Nem túl férfias a közösségi portálon eldörmögni egymásnak, hogy már megint nyűgös az asszony, nem beszélve arról, hogy a gyerektől ismét semmit nem sikerült aludni az éjjel… és még a légzésfigyelőt is neki kellett lenyomnia, mert zsinórban a harmadik éjjel hagytam úgy. Mindeközben a kissé hímsoviniszta szexuálpszichológus a reggeli műsorban pedig csak azt hajtogatja, hogy a nő feladata, hogy ne csak a gyerekkel, de a párjával is foglalkozzon, főleg a lelkével, mert „jaj lesz nekem, szoptató anyának, ha nem figyelek oda, és természetesen alig begyógyult alsó fertállyal egyből legyek jó szerető, sőt jobb, mint azelőtt”.
Tanulva a bölcs szavakból, különös gondot fordítok a fent említettekre. Számomra az, hogy beszélgetünk egymással, egymásról a mindennapok része, így hát kissé meggondolatlanul kerek perec kérdeztem rá: „Norbi, mondd csak, hogy élted meg a terhességem? Mit érzel most, hogy apa lettél?” Mindenkinek mondom, hogy az ember párja nem interjúalany, és ezt nem így kell csinálni. Mert erre maximum azt a választ fogjuk kapni, amit én is: „Életem, de hát végig ott voltam, pontosan tudod, hogy mi volt. Hát, jól éltem meg – na de komolyan, te a többi nővel ellentétben megnyugodtál. Azt hiszem, helyre kerültek a fejedben a dolgok… kivéve, amikor nagyon mérges lettél, hogy zokniban összejártam, amit felmostál” – tette hozzá viccesen.
Egy viszonylag fiatal apukának elég felkavaró a kezében tartania egy pozitív terhességi tesztet, még akkor is, ha várta a babát. Igaz, a várakozás max. egy hónap volt, hiszen Patrik egyből kiválasztott minket. Aztán elmúlt a kezdeti sokk, elsimultak a dolgok, és a párom számára nyilvánvalóvá vált, hogy apa lesz: „Az első találkozás a nőgyógyásszal fordulópont volt nekem. Igaz, akkor még az ultrahangon számunkra szinte még egyáltalán nem volt kivehető Patrik. De amikor először hallottam a szívverését, elérzékenyültem” – abban a pillanatban megértettük, hogy az a szív, amit a monitoron látunk, kettőnktől dobog. Most először súlya volt a szónak: MIÉNK”.
Aztán egyszer a terhesség alatt kórházba kerültem. Ekkorra már kettőnkért volt aggódni való, rajtam pedig eluralkodott a magány, és akkor Norbi így biztatott: „Gondolj arra, hogy már sosem vagy egyedül. Ezt most nem magadért csinálod, ki kell tartani.” Azóta eltel már ez a kilenc hónap, és közben mind a hárman változtunk. Mindeközben fiúból férfi, férfiból pedig apa vált. Aki egyszeriben sokkal tudatosabb lett, de még sincs szüksége gyökeres változásokra: „Nem fogadtam meg semmit, csak hogy jó leszek, a tőlem telhető legjobb. Ezért olvasom a könyveket a nevelésről. Szeretnék következetes lenni, és veled egy csapatban játszani. Ha mégsem egyeznénk, akkor pedig kettőnk között Patrik szempontja legyen a döntő.”
Aztán nyilvánvaló volt, hogy bent lesz a szülésnél: „Fodrászként az olló az eszközöm, biztos nem hagyom ki, hogy elvágjam a köldökzsinórt. Ez egy életre szóló pillanat, amit együtt kell átélnünk”. Azóta pedig, ha lehet ilyet mondani, még elválaszthatatlanabbak lettünk.
Én végigcsináltam egy szülést, ami kőkemény meló volt, azóta pedig Norbi melózik még keményebben, hogy mindent megadhasson nekünk. „Patrik előtt lazábban fogtam fel az anyagiakat, most sokkal inkább gondolok a jövőnkre, volt néhány dolog, amit régóta hanyagoltam. Ilyen volt a jogosítvány. Elkezdtem már korábban is, aztán sokkal érdekesebb volt bármi más, most pedig újra nekivágtam, sőt nemsokára vizsgázom. Apaként nem engedhetem meg magamnak, hogy ne így legyen.”
Ha már „Apuka projekt”, akkor azt hitelesíteni is kell, így hát Norbi hagyományőrző tejfakasztót tartott a barátaival „Az a helyzet, hogy a tejfakasztó egyenlő: búcsú a haveroktól” – persze csak viccelt, de én tudom, hogy mint minden viccnek, ennek is legalább a fele igaz volt.
Hiszen a mindennapi teendőkre a huszonnégy óra is kevés, és számomra ugyan elképzelhetetlen volt, de alig találkozunk egymással is, nemhogy másokkal, ezt mind a ketten nehezen éljük meg. Korábban is hajtottuk a melót, de legalább az estéket együtt töltöttük, most ez elképzelhetetlen, hiszen legkésőbb a Doktor Csont előtt muszáj lámpát oltani, ha bírni szeretnénk a következő napot. Norbi a melóban, én pedig a gyerekkel.
„Régebben akár délig is aludtam, de már értékelem a reggeleket, sőt az egész nap szervezést igényel, ha hasznosan akarjuk eltölteni. Nem vagyok az a fajta, akinek gondot jelent kicserélni a pelenkát, vagy besegíteni a házimunkában. Nálunk nincsenek férfi-női feladatok, próbálok besegíteni abba, ami Fanninak már nem fér bele.”
„Ha az a segítség, hogy átveszem Patrikot, szívesen teszem, én ebből az egészből a rengeteg munka miatt amúgy is sajnos csak egy szeletet kapok. Persze örülök, hogy sok a munkám, de ennek az az ára, hogy nem érek haza fürdetésre, ami nem könnyű senkinek sem. Próbálunk minőségi közös időt eltölteni, például most, hogy letelt a kritikus hat hét, végre újra együtt is edzünk. Sőt a hétvégéket is igyekszünk színesíteni, Fanni még szoptat, ezért kicsit nehezebb összehozni a dolgot. Mindennel együtt élvezem, hogy apa lettem, és nem bánom, hogy le kell mondanom dolgokról. De igaz, hogy a család annak való, aki kellő alázattal tud hozzáállni az egészhez.”
Néha csak összebújunk és elmerengünk azokon a pillanatokon, amik összehoztak minket, aztán ránézünk Patrikra, és tudjuk, hogy bármilyen nehéz is legyen, ezt az életet nem cserélnénk senkiére sem. Családnak lenni, szeretve lenni a legnagyobb kincs, amit mindennap értékelni kell, mert a boldogság a legtörékenyebb a világon.
