“Nem akarok olyan lenni, mint az anyám!”

„Szeretem anyámat, és tudom, hogy egy élet se elég hozzá, hogy megháláljam, amit értem tett, de nem akarok olyan megkeseredetté válni, amilyen ő lett öregkorára – mondja Nóra. – Egy kedves szava nem volt hozzám már évek óta. Bármit is csinálok, állandóan hibát talál benne. Bevallom, néha valósággal félek tőle. De még inkább félek attól, hogy olyan leszek, mint ő. Mostanában azt vettem észre, hogy ha feszült vagyok, pontosan olyan mogorván és gonoszul vágok oda a férjemnek és a gyerekeimnek, ahogyan ő szokta. Ráadásul pontosan azokat a szavakat használom, mint az anyám.”

„Anyám szerint pazarlóan élünk – magyarázza Rita. – Szerinte felesleges pénzkidobás a fodrász és a kozmetikus, és jobban tenném, ha rendes házi ételt tennék a családom elé, nem pedig olyat, amit online rendelünk. Hiába magyarázom neki, hogy nálunk mindenki mást szeret, az lenne az igazi pazarlás, ha egész délután a tűzhely előtt görnyednék ahelyett, hogy a gyerekekkel játszom, és a férjem is szereti, ha csinos vagyok. Ő csak azt mondogatja, nem vagyok jó háziasszony, és ennek nem lesz jó vége.”

Lemondok a gyerekről, mert ő is lemondott rólam

„Anyám háromévesen ott hagyott a nagymamánál, mert szerelmes lett egy másik férfiba – meséli Anikó. – Apám még születésem előtt meghalt, és az új férfi nem akart egy mostohagyereket. Persze anyám nem tűnt el teljesen, gyakran írt, néha meg is látogatott, de tiniként elhatároztam, soha nem akarok gyereket, mert nem akarok senkit kitenni annak a fájdalomnak, amit gyerekként én is átéltem. Lassan negyven leszek, és furcsa módon egyre többször találkozom anyuval. Megöregedett, lecsillapodott, és gyakran sírdogál a vállamon. Azt mondja, élete legbutább döntése volt, amikor lemondott rólam, és ha visszaforgathatná az időt, nem így döntene. Egyre többször gondolok arra, talán én is hibát követek el, amikor lemondok az anyaságról, mert így pont az ő példáját követem, amit pedig soha nem akartam.”

„Nemrégiben találkoztam egy régi rokonunkkal, aki pár perces beszélgetés után közölte velem: Pont olyan vagy, mint az anyád! Elsápadtam és megijedtem, de mielőtt válaszolhattam volna, már folytatta is: ő is pont ilyen szenvedélyes! Teljesen ledöbbentem, amikor ezt mondta. Mert igen, tényleg ilyen vagyok, de valahogy eddig nem gondoltam rá, hogy anyámtól örököltem volna. Észre se vettem, talán mert olyan magától értetődő volt. Mi ilyenek vagyunk. És ha jól belegondolok, ez egyáltalán nem is baj”- meséli a 34 éves Rita.

Nem normális, ha mások akarunk lenni

Nagy Brigitta, pszichológus szerint a fordulópont a legtöbb esetben a gyerekszüléssel köthető össze – amint anyává válunk, hirtelen rádöbbenünk, miért is aggódott annyit a sajátunk, visszahalljuk a saját szánkban az ő szavait, és bár sok dolgot másként csinálunk, azért meghallgatjuk a tanácsait, hiszen neki már óriási tapasztalata van – és ha úgy vesszük, nem is végzett rossz munkát, hiszen belőlünk is egész normális felnőtt lett. Más azonban a helyzet, ha nem tudjuk elengedni régi sérelmeinket.

A legtöbb ember számára a félelem, hogy olyanná válik, mint az anyja, csak egy frázis, amely tinikorban éri el a csúcspontját. Fontos és szükséges szakasz ez az életben, hozzásegít, hogy el tudjunk szakadni a gyerekkorunktól. Ám ha ez nem múlik el, meggátolja, hogy egészséges kapcsolatot alakítsunk ki önmagunkkal és a múltunkkal.

„Bár manapság divatos azt mondani, hogy mások akarunk lenni, mint a szüleink, azért azzal tisztában kell lennünk, hogy ez nem normális állapot. Egészséges anya-lánya kapcsolat esetén inkább modellként kellene tekintenünk az édesanyánkra, nem ellenfélként – magyarázza Brigitta.– Persze ez nem mindig egyszerű. Óriási generációs szakadék húzódik ma gyerekek és szülők között, egészen más ma a társadalom és vele együtt a társadalmi értékek is, mint akár 30-40 éve voltak. Ami az anyáink idején még példaszerű, követendő élet volt egy nő számára, azt egy mai nő már megmosolyogja.”

Vonulj vissza!

„Gyakran gondot okoz, hogy a mai nagyszülőkből hiányzik a visszavonulás bölcsessége” – magyarázza Brigitta, pszichológus szakértőnk. Sokan még a 30-40 éves, családos gyereküknek is meg akarják mondani, hogyan élje az életét, mindenbe beleszólnak, kéretlenül is tanácsot adnak ahelyett, hogy elfogadnák, egy felnőtt emberrel beszélnek, akinek joga van döntéseket hozni, és akár hibázni is. Ez bizony komoly konfliktusokat okozhat szülő és gyerek között, és mindkét félnek nehéz ilyenkor. Merthogy hiába akarunk, az anyai mintától nem tudunk szabadulni. Akár akarjuk, akár nem, ő az a példakép, akit vagy követünk, vagy elutasítunk, de közömbösek nem tudunk lenni irányába.

Ha valaki mindig csak azt mondja kétségbeesetten, hogy nem akar olyan lenni, mint a szülei, az csak egyet jelent: megrekedt a tinikori tiltakozás fázisában. Bármilyen konfliktusunk is van a szüleinkkel, sokkal többet segít, ha megpróbáljuk megérteni, miért lettek ilyenek, és elfogadjuk őket a hibáikkal együtt. Nem kell az ő útjukat járnunk, de annak sincsen értelme, ha hevesen ellenkezve mindenben ellenkezünk. A felnőtt és egészséges megoldás az, ha megpróbáljuk megtalálni, mi a mi feladatunk, és megpróbáljuk megtalálni azt a jót, értékeset, ami generációról generációra átöröklődik anyákról a lányokra. Nóra számára is ez tette könnyebbé saját hasonlósága elfogadását.

És végül – hogy ne szomorkodjatok, ha olyanok vagytok, mint az anyukátok, vagy ha éppen nem – nézzétek meg az anyaságról ezt a megható videót.

               3 Queens from Matt Bieler on Vimeo.