A világjárvány és vele együtt járó válság miatt nagyon sokan vesztették el az állásukat, sokan voltak, akiket kényszerszabadságra küldtek, vagy akiknek csökkentették a munkaidejét. Akadtak ugyan, akik a nem túl kedvező helyzet ellenére úgy döntöttek, munkahelyet váltanak, néhányan kényszerből más szakmában helyezkedtek el, de valószínűleg a többség inkább foggal-körömmel ragaszkodik most az állásához akkor is, ha nem feltétlenül érzi jól magát az adott helyen. Ilyen esetben persze a HR-szakemberek és a pszichológusok is azt tanácsolják, hogy érdemes váltani, de most nem olyan időket élünk.
Az, hogy mennyire vagyunk elégedettek a munkánkkal vagy a munkahelyükkel, nagyon sok mindentől függ, például attól is, mennyire érezzük úgy, hogy van értelme. És van egy rossz hírünk, az ún. bullshit munkákból egyre több van. Erről egy amerikai antropológus és anarchista (nem, nem anarchista antropológus, ezt kikérte magának) David Rolfe Graeber 2013-ban írt egy cikket A bullshit munkák természetrajza címmel a Strike! magazinnak, majd 2018-ban kiadták Bullshit munkák című könyvét, ami nemrég, röviddel Graeber halála után magyar nyelven is megjelent. De pontosan mi a bullshit, vagyis értelmetlen, felesleges munka definíciója?
A bullshit munka olyan fizetett munkakör, amely annyira értelmetlen, szükségtelen vagy káros, hogy még az azt betöltők is képtelenek létezését indokolni, miközben a munkakör betöltésének egyik feltétele kötelességüknek érezni, hogy ezt ne mutassák ki.
És hogy hányan érzik úgy, hogy ez az ő munkájukra is igaz? Egy 2015-ös brit felmérésben a résztvevők 37 százaléka mondta, hogy munkájukkal nem járulnak hozzá érdemben a világhoz, míg 13 százalékuk nem biztos benne, hogy van értelme annak, amit csinál, egy holland kutatásban a válaszadóknak pedig 40 százaléka vélte úgy, hogy munkájuk felesleges, a Harvard Business Review kutatásában pedig a 12 ezer megkérdezett munkavállaló fele úgy érezte, hogy a munkája értelmetlen. Graeber 2013-as esszéje után egyébként arra kérte az embereket, hogy küldjék el neki, miért gondolják úgy, hogy egykori vagy jelenlegi munkájuknak nincs értelme, a felhívásra sok válasz érkezett, és persze más frontokon is hullámokat vetett az írása.
David Graeber (Fotó: Pier Marco Tacca/Getty Images)
Graeber fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az ún. ótvar meló és a bullshit meló nem egy és ugyanaz. Előbbit kétkezi munkások végzik, akiket általában órabérben fizetnek, és nem kapnak túl sok megbecsülést, utóbbit pedig irodai dolgozók végzik, akik többnyire havi fizetést kapnak, nem is rosszat. Meglátása szerint a bullshit munkák többsége az évtizedek óta egyre nagyobb és nagyobb szolgáltató szektor termeli ki, megjegyezve, hogy van, aki ettől függetlenítené, és negyedik nagy ágazatként kezelné a pénzügyi és biztosítási szektort, illetve van, aki szerint érdemes bevezetni információs és kommunikációs szektor elnevezést is.
A bullshit munkát egyébként kívülállóként arról ismerhetjük fel, hogyha az eltűnne, akkor az élet menne tovább, nem lenne nagyobb fennakadás. És most képzeljük el mi lenne, ha a tanárok, az ápolók, a bolti eladók egyik pillanatról a másikra abbahagynák a munkát?
Egy tanárok vagy kikötői munkások nélküli világ is igen nagy bajba kerülne, de sci-fi-írók vagy ska-zenészek nélkül is jóval kevésbé lenne lakható ez a világ. Az még persze nem egészen tisztázott, hogy befektetési cégek vezérigazgatói, lobbisták, PR-kutatók, biztosítási statisztikusok, kockázatelemzők, telemarketingesek, végrehajtók vagy jogi tanácsadók eltűnése milyen súlyos helyzet elé állítaná az emberiséget
– írja könyvében Graeber, aki egyébként többször is hangsúlyozta, nem ő határozta meg, hogy milyen munkakörök számítanak értelmetlennek, azokra bízta ezt az értékítéletet, akik ezeket a munkákat végzik, mert úgy gondolta, ők sokkal jobban meg tudják mondani, hogy munkájuk felesleges-e vagy sem, és állítása szerint nem az volt a fő célja, hogy társadalmi hasznosságról vagy a társadalmi értékekről állítson fel egy elméletet, inkább a pszichológiai, szociális és politikai oldalát kívánta megérteni annak, hogy szerinte sokan dolgoznak úgy, hogy titokban meg vannak győződve arról, hogy munkájuk a társadalom számára sem haszonnal, sem értékkel nem bír.
„Nem akartam az a seggfej lenni, aki valakinek a munkájára azt mondta, hogy baromság. Ha valaki úgy gondolja, hogy munkája létfontosságú a világon, akkor nem fogok vitatkozni vele, ahogyan akkor sem, ha úgy gondolja, hogy a munkája teljesen értelmetlen. Szerintem nagyon arrogáns azt mondani, hogy jobban tudom náluk” – nyilatkozta egy interjúban. Persze szerinte vannak, akik valószínűleg nem tudják, hogy bullshit munkát végeznek, például azoknak a nagy bürokratikus szervezeteknek a munkatársai, ahol munkavállalóként csak nagyon keveset tudsz arról, mi is az, amit csinálsz, és könyvében kiemelte, egyetlen olyan csoport volt, aminek tagjait kifejezetten dühítette az a nézet, hogy a bullshit munkák milyen gyakoriak, ők pedig a cégtulajdonosok voltak, és persze lehet vitatni, mennyire reprezentatív a minta, ami a rendelkezésére állt, sokat sejtetően jegyezte meg, hogy kevés ügyvéd és PR-os küldött neki beszámolót, a lobbisták fel se tűntek a színen.
Volt, aki a szemére vetette, hogy miközben a kékgalléros dolgozókkal nagyon megértő, mintha a fehérgalléros munkavállalókat nem tartaná sokra, de egyéb kritikák is érték. Valahol ez az elfogultság, ha volt ilyen, érthető, munkáscsaládba született, édesanyja a ruha-, édesapja pedig a nyomdaiparban dolgozott. Élete egyik utolsó interjújában egyébként megjegyezte, elég vicces, hogy kétkezi munkát végző szülők gyermekeként tulajdonképpen arról írt, hogy igen, ő bizony átérzi, milyen nehéz az irodisták élete. De szavaiból azt lehetett kivenni, hogy a maga módján segíteni akart, úgy gondolta, hogy ő egy közvetítő, akin keresztül diskurzus indulhat el egy szerinte tabunak számító témában, és azt tanácsolta azoknak, akik szenvednek attól, hogy értelmetlen munkát kell végezniük, hogy beszélgessenek erről másokkal, és képzeljék el, hogy milyen lenne olyan helyen dolgozni, ahol máshogy mennek a dolgok.
A bullshit munkák rendszertana
Ugyan Graeber szerint nincs tökéletes nevezéktan, megpróbálta kategorizálni a felesleges munkákat, vagyis azokat a munkavállalókat, akik értelmetlen munkát végeznek, őket összesen öt csoportba osztotta, de nyitott volt arra, hogy a javaslatok alapján módosítson ezeken.
- A biodíszletek kizárólag, illetve elsősorban azért vannak, hogy valaki sokkal fontosabbnak tűnjön a világ szemében, illetve sokkal fontosabbnak érezze magát, mint amilyen. A könyvben szereplő egyik példa egy nőé, aki egy holland kiadónál dolgozott recepciósként. Az elvégzendő feladatok mennyisége nem igényelte, hogy két recepciósuk legyen, de a vezetőség úgy gondolta, senki nem venne komolyan egy olyan céget, ahol senki nem üldögél a fogadópultnál. És valahogy nehéz nem mosolyogni és/vagy elcsodálkozni Steve történetén, akinek tényleg csak annyi a dolga, hogy amikor a főnöke kérdésekkel megtűzdelt e-maileket továbbít neki, és rákérdez a véleményére, akkor válaszol neki, és ez néha csak annyi, hogy azt írja vissza, hogy ez bizony érdektelen vagy hogy nyilvánvalóan spam.
- A hiénák munkája nem mentes agresszív, manipulatív elemektől, ők pedig legtöbb esetben kifogásolhatónak találják, amit csinálnak. A szerzőt állítólag nagyon sok call centeres kereste meg, és – nem meglepő – sokan számoltak be arról, hogy trükkös, fondorlatos módszerekkel rá kellett venniük embereket arra, hogy önként belemenjenek számukra egyáltalán nem kedvező helyzetekbe, üzletekbe. De a könyvben szerepel egy lelkiismeretes vizuális szakember is, aki reklámfilmekkel és tévéműsorokkal is foglalkozik, de igencsak kényelmetlenül érzi magát, mert szerinte munkájával a túlfogyasztást támogatja.
- A kármentők olyan alkalmazottak, akik kizárólag azért léteznek, mert a szervezet nem működik éppen olajozottan, és általában olyan problémákat kell megoldaniuk, amelyeknek eleve nem szabadna létezniük, és igen, nagy sokszor a trehány vagy hozzá nem értő főnökeik baklövéseit kell helyrehozni. Itt főként programozók rémtörténeteiről írt.
- Az alibimunkások azok, akik kizárólag azért vannak, hogy a szervezet képes legyen igazolni, hogy szándékában áll megcsinálni valamit, miközben valójában nem. Ott van például a könyvben Betsyként szereplő nő, aki egy gondozóotthonban szabadidő-szervezőként dolgozott. „Munkám többnyire abból állt, hogy egy kérdőív alapján kikérdeztem lakóinkat arról, hogy milyen szabadidős tevékenységeket kedvelnek. A válaszokat később bevittem számítógépbe, ahol soha többet senki nem kereste”.
- Végül, de nem utolsósorban ott vannak a hajcsárok, akiket kétfelé lehet osztani, az első csoportba tartoznak azok, akiknek annyi a feladta, hogy leosszák a munkát másoknak. A második csoportba pedig azok a hajcsárok szerepelnek, akiknek vannak más, rendes, netalán hasznos feladataik is, de többnyire a másoknak szánt bullshit munkák gyártásából áll a munkájuk.
Értelmetlennek érzed a munkád? Nem vagy egyedül! (Fotó: Getty Images)
Természetesen van, amikor a kategóriák keverednek, illetve vannak a másodlagos bullshit munkák, amelyek önmagukban nem értelmetlenek, hanem attól válnak azzá, hogy értelmetlen vállalkozásokat szolgálnak ki. Mondjuk takarítónak lenni egy olyan cég irodájában, aminek létezésére nincs nagyon indok. És fontos megjegyezni azt is, hogy a bullshit munkát végzők azért munkaidejük bizonyos részében végeznek értelmes munkát, de nem tölti ki a heti mondjuk negyven órát, és hogy a nem kamu munkáknál megfigyelhető bullshitizáció, vagyis például, ha egyre komolyabb adminisztrációs teher nehezedik rájuk. Illetve azt is, hogy sokan – a nagy átlagtól eltérően – nem szenvednek attól, hogy értelmetlen munkát végeznek, sőt. Bár nehéz megbecsülni, pontosan hányan is vannak. Valahol meg is lehet érteni a boldog kisebbséget, ugyanis a bullshit munkát végzők többségét alapvetően jól megfizetik, ráadásul nem is kell megerőltetnie nagyon magát, mert nagyon sok ilyen állásban van üresjárat.
De akkor miért van az, hogy nagy részük mégis utálja az egészet, hát mi lehet jobb annál, hogy rendes bért kapsz a lazsálásért, és hát biztosan van az a pénz, amiért pár nemszeretem feladat is belefér, nem? Nem, nem egészen így működik a világ, a pénz persze boldogít, az sem egy elhanyagolható szempont, hogy a munkánkért fizetséget kapunk, és ebből tudjuk eltartani magunkat és családunkat, ám motivációink ennél összetettebbek. De erről majd később.
Előbb jöjjön egy másik furcsa jelenség, állítólag van, amikor egy hasznos, sokak szerint értéket adó szakma képviselői, például orvosok vagy gyógyszerészek, is megkérdőjelezik céljaikat, de hogy mi számít hasznosnak, mi az érték, az ugye egyéni értelmezés kérdése is, és társadalmi, gazdasági és politika szinten is lehet cincálgatni ezt a kérdést. Azzal a felvetéssel például biztosan sokan vitatkoznának, hogy azok közül, akik bullshit munkát végeznek vagy hoznak létre, sokan ferde szemmel néznek azokra, akik értelmes munkát végeznek, akik pedig az alulfizetett, lenézett és el nem ismert, de értelmes és hasznos munkát végzik, ugyanígy éreznek csak a másik irányba.
De miért?
Hogy mi az oka a bullshit munkák térnyerésének, és miért vannak, akik szenvednek attól, ha ilyen állásba kényszerülnek, arra többféle magyarázat is van. Utóbbira Graeber szerint magyarázatot adhat a funkcióöröm jelensége. Karl Groos német pszichológus 1901-ben írta le, hogy a csecsemők kitörő örömmel fogadják, ha sikerül valamilyen kiszámítható módon befolyásolni a külvilágot; többé-kevésbé függetlenül attól, hogy milyen jellegű ez a változás, vagy hogy származik-e belőle valamilyen hasznuk. És úgy tűnik, felnőttként is szeretünk ok és nem okozat lenni, a felesleges munkánál pedig hiányzik az, hogy hatással legyünk a környezetünkre, a látszattevékenység, az, hogy magunknak és másoknak is bizonyítani kell, hogy igenis van értelme annak, amit csinálunk, pedig nem segít, sőt.
Nemcsak az illető énfontosságának érzését éri súlyos, mégpedig könyörtelen csapás; hanem azt az alapot is, ahonnan énérzése egyáltalán kiindul. Az olyan ember, aki nem képes a világra értelmes hatást gyakorolni, megszűnik létezni…..A munkának kell legyen valamilyen célja – vagy legalábbis kellene hogy legyen. Az, amikor valakit csak azért kényszerítenek a munka tettetésére, hogy csináljon valamit, elsősorban azért méltatlan, mert a kényszerítés nem más, mint puszta, önmagáért való hatalomgyakorlás.
– írja a könyvében Graeber. Nem meglepő, hogy kutatások is bizonyították – és persze józan ész is ezt diktálja –, hogy egyébként egy munkavállaló sokkal hatékonyabb és elkötelezettebb lesz, ha értelmet és jelentőséget nyer a munkából, az értelmetlen munka pedig negatívan befolyásolja a hatékonyságot. És hányszor, hány helyen olvashattuk, hogy a munkával való elégedettségünk szintje milyen hatással van a mentális és a fizikai egészségünkre, nem véletlen, hogy a kiégés hivatalosan is betegség lett.
Ugyan nincsenek előttem statisztikai adatok, de ha a beszámolókat komolyan vesszük, a bullshit munkák egyik igen gyakori velejárói a stressz eredetű nyavalyák. Sokan számoltak be testi tünetek legváltozatosabb formáival összekapcsolódó – a kilépés után rejtélyesen eltűnő csuklótáji alagút szindrómától kezdve rejtélyes, első látásra autoimmun összeomlásnak tűnő állapotokig – szorongásról és depresszióról
– áll a könyvben.
A szerző szerint egyébként nehogy azt gondoljuk, hogy olyan könnyű hasznosan eltölteni az időt, amit a kvázi semmittevéssel nyer az ember. Nem mindenkinek megy, hogy bármilyen kreatív dolgot csináljon, hogy felhasználja a kvázi lopott időt, és mondjuk ne csak az legyen a menekülési út, hogy az internetet bújja vagy háromórás ebédszünetekre menjen. Bár a kreativitás a legtöbb beszámolóban az ellenállás első számú eszköze, és érdekes tanulság volt, hogy azok, akiket egy konkrét képességüknek köszönhetően vettek fel egy munkára, de nem adtak nekik további lehetőséget, üres óráikban szinte kivétel nélkül valami egész mással foglalkoztak.
Egy spanyol férfit egy komolyabb összegű büntetés befizetésére kötelezték, amiért éveken keresztül nem vette fel a munkát a Cádizi Vízügyi Hatóságnál. Először állítólag akkor vették észre, hogy hiányzik, amikor a hivatalában töltött hosszú évek után kitüntetésben akarták részesíteni, és egyes források szerint a férfi 2010 előtti éveket Spinoza munkái tanulmányozásának szentelte. A férfi azzal védekezett, hogy hiába végezte kötelességtudóan a munkáját éveken keresztül, miután meggyőződései miatt megtorlásképpen nem bíztak rá semmilyen felelősségteljes feladatot, depressziós lett, és terapeutája egyetértésével úgy döntött, hogy nem fog bejárni, csak azért, hogy úgy tegyen, mintha szorgosan dolgozna, inkább otthonában próbál valami hasznosat kezdeni az életével, és probléma esetén természetesen bemegy a munkahelyére.
Itt jegyeznénk meg, hogy ugyan sokan gondolják, hogy bullshit munkát főleg fiatalok vállalnak el, mert mondjuk a szülők, nagyszülők addig rágták a fülüket, hogy csak akkor lesz belőle rendes felnőtt, ha van fizetett munkája, de azért így nem igaz. Bár tény, hogy pályakezdőként és vagy diákmelósként nem ritka az alibimeló, és ez néha elég szomorú tanulságokkal jár.
Ezt maga a szerző is megtapasztalta, amikor kamaszkorában egy olasz tengerparti étteremben mosogatóként kapott munkát. Társaival versenyeztek, hogy ki végez hamarabb, és a jól végzett munka után, de nyilván még a munkaidő vége előtt megpihentek, a főnök leteremtette őket, hogy ne álldogáljanak ott, őt aztán nem érdekli, hogy van-e koszos edény vagy sem, nyomás pultot súrolni. „Hamar megtanultuk a leckét: ha órabérben fizetnek, ne legyél túl szorgos. Úgysem értékelik, még egy elismerő fejbólintással sem (nem is vártunk volna el ennél többet). Sőt, értelmetlen sikálással büntetnek. Kiderült számunkra az is, hogy a munka tettetése az egyik legmegalázóbb dolog a világon. Így amikor eljött a következő roham, naná, hogy nem erőltettük meg magunkat.”
Graeber, könyvében, ahol a főként pályakezdők viszontagságairól ír, megjegyzi, ha a valóban a hatékony munkavégzésre szeretnénk tanítani a fiatalokat, akkor hagyni kell őket tanulni, ugyan fizetés – ha csak az ösztöndíjat nem számoljuk annak – nem járt érte, de akkor is munka.
És igen, kamumelóba karrierünk bármelyik pontján belefuthatunk, például egy jó nevű brit egyetem tanulmányi dékánjaként, és a bullshit munkások mentségére szóljon, nem biztos, hogy tudják előre, hogy nem lesz értelme a munkájuknak, vagy nem sejtik, hogy mennyire nem fogják bírni az ezzel együtt járó lelki terhet.
Graeber könyvében kitér arra is, hogy a (sokak által egyébként félt) automatizációnak köszönhetően lehetőségünk lenne egyre kevesebbet dolgozni, hiszen a modern közgazdaságtan egyik atyja, John Maynard Keynes is megjósolta még 1930-ban, hogy a század végére az emberiség oly fejlett technológiával rendelkezik majd, hogy a heti munkaórák száma 15 órára csökken, de persze ez még sincs így, pedig mennyi minden csodás dolgot kezdhetnénk a felszabadult időnkkel. Amikor erről írt, akkor ugye még nem sejthettük, hogy emberek tömegeinek mennyivel több kvázi szabadideje lesz, mert nem mehetünk nagyon sehova, és hogy az így kapott időt sem mindenki egyformán használja majd fel, mert van, aki új hobbikat talált magának, van, aki (még komolyabb) lelki válságba került és van, aki csak szimplán unatkozik.
Megoldás?
Graeber állítása szerint ugyan nem akart javaslatokat tenni arra, hogy a fennálló rendszert hogyan lehetne megreformálni, mert hogy ő csak a problémára akarja felhívni a figyelmet, azért volt egy ötlete. Ez pedig a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése, ami persze egy nagyon is ellentmondásos és vitatott elképzelés. És Graeber szavait nyilván egyfajta szűrőn keresztül is kell olvasnunk, hiszen nemcsak antropológus, hanem politikai aktivista is volt határozott, olykor forradalmi világképpel, ő volt pédául az Occupy Wall Street mozgalom egyik arca.
„A megélhetést biztosító garantált, munkához nem kötött juttatások említésekor az első ellenvetés mindig az, hogy akkor az emberek egyáltalán nem akarnának dolgozni. Ezt szóra sem méltatom. A második, komolyabb ellenvetés pedig, hogy a többség ugyan fog dolgozni, de inkább olyasmiken, melyek kizárólag számukra jelentenek hasznot vagy élvezetet. Az utcák tele lennének föl-alá kóborló, tehetségtelen költőkkel, poétákkal, idegesítő utcai pantomimesekkel, tudománytalan elméletek hirdetőivel, a valódi feladatok pedig ott állnának elvégezetlenül” – nyilatkozta egy interjúban.
Egy másik beszélgetésben pedig azt mondta, nem feltétlenül az alapjövedelem a cél, ő csak annyit akar, hogy kevesebb legyen az alibimeló, és az emberek szabadon dönthessenek arról, hogyan akarják a társadalom javát szolgálni.
És akkor jött a koronavírus
Hogy a világjárvány hosszú távon hogyan változtatja majd meg az életünket, azt még mindig nem könnyű megjósolni, ami biztos, vannak olyan társadalmi és gazdasági problémák, amiknek a létezéséről eddig is tudtunk, de most még jobban a felszínre jöttek. Rávilágított arra, hogy vannak olyan munkák, melyek nélkül nem működne a társadalom, és amelyek sokkal nagyobb társadalmi és anyagi megbecsülést érdemelnek, lásd az ápolók, a gondozók, az orvosok, a tanárok, a bolti eladók és a sort tovább lehetne folytatni. És hogy bizony azokban a fontos munkákban, amiket nem fizetnek meg, és amik nem kapnak elég tiszteletet, azokban mennyi nő dolgozik, hiába születtek erről már korábban is komoly statisztikák.
A pandémiával pedig nemcsak az ezekben a munkakörökben dolgozók leterheltsége nőtt, hanem a családon, háztartáson belül végzett reproduktív és gondoskodási munka mennyisége is, amit ugye szintén többségében nők végeznek, és amelyek szintén alulértékeltek, és amiért fizetés sem jár. Bár tény, hogy a férfiak igyekeznek egyre jobban kivenni a részüket ezekből a munkából.
David Graeber ugyan sajnos már nem láthatja, hova tart majd a világ a pandémia után, de bízott abban, hogy tanultunk a történtekből, úgy gondolta, hogy még idejében érkezett a válság. De azt még megtapasztalhatta, hogy több korábbi felvetése milyen aktualitást nyer a világjárvánnyal. Csak hogy néhány példát mondjunk: vannak munkák, amikhez tényleg nem kell irodai jelenlét, és igenis, jobban meg kellene becsülni azokat, akik a frontvonalban dolgoznak, mert van abban valami, hogy sokszor tényleg azok szívják meg, akik a nehéz, fontos, és nem jól fizetett munkákat végzik.
Bullshit munkák a popkultúrában
A Hivatal lett 2020-ban a legtöbbet streamelt sorozat, ennek persze több oka van. Az egyik, hogy még mindig sokaknak az elevenébe talál a kamu munkahelyi dokumentumfilm, hiszen hasonlóan értelmetlennek találják a munkájukat és hasonlóan szenvednek tőle, mint a Dunder Mifflin scrantoni ágának olyan sok munkatársa. A másik pedig talán az, hogy 2021-ben leveszik a Netflix kínálatából, de biztosan számított az is, hogy voltak olyanok, akiknek home office-ban hiányzott az irodai környezet, vagy egyszerűen csak szükségük volt egy jó vígjátékra, ami ezekben a komor időkben kicsit jobb kedvre deríti. A sorozatban természetesen a bullshit munkák jelenségnek számos elemével találkozhatunk, mindenki máshogy küzd meg a helyzettel, van munkatárs, aki eltűnik hónapokra, és valójában észre sem veszik, vannak, akik hol bullshit feladatokat kapnak, hol bullshit feladatokkal szórakoztatják magukat, és vannak, akik nem létező pozíciókat találnak ki maguknak.
Szintén csak ajánlani tudjuk a 1999-es Hivatali patkányok című filmet is Ron Livingston és Jennifer Aniston főszereplésével. Mindkettejük cégénél a vezetők abból indulnak ki, hogy az emberek a munkájukon keresztül határozzák meg magukat, hogy az az életük. A változás akkor következik be, amikor egy rosszul sikerült hipnoterápia után a Ron Livingston játszotta karakter egyszerűen elkezd magasról tenni mindenre, és – micsoda fordulat – onnantól, hogy elenged mindent, nemhogy nem rúgják ki, hanem egyenesen kinevezik. Persze attól sem lesz motiváltabb, és végül abban talál megnyugvást, amikor végre kétkezi munkát végezhet, ami ótvar, de nem bullshit meló, ugye.
