„Ha az egészet az elejéről kezdhetném most, egész biztosan nem lennének gyerekeim” – kezdi a Scary Mommy oldalán megosztott írását Cynthia Hansen, majd hozzáteszi, nem szeretné, ha a kijelentését bárki összekeverné azzal a kijelentéssel, hogy nem akarja a gyerekeit. „Nem tudom elképzelni az életemet a gyerekeim nélkül. Ők a mindeneim. De miután egy olyan mentális betegséggel diagnosztizáltak (ami időnként olyan súlyos, hogy pszichiátriai kezelésre szorulok), és közvetlen közelről néztem végig, hogy emiatt atomjaira esik az életem, nos, ha ezt még azelőtt tudom, hogy megszülettek a gyerekeim, azt hiszem, nem vállaltam volna őket.”
Cynthia a folytatásban bevallja, mindettől függetlenül két gyerekét élete két legnagyobb ajándékának tekinti. „Minden egyes nap tanítanak valamire, inspirálnak, próbára tesznek, megnevettetnek, motiválnak rá, hogy jobb ember legyek. A legsötétebb óráimban ők adnak nekem reményt és erőt a folytatáshoz” – írja, majd hozzáteszi, pontosan a gyerekei miatt esik nehezére tudomásul venni, hogy a betegsége is egyre inkább figyelmet igényel. Már-már egy egész embert.
„Vannak napok, mikor semmi mással nincs erőm foglalkozni, csak magammal” – vallja be, majd hozzáteszi, az után, hogy a házassága szétesett, volt férjével pedig felváltva gondoskodnak két közös gyerekükről, van ideje magával is foglalkozni. „Persze mindez egy jó nagy adag anyai bűntudattal jár együtt. Mert amikor a gyerekek épp az apjukkal vannak, egyfolytában azon kattogok, vajon elég vagyok-e nekik?
- Vajon nincs szükségük arra, hogy a mostaninál több időt töltsenek az anyjukkal?
- Mi van, ha egyszerűen nem tudok nekik többet adni magamból, mint amennyit most adok?
- Meg fogják érteni?
- Tudják vajon, mennyire szeretem őket?
- Hogy tudok egyszerre jó anya lenni, de odafigyelni a mentális problémáimra?”
Cynthia azt mondja, mikor a gyerekei vele vannak, sokszor kapja magát azon, hogy azon dilemmázik, a gyerekeivel vagy épp a betegségével foglalkozzon-e. „És teljesen mindegy, melyiket választom végül, mert bár tudom, hogy abban az adott pillanatban az volt a jó döntés, ettől még simán lehetett az egy rossz döntés is hosszú távon.” Az édesanya azt mondja, kezdettől fogva igyekszik gyerekeivel annyira őszinte lenni a betegségét illetően, amennyire csak lehet.
„A mentális egészségem nem olyasvalami, amit titkolni akarok a gyerekeim elől. Már csak azért sem, mert egész kicsi koruk óta rengeteget járok orvoshoz. Nyilván feltűnt már nekik a dolog, ahogy az is fel fog majd tűnni nekik, ahogy nőnek, hogy vannak jobb és kevésbé jobb napjaim.”
Az anyuka szerint a betegségében (amiben a depressziós napok csupán a jéghegy csúcsai), az a legrosszabb, hogy míg egyik nap pontosan úgy tud működni, mint bármelyik másik ember, a következőben már az ágyból sem tud előkászálódni. „De ez az egész teljesen mindegy is, mert ha a gyerekeimnek szükségük van rám, én ott vagyok. Tök mindegy, hogy érzem magam, vagy hogy nézek ki.”
„Már a puszta tény, hogy a gyerekeim léteznek, és szeretnek engem, elég motiváció ahhoz, hogy a legrosszabb napomon is elvonszoljam magam a zuhany alá, vagy megfésüljem magam. Csak mert ők léteznek, a lehető legjobb énemet szeretném adni nekik. Egészségesnek kell lennem. Mentálisan stabilnak kell lennem. Miattuk. Mert megérdemlik. És nincs az a betegség, ami meggátolhat abban, hogy a gyerekeimnek azt adjam, amit megérdemelnek. Szóval, igen, ha most újra kezdhetném, valószínűleg nem lennének gyerekeim. De hála istennek, vannak.”
