnan az állatorvosi egyetemre terveztem később továbbmenni. Amikor eljöttem otthonról, megváltoztattam a nevem: a Józsefet teljesen eltöröltem, holott addig mindenki úgy hívott, és Zsoltnak hívattam magam. Azóta is ez a nevem.

Aztán úgy alakult az életem, hogy 16 évesen befestettem a hajamat zöldre, biztosítótűket raktam a fülembe, voltak vad dolgaim, a végén az ország összes középiskolájából kitiltottak.

Így eltávolodott az álom az állatorvosi egyetemről – a legközelebb akkor kerültem hozzá, amikor megnősültem, és az épülettel szemben volt albérletünk. Most volt nemrég egy osztálytalálkozónk, eljött az osztályfőnökünk, már nagyon idős, és bocsánatot kért tőlem, hogy akkor nem tudott megvédeni, pedig látta, hogy tehetséges vagyok, mégis végignézte, hogy megbuktatnak, aztán kiraknak az iskolából.”

Fotó: Kalap Jakab

Arra, hogy mi lehetett az oka a sok gyerekkori nehézségnek, miközben mindenki okosnak, érzékenynek és tehetségesnek tartotta, Zsolt csak jóval később, már felnőtt fejjel kapott magyarázatot.

„Aspergeres vagyok – mondja mosolyogva. – De erre véletlenül jöttem rá. Az egyik fiam érintett, és amikor elvittem egy szakemberhez felmérni, hol is van ezen a spektrumon, én is bent voltam a vizsgálaton.

Kérdéseket tettek fel, és legnagyobb megdöbbenésemre én is ugyanazokat a válaszokat adtam volna, mint a gyerek. Menet közben jöttem rá, hogy ez az én vizsgálatom is.

Nagy felfedezés volt, mert utólag értettem meg sok mindent saját magammal kapcsolatban. Vannak például olyan anyagok, amiknek az érintését gyerekkorom óta nem tudom elviselni, nem mindegy, miből van a ruha, amit viselek. Azt sem szeretem, ha valami a kezemhez tapad, homok vagy só, például. De azt, hogy ennyire gyorsan tanulok, ennek köszönhetem. És azt is, hogy megtalálom a hangot azokkal a gyerekekkel is, akikkel sokan nem.”

A mostani Jakab Zsoltról már senki sem gondolná, mi mindenen ment keresztül. Az útkeresés évei után viszonylag hamar megtalálta a társát, aki azóta is hű szövetségese. Zsolt húszéves kora óta boldog házasságban él, öt gyermek édesapja és sokszoros nagypapa. Az érzékenységét, kreativitását, gyors észjárását pedig megtanulta úgy kamatoztatni, hogy azzal saját magának és másoknak is örömet szerezhessen.

Bocs, de nem leszek zenész! Vagy mégis?

Bár lázadó kamaszból példás családapává vált, a zene sosem tűnt el teljesen Jakab Zsolt életéből. Igaz, a gitár és az ének már egészen másképpen volt jelen a mindennapjaiban, mint azelőtt. „Hamar felfedeztem, hogy a gyerekeim szeretik a zenét – meséli Zsolt. – Elkezdtem hát nekik dalocskákat írni a saját, személyes történeteinkből. Az egyikük születésnapjára bulit rendeztünk, meghívtuk az ovis barátaikat szülőkkel együtt, és a gyerekek rábeszéltek, hogy énekeljek nekik. Az egyik apuka műsorszervező volt, és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem valami hasonlót csinálni színpadi műsorként. Én rögtön rávágtam, hogy nem.

De aztán addig hívogatott, hogy végül beleegyeztem. Az első fellépés sikeres lett, rögtön jött is a következő, hamar beszippantott a dolog.

Megjelent egy lemezem is, gyorsan elfogyott. Én mégis úgy éreztem, hogy ebben nincs perspektíva, nem lehet belőle egy népes családot eltartani. Folyamatosan az az érzésem volt, hogy ez fontosabb nekem, mint a kiadónak, nem kaptam promóciós segítséget sem, és ez elbizonytalanított.”

Fotó: Kalap Jakab

Zsolt egy határozott döntéssel elvágta az alakulóban lévő zenei karriert, és más megélhetés után nézett. Hirtelen váltással vágóként és operatőrként kezdett el dolgozni. Jól jött, hogy képes gyorsan megtanulni bármit, és ahelyett, hogy elveszne a részletekben, egyfajta rendszerszemlélettel gondolkodik. „Úgy lettem operatőr és vágó, hogy soha előtte nem tanultam ilyesmit. Mit is csinál egy vágó, például? Van egy filmanyag, abban megtalálja a fontos, érdekes részeket, és azokat egy bizonyos logika szerint fűzi össze. Én mindig úgy érzem, hogy ezeket bárki meg tudja csinálni, mert csak megkeresed a felvett anyagban a jó részeket, és azokat egymás után teszed, az egésznek van egy ritmusa, és ezért van hatással az emberekre. Ennyi az egész.

Egy idő után már reklámfilmek, televíziós műsorok gyártásában is részt vettem, szinopszisokat írtam, voltak kisebb és nagyobb projektjeim is. Közben pedig megtanultam, hogyan is áll össze egy-egy sikeres produkció.

Ahogy telt az idő, Zsolt gyerekei felnőttek, és sorban érkezni kezdtek az unokák. Újra előkerült a gitár, és a családi történeteket, eseményeket feldolgozó, rögtönzött dalok. „Mikor az unokáim megszülettek, akkor úgy éreztem, hogy most már elég tudatos vagyok ahhoz, hogy megpróbáljak zenéléssel foglalkozni – emlékszik vissza Jakab Zsolt. – Mindent a nulláról kellett kezdenem, már senki nem emlékezett rám, mint gyerekzenészre, viszont már voltak tapasztalataim, amire építhettem.

Leültem, és leveleket írtam óvodáknak, felajánlva, hogy fellépek náluk. Meglepődtem, milyen bizalmatlanul fogadtak az elején. Tudni akarták, ki vagyok, mit akarok, mit fogok pontosan csinálni, mennyi tapasztalatom van gyerekekkel. Aztán ez idővel fokozatosan oldódott.

És volt még valami, ami nagyon megváltozott az elmúlt két évtizedben: borzasztóan felgyorsult a világ. A mostani rajzfilmekben, videókban annyi minden történik, hogy már nem elég inger a gyereknek egy zenész egy szál gitárral. Emiatt találtam ki, hogy legyenek a dalokhoz, történetekhez bábok is, így egyfajta élő, interaktív videóklippé válik az előadás.

Közben a legidősebb fiamat a gyerekein keresztül elkezdte jobban megérinteni ez világ, és mivel nagyon sokat és szorosan vagyunk együtt, egyszerűen csak kialakult, hogy jött velem a fellépésekre. Egy idő után már ő bábozott, és egy-két dalban hangszeren is játszott. A mostani felállás szerint a lányom bábozik, mi ketten a fiammal már szinte végig csak hangszereken játszunk, de a lányom is dobol időnként – így kialakult egy gitár-basszusgitár-dob zenekar, és a figuratív vonal is megmaradt. Így lettünk bábkoncert-produkció.”

Fotó: Kalap Jakab

Minden csak szerencse kérdése?

Jakab Zsolt történetében van egy olyan állandó tényező, amit lehetetlen figyelmen kívül hagyni: valahogy mindig a megfelelő pillanatban történnek vele a dolgok. Világnézettől függően nevezhetjük ezt szerencsének, véletlennek vagy gondviselésnek. Ahhoz, hogy ezzel élni tudjon, persze szükség van Zsolt figyelmére is. Mindig készen áll, és teljes nyitottsággal várja, mi lesz a következő lépés. Így jött, egy teljes véletlennek köszönhetően a piros kalap ötlete is, amely azóta a Kalap Jakab-produkció szimbólumává vált.

„Kalapot, sapkát, bármilyen fejfedőt mindig szívesen hordtam, komfortosan érzem magam benne – meséli Jakab Zsolt. – Innen jött automatikusan az együttes neve is, de akkor még általában fekete fejfedő volt rajtam a fellépéseken. Egyszer egy vidéki általános iskolában léptem fel, és csak miután hazaértem, vettem észre, hogy ott felejtettem a felszerelésünknek egy elég fontos darabját. Másnap visszamentem érte, és a portás először nem akart beengedni, hosszan el kellett magyaráznom, hogy én voltam az, aki tegnap itt volt, és énekelt.

Hazafelé az autópályán – mert persze nagyon messze kellett elmennem az otthagyott holmiért – elgondolkoztam, hogy nem jó ez így, kellene valami feltűnő védjegy, amiről akkor is felismernek, ha az arcomról vagy a nevemről esetleg nem.

A kalap adott volt, és ha ez mindig ugyanolyan és feltűnő színű, akkor ez lehet a megoldás… így lettem én a piros kalapos Kalap Jakab.

A 2020-as pandémia, mint minden előadóművésznek, a Kalap Jakab-produkciónak is okozott némi fejtörést. Az óvodák bezártak, nem voltak rendezvények sem. A Jakab család gondolt egy merészet: kipakolták a mikrobuszt, amivel a felszerelést szállították a koncertekre, és leszerződtek egy kertészeti céggel szállítóként. Kerti gyerekjátékokat vittek házhoz kisgyerekes családoknak, ebből éltek a járvány ideje alatt. Másképpen ugyan, de kapcsolatban maradtak a kicsikkel. És ekkoriban indították el a Kalap Jakab YouTube-csatornáját is, leginkább azért, hogy addig is történjen valami, amíg személyesen nem találkozhatnak újra a közönségükkel.

Fotó: Kalap Jakab

„Felvettünk néhány dalt mobiltelefonnal, a bábokat használtuk háttérnek – emlékszik vissza Jakab Zsolt. – Aztán eltelt néhány hónap, és felhívott egy barátunk, hogy »Helló, látom, youtuberek lettetek!« Mondtam, hogy »Jé, de érdekes, hogy megtaláltad, igen, bohóckodtunk egy kicsit, csináltunk egy csatornát.« »Ja, hogy ti nem nézitek a számokat, hogy ez mekkorát megy?« Ezek után persze, már csak kíváncsiságból is, ránéztünk, és teljesen le voltunk döbbenve, hogy olyan nézettségek voltak rajta, amiről álmodni se mertünk.

Ez azóta sem állt meg, ma már milliós nézettségeket ér el egy-egy dalunk. Ez megváltoztatta az életünket, mert kikerültünk az óvodákból, elkezdtek hívogatni minket nagyobb rendezvényekre.

Be kell vallanom, hogy én nem terveztem így; sosem gondolkodtam abban, hogy majd idővel kinőjük magunkat. Most ott tartunk, hogy ha kibérelünk egy művelődési házat, és meghirdetjük, hogy ott Kalap Jakab-koncert lesz, akkor néhány órán belül elfogynak a jegyek.”

Fotó: Kalap Jakab

Az a trükk, hogy nincs trükk

De mit tud Jakab Zsolt, amit mások nem? Hiszen látszólag nem csinál semmi különöset, mégis egyre több rajongója van! „Szerintem az a titkunk, hogy a gyerekek minket kapnak meg, úgy, ahogy vagyunk – mondja Jakab Zsolt.

Nincsenek trükkök, látványos, szemfényvesztő technikai megoldások; közvetlen, személyes kapcsolatunk van a közönségünkkel.

Egyikünk sem a hangszere virtuóza, nem éneklünk be rengeteg oktávot, nagyon egyszerű dolgokat csinálunk. És mégis: amikor a műsor után jönnek fotózkodni az emberek, mindig kiderül, mennyire különböző társadalmi rétegekből látogatják a koncertjeinket. Azt hiszem, ráéreztünk valamire, de egyáltalán nem tudatosan.”

A titok talán tényleg a személyesség. De ha valaki sikeres előadóvá válik telt házas fellépésekkel, egyre nagyobb erőfeszítés lesz ezt a közvetlenséget megtartani. Ez most a Kalap Jakab számára talán az egyik legnagyobb dilemma. „Megkeresett minket egy menedzser, hogy igazán nagy koncerteket szervezne nekünk, és én nemet mondtam. Már most is, ha nagyszínpadon játszunk fesztiválokon, kordon van köztünk és a közönség között. Ezt nagyon nem szeretem. Ilyenkor, ha lehet, akkor nem fent játszunk a színpadon, hanem a gyerekek között.

Fotó: Kalap Jakab

Mivel nagyon gyakran azzal érveltek a szervezők, hogy ezt nem tehetem meg, mert az erősítők a színpadhoz vannak beállítva, vásároltam egy komplett hangtechnikai felszerelést, amit mindenhova viszünk magunkkal, és úgy állítjuk be, ahogy a helyzethez leginkább illik.

Nem a nagyszínpad érdekel, hanem az, hogy a gyerekekkel legyek. Most viszont, hogy kezdjük kinőni magunkat, és egyre nagyobb rendezvényekre hívnak, olyan nagy létszámú a közönség, hogy ha lemegyünk közéjük, az első pár sor után már nem látnak.

Ezért most azon gondolkodunk, hogy egy nagyon gyorsan összeállítható színpadra is szükségünk lenne, amit a helyi viszonyokat felmérve ott rakunk össze, ahol a legközelebb lehetünk a gyerekekhez. Nemrég volt alkalmunk cirkuszban játszani, az hihetetlen jó volt, ahogy körbevett a közönség, el is indult a gondolkodás, hogy egy cirkuszturnét kellene csinálni. Alakul a műsor is, én vagyok a világ legnagyobb törpéje, Levi fiam pedig a világ legkisebb óriása – ez világszám, és mégis olyanok vagyunk, mint bárki más. Hiszen minden ember különleges és megismételhetetlen a maga módján.”

Akárhogy is alakul a későbbiekben, egy biztos: Jakab Zsolt sok kacskaringó után megtalálta a maga útját, és ez nemcsak neki okoz örömet, hanem még nagyon sokaknak. Ezt ő maga sem látja másképp. „Nem olyan régen telefonszolgáltatót váltottam, és ennél a cégnél az a szokás, hogy az ügyfelek születésnapjára mindig küldenek egy SMS-t. Én is megkaptam ezzel a szöveggel: »Kedves Jakab József Zsolt, boldog születésnapot kívánunk! Az ön neve, József, héber eredetű, a jelentése: Isten rendelt téged a gyermekek mellé.« És akkor rájöttem, hogy a helyemen vagyok: a gyerekek mellett.”

Ezt olvastad már?