Az oknyomozó újságírás a filmekben olyan izgalmas téma, amely azonnal magába ránt: az újságírók fontos ügyekben derítik fel az igazságot, platformot adnak az áldozatoknak, miközben a laikus nézőt egy teljesen ismeretlen, egzotikus világba kalauzolják el. Egyfajta krimi ez, ahol Poirot szerepét újságírók töltik be. Az utóbbi évek egyik legjelentősebb, a műfajban készült filmje az Oscar-díjas Spotlight – Egy nyomozás részletei volt, ennek a hangulatát idézi meg Maria Schrader rendezése, az Azt mondta is. Egy jelentős amerikai újság szerkesztőségének tudomására jut valami végtelenül gonosz, és ahogy egyre mélyebbre ásnak, rájönnek, hogy a probléma rendszerszintű. És ami a legrosszabb: mindez a valóságban is megtörtént.
Hollywood legsötétebb bugyrai
Míg a Spotlight a katolikus egyház pokoli titkait leplezte le, addig az Azt mondta Hollywood legsötétebb bugyraiba kalauzol minket. Csakhogy a papok gyerekmolesztálását felderítő cikk még 2002-ben jelent meg, 13 évvel az Oscar-díjas alkotás megjelenése előtt, így kellő idő telt el ahhoz, hogy szinte újdonságként hasson minden felfedezés, belénk marjon minden újabb napvilágra került aljasság. A #metoo-mozgalom azonban mindössze 5 éve robbant ki, Harvey Weinsteint pedig csupán 2 évvel ezelőtt ítélték el.
Az Azt mondta témája tehát nagyon friss, a néhány évvel ezelőtt feltépett sebeknek pedig szinte még esélyük sem volt begyógyulni, ezért a meglepetés ereje nem állt Schrader rendelkezésére. Az Azt mondta emiatt inkább kikerüli a hatásvadászat csapdáját, megtartva tényszerűségét és empatikus hozzáállását. És miután az ügy élénken él még az emlékezetünkben, sőt, a következményeit mindmáig átéljük – akár a való életben, akár a mozikban. Számtalan #metoo-film készült az utóbbi időben Az asszisztenstől az Ígéretes fiatal nőig –, ezért az Azt mondta megteheti, hogy ne akarjon átfogó képet adni a Weinstein-ügy minden részletéről, illetve a #metoo-mozgalomról. Ekképpen pedig koncentrálhat azokra a nőkre, akik a hollywoodi predátort leleplezték a The New York Times hasábjain, a szerzőktől kezdve egészen a megszólaló áldozatokig.
Fotó: Netflix
Mindenki tudja
2017 októberében alapjaiban változtatta meg Hollywoodot Jodi Kantor és Megan Twohey cikke: ebben Ashley Judd színésznőtől kezdve a nevüket félelemből nem vállaló alkalmazottakig számtalan nő osztotta meg a The New York Times újságíróival az általuk átélt szexuális bántalmazást, melyet egytől egyig a filmipar akkor legbefolyásosabb emberétől, Harvey Weinsteintől kellett elviselniük. A filmproducer szinte mindnyájukat némi pénzzel hallgattatta el, egyeseknek a karrierjét is derékba törte.
A munkahelyi zaklatás fogalma ennek az írásnak köszönhetően nemcsak Hollywoodban, de más iparágakban is teljesen új jelentést kapott: egyre több visszaélésre derült fény, nők ezrei a #metoo címke alatt osztották meg a munkában és a magánéletben tapasztalt abúzust.
Eközben az álomgyárban soha nem látott méreteket öltött az egyenlő bánásmód, a transzparencia és a nők jogaiért való küzdelem. Egy ilyen nagy horderejű cikk azonban nem egyik napról a másikra születik meg: Kantor és Twohey hónapokon át beszélgettek Weinstein áldozataival, fáradhatatlanul kutattak valaki után, aki hajlandó névvel is nyilatkozni a szörnyűségekről, amik történtek.
Erről írták meg közösen She Said című könyvüket, melyet Schrader a Colette forgatókönyvírójával, Rebecca Lenkiewiczcel adaptált. A filmben érezni a Zoe Kazan és Carey Mulligan által megformált Kantor és Twohey frusztrációját, mely a magánéletükre is kihatott: az Azt mondta nem csupán Weinstein áldozataival, hanem a szülés utáni depresszióban szenvedő Twohey-val, valamint az ezerfelé szakadt, állandóan rohanó anyával, Kantorral szemben is empátiát mutat. De hiába sínyli meg ezeknek a nőknek az otthoni életét a nyomozás (annak ellenére, hogy mindkét újságírónak rendkívül támogató családi háttere van, a stabil hátországot jelentő férjeket pedig egyszerűen jó látni), egy pillanatig sem álltak meg.
Ez a hajthatatlan kitartás vitte őket tovább még akkor is, amikor úgy érezték: talán nincs is értelme az egésznek. Megan Twohey néhány általa felkeresett nővel együtt ugyanis korábban már átélte, milyen az, amikor a fáradhatatlan, keserves munka, valamint az azt követő sokkoló leleplezés nem ér semmit. Ő volt az az újságíró, aki kirobbantotta 2016-ban a Donald Trump zaklatási botrányairól szóló információbombát, aminek később semmilyen következménye nem lett: Trumpot a leleplezés ellenére az Amerikai Egyesült Államok elnökévé választották.
Twohey félelme a Weinstein-cikkel kapcsolatban egyébként nemcsak emiatt volt alaptalan; ahogy arra az Azt mondta is rávilágít, a producer szexuális visszaélései rendszerszintű problémának bizonyultak. Azóta ugyan már mi is tudjuk, hogy Quentin Tarantinótól a Miramax stúdió fejeseiig mindenki tisztában volt Weinstein zsarnokságával és predátori viselkedésével, mégsem tett senki semmit. Hollywood egész rendszere rohadt, belülről emésztette önmagát, és félő, hogy Weinstein ellehetetlenítésével még csak a tüneteket kezelték, a probléma forrását azonban nem. Elég csak arra a paradox tényre gondolni, hogy mind az Azt mondta, mind a Women Talking című, a nők elleni erőszakot tematizáló filmek producere nem más volt, mint az a Brad Pitt, akit nemrégiben döbbenetesen abuzív viselkedéssel vádolt meg Angelina Jolie…
Ez már nem fér bele
Az Azt mondta – a Women Talkinghoz hasonlóan – azonban nem csupán a nőket ért bántalmazást ábrázolja. Ennél sokkal többet tesz: hatalmat ad a nők kezébe. Kantor és Twohey ketten képesek voltak megírni az utóbbi évtized legmeghatározóbb és egyik legjelentősebb cikkét (ehhez a Boston Globe-nál annak idején egy egész csapatra volt szükség), miközben a szerkesztőség vezetői közül nem az Andre Braugher által alakított Dean, hanem Patricia Clarkson karaktere, Rebecca Corbett fogja össze a nyomozást. Az Azt mondta nem Harvey Weinsteinről szól, hanem azokról a nőkről, akik túlélték a rémuralmát. Az ő életük a fontos: Laura Maddené (Jennifer Ehle), aki megküzdött a mellrákkal, vagy Rowena Chiué, akinek évtizedekbe telt feldolgoznia az átélt nemi erőszakot, de végül mégis átért a túlpartra. Ők kapnak hangot és arcot. Weinsteint pedig csak egyetlen egyszer, kizárólag hátulról látjuk a filmben, ha pedig meg is szólal, azonnal nevetségessé teszi magát (például megszállottan Gwyneth Paltrow után kérdezősködik, hiába hangsúlyozzák az újságírók: a színésznőnek nincs köze a cikkhez).
Fotó: BFI London Film Festival
Az empátián túl az Azt mondta edukálja is a közönséget. Hiszen, mint mondtuk, a The New York Times cikke óta megváltozott a szexuális zaklatásról való gondolkodásunk. Mi, nők hamarabb fel merünk szólalni egy-egy kellemetlen érintés vagy viselkedés ellen, a férfiak pedig talán (remélhetőleg) alaposabban átgondolják a beleegyezés szó jelentését. Mert a bántalmazás nem merül ki a nemi erőszakban: egy masszázs vagy indokolatlan érintés ugyanolyan felkavaró tud lenni, ahogy az is kimeríti a szexuális visszaélés fogalmát, ha a főnök meztelenül várja az ágyba vitetett reggeli kávét. Maria Schrader rendezése ugyan nem váltja meg annyira a világot, mint Jodi Kantor és Megan Twohey írása, korrekt oknyomozó metoo-filmként az Azt mondta lehet egy újabb lépés az egyenlőség felé, és közelebb visz a nők elleni rendszerszintű erőszak megszüntetéséhez.
Az Azt mondtát a Londoni Filmfesztivál programjában láttuk. A magyar mozikban november 17-től látható.
