Kétezertizenvalahányat írtunk. Akkor mentem először Mariann órájára; még a Blahára. Jó tíz éve nem mozogtam már semmit, leszámítva az egyetemen kötelező természetjárás órákat, szóval volt bennem némi izgalom. Bementem a terembe, és ott állt ez a csupamosoly, pöttöm kis nő, telis-tele energiával, mintha csak nem is ő tartotta volna az előző órát (pedig de). Egy óra akkoriban 90 perces volt, és őszintén, én majd’ meghaltam a végére, utána meg napokig a vécére is alig bírtam leülni, olyan izomlázam lett. Mégis, magától értetődő volt, hogy a következő héten újra elmegyek. És azután is. Meg azután. Immár tizedik éve lassan.
Hogy miért? Mert már az első alkalommal többet tudtam meg a testemről, mint addigi életemben összesen. Mert a mérnöki pontossággal összerakott gyakorlatok tényleg minden egyes porcikámat átmozgatták. Mert hiába éreztem menet közben többször is úgy, hogy meghalok, mozgás ilyen jól még sosem esett, ráadásul alsóhangon két centivel magasabban jöttem ki az óráról, mint ahogyan bementem. Végső soron Borbély-Kontár Marianna miatt járok vissza most már hosszú évek óta az Aumba, aki olyan profizmussal tart látássérülten órákat, mint az épek közül is csak kevesen ebben az országban. Hihetetlen, de számomra csak évekkel később vált világossá Mariann látássérültsége – teljesen véletlenül, egy beszélgetés kapcsán. Most őt kérdeztem a kezdetekről, az élsportról, az edzői felelősségről. Arról, hogyan találta meg újra a mozgást a betegsége után, és hogy mi az, ami edzőként mostanság a leginkább boldoggá teszi.
„14 évesen azzal szembesültünk, hogy nem mehetünk el sportolni”
„A mozgás már egész kicsi gyerekkoromtól lételemem volt” – kezdi Borbély-Kontár Mariann, majd azzal folytatja, hogy a pici baranyai faluban, ahol született, annak idején nem lehetett sportegyesületet választani, ezért a gyerekek jórészt az utcán és az erdőben játszottak, mozogtak kedvükre. „Amikor iskolába kerültem, viszonylag gyorsan kiderült, hogy a sportokban úgy általában ügyes vagyok, így onnantól kezdve mindenféle sportversenyre járogattam, ahova az iskola vitt. Ez először inkább atlétika volt, aztán később jött a kézilabda.”
Borbély-Kontár Mariann (Fotó: Trenka Attila)
Mariann felidézi, hogy annak idején az általános iskolában azok játszhattak a kézilabdacsapatban, akik ügyesnek bizonyultak. Ő is így került a csapatba, amivel aztán a középiskola előtt regionális szintig jutottak egy diákolimpiai versenysorozaton.
A torna végén odajött hozzám az összes bíró, és arról faggattak, hova megyek továbbtanulni. Én meg büszkén mondtam, hogy Pécsre. Még ugyanazon az őszön többen is megkerestek azzal, hogy menjek és kézilabdázzak, de hiába: a pécsi kollégium szigorú szabályai miatt nem mehettem. Egyszerűen nem engedtek ki edzeni.
Nem tagadja, a tény, hogy ott és akkor ilyen rövid úton kellett búcsút mondania az imádott sportágnak, sokáig nagy szívfájdalma volt. „De nem csak nekem. Álltunk ott lányok tátott szájjal, és azon morfondíroztunk, hogy lesz ebből mozgás… Aztán alig egy hónappal később az osztálytársaim megkértek rá, hogy tartsak nekik aerobikot.” Mariann mosolyogva emlékszik vissza rá, hogy akkor még a Jane Fonda által kiadott, nagyalakú papírfüzetecskékből készült fel és úgy kezdett aerobikot tartani – alig 14 évesen.
„A nulláról tanultam a ritmikus gimnasztikát”
A főiskola után Mariann testnevelést és matematikát kezdett el tanítani, emellett – mivel közben elvégzett egy aerobik edzői képzést is – sportaerobikot is oktatott az új munkahelyén. „Akkor már az egyik munkatársnőm komolyan foglalkozott a ritmikus gimnasztikával és sikeresek is lettek a csapatai; eljutottak az országos döntőig. Nem akartam számára konkurenciát teremteni az aerobikkal, ezért úgy döntöttem, hogy meg fogom tanulni a ritmikus gimnasztikát és vele együtt visszük további sikerre a sportágat.” A leendő kozármislenyi RG-edző ezután felcsapta a szakkönyvet, aminek az első sorát a mai napig fel tudja idézni, és nekilátott a munkának.
Azt mondja, sokat köszönhet annak a paradigmaváltásnak, ami akkoriban épp a sportágban zajlott: „Bejött egy nagyon kemény szabálykönyv, ami pontról pontra leszabályozta, hogy milyen elemeket, milyen mozgást, milyen szertechnikát hogyan használunk és hogy az mennyi pontot ér. És én ezért lettem sikeres, mert kőkeményen bevágtam az egészet”– magyarázza Mariann, majd elárulja, tanítványai összes gyakorlatát patikamérlegre tette, hogy amellett, hogy az a lehető legmagasabb pontszámot érő elemeket tartalmazza, jól is álljon a versenyzőnek.
Ezzel a módszerrel sok országos bajnokot, olimpiai kerettagot és magyar válogatottat neveltem ki, az egyesületünk pedig vidéki kisegyesületként az országos rangsor 5. helyére repült. Mindezt úgy, hogy ebben az időben mindössze ketten dolgoztunk a nagylányommal.
Kecskés Enikő és edzője Borbély-Kontár Mariann (Fotó: Trenka Attila)
„A szemész szerint nekem nem szabadna sportolni”
Közel 20 évig gondozta a tehetségeket és közben egyszer és mindenkorra feltette a ritmikus gimnasztika térképére Kozármislenyt. Rengeteget dolgozott: „Reggel 7-kor beálltam az edzőterembe, a sportcsarnokba, ahol mesterséges fény volt és két órán keresztül eszetlen módon néztem (milliméterre pontosan) az élsportoló versenyzőimet, utána mentem tanítani, majd jött a tömegsport, a nap végén pedig újra élsportolókkal foglalkoztam” – sorolja, majd gyorsan hozzáteszi, ezt a feszített tempót egy ponton már nem bírta tovább a szervezete.
Egész egyszerűen túlterheltem a szemem, ami végül egy retinopátia nevű stresszbetegséget okozott
– magyarázza, majd elmondja azt is, hogy a diagnózisa után azzal biztatták az orvosok, hogy ez a betegség maradéktalanul meggyógyulhat. „Senki, egyetlen szóval sem mondta nekem, hogy a gyógyulás ideje alatt ne dolgozzak. A folyamatos terhelés következtében a látóideg-központomból eltűntek a csapok, pálcikák, és végül egyike lettem azon keveseknek, akiknél a betegség nem hogy nem gyógyult meg nyomtalanul, de ráadásul maradandó látásvesztéshez vezetett.”
Mariann úgy érezte, a betegsége figyelmeztető jel arra, hogy változtatnia kell, ezért két évtized után szakított addigi életével és Budapestre költözött.
A szemészorvosok nem sok jóval kecsegtettek: ugyanazt mondták, amit a látássérültek jelentős részének, hogy nem szabad sportolnom. Én meg ezt hallva leültem és azt mondtam magamban, hogy hát ez egy lehetetlen helyzet számomra.
Mariann végül úgy döntött, nem mond le az életét jelentő mozgásról. Elhatározta, kerül, amibe kerül, megtalálja a módját, hogy a látásvesztéssel együtt is újra taníthasson és dolgozhasson.
Fotó: Trenka Attila
„Besétáltam egy távoli rokonom pilates órájára”
És ekkor jött a pilates, amiről Mariann nem messze az új otthonától olvasott először egy szórólapot. „Láttam, hogy valami szobapilates nevű dolgot hirdetnek, és gondoltam elmegyek, megnézem ez milyen. Bementem, a stúdióban egy fiatal, mosolygós lány fogad, megkér, töltsem ki az űrlapot. Segítséget kértem, mert a szemem miatt nehezen írok. Szóval bemondtam neki a nevem, erre megáll, és azt mondja: »az én családomban is nagyon sok Kontár van. Csak nem Felsőszeli?« Kicsivel később kiderült, hogy a harmadunokatestvéremhez ugrottam be pilatesórára.”
Innentől kezdve nem volt kérdés, hogy a pilates lesz majd a folytatás, amit annyira keresett. Nem sokkal később, Mariann el is végzett egy tanfolyamot, ahol elsajátította az alapgyakorlatokat, ám az óráin már ezek továbbgondolt változataival találkoznak a tanítványai.
A pilatest én inkább egyfajta módszernek tartom. És főleg amiatt, amit az élsportban, no és testnevelő tanárként megtanultam: ha mindig ugyanazt a gyakorlatsort csináltatom, nincs fejlődés. Fejlődni ugyanis csak akkor lehet, ha változatosak az órák és a test mindig kap legalább egy icipici új impulzust.
Mariann elárulja, az évek során azokat az eszközöket amiket, pilatesre lehet használni, és azokat a mozgásformákat, amiket pilatesre lehet fordítani, mind használta és le is fordította. A mai napig készül és fejben új gyakorlatsorokat kreál. „Számomra azért nem furcsa ez, mert a ritmikában állandóan új gyakorlatokat kellett alkotni a gyerekeknek. Idővel olyan lett ez nekem, mint ruhatervezőnek a ruhatervezés. Abban élem ki a kreativitásomat, hogy gyakorlatokat állítok össze. És, ha a fejemben összeáll egy sorozat, akkor átgondolom, sőt, mindig ki is próbálom.”
Fotó: Trenka Attila
„Évekig tartottam olyan órát, amit csak sérültekkel csináltunk”
Amikor Budapestre költözött, a leendő pilatesoktatóban égett a vágy, hogy hosszú távon majd hozzá hasonlóan sérült emberekkel is foglalkozhasson. „Végigtelefonáltam három országos szintű szakembert, akik mozgásterápiával foglalkoztak. Elmondtam az életutamat, meg hogy ezzel szeretnék foglalkozni, de a legnagyobb meglepetésemre mindhárman őrületes módon lebeszéltek, mondván iszonyatosan nehéz dologra vállalkoznék, inkább felejtsem el.”
De Mariannban benne maradt a dolog. Mint mondja, valószínűleg a látásvesztése miatt. Aztán jött a pilates, és egy időre háttérbe került ez a vágya, de nem felejtődött el. Így amikor meghallotta, hogy a Suhanj Alapítvány olyan fitneszstúdiót nyit, amit épek és sérültek együtt használhatnak, azonnal jelentkezett oktatónak. „Mindjárt hétfőn összekaptam magam, és odamentem a címre. A stúdió még egyáltalán nem volt kész; minden koszos és meszes volt, de már akkor látszott, hogy itt mozgással fognak foglalkozni. Lelkesen bemutatkoztam és küldtem egy önéletrajzot. Kábé azonnal hívtak, és kérték, hogy menjek be még egyszer beszélgetni. Azóta ott dolgozom.”
Mariannak a Covid-járványig rendszeresen volt olyan órája, ahol csak sérült tanítványokkal dolgozott együtt. És bár ez a csoport a járvány után végül nem indult újra, a Suhanj Fitneszben is régóta kialakult csapattal dolgozik együtt. Élsportoló, tévébemondó, színész – imádom az emberközpontúságát, azt a rengeteg különböző embert, aki az óráimra jön. Szívesen és sokat mesél arról a vak tanítványáról is, aki – mint mondja – éppúgy tornázik vezényszavakra, mint az ép tanítványai.
Zseniális, amit csinál; szoktuk is mondani, hogy mi ketten össze vagyunk valahogy kötve. Ráfókuszálok, indítom, mondom és mondom, ő pedig csinálja. Ha valaki erre nincs felkészülve, amikor bejön, le tud esni az álla.
Fotó: Trenka Attila
„A legnagyobb boldogság, ha látom a fejlődést”
Miközben az utóbbi években az oktató szerint is javult a mozgás általános megítélése, és érezhetően többen járnak tudatosan mozogni, érzése szerint még mindig nem mozgunk eleget. „Ma, ebben a rohanó világban, amit élünk, ha egész őszinték akarunk lenni, minden nap kellene valamit mozogni. A mindennapok részévé kellene válnia” – mondja, majd hozzáteszi, hogy szimpatikusnak találja, hogy a számtalan mozgásforma között mindenki megtalálhatja a számára legmegfelelőbbet.
„Nagyon fontos, hogy az emberek keressék a jó edzőket, akik tudnak figyelni a testre”– mondja, majd hozzáteszi, edzőnek lenni igen komoly felelősség, amiről soha, semmilyen körülmények között sem szabad elfelejtkezni.
Basszuskulcs, hát ide bejöttek az emberek, és az én felelősségem az, hogy egészségesek maradjanak, de az is, hogy megszeressék a mozgást. Pontosan ugyanúgy, ahogy a testnevelésórán is. Nem csak odatenni kell egy órát, hanem a mozgást meg is kell szerettetni.
És, hogy mi jelenti mostanság a sikert Mariann életében? A fejlődés. Ha az egyik tanítványa azzal zárja az órát, hogy valamelyik gyakorlatot aznap jobban meg tudta csinálni, hogy sikerélménye, vagy épp „aha-élménye” volt az órán. „Egyik alkalommal, mikor anyagot vásároltam az edzőruháimhoz, a nagykereskedés eladója – aki emlékezett arra, hogy korábban sokáig a ritmikában dolgoztam – azt a furcsa kérdést tette fel nekem, hogy: »és milyen érzés, hogy edzőként voltam a csúcson, most meg valami teljesen mást csinálok.« Egyszerűen nem tudtam hova tenni a kérdését, mert nekem ez a kettő egy és ugyanaz.
Borzasztó jó érzés azt látni, hogy egy szülőnek könnybe lábad a szeme, mikor meglátja, mire képes a gyereke. De pontosan ugyanilyen érzés az is, ha valaki bejön az órámra, és megérzi, hogy itt biztonságban van: testileg és lelkileg is.
Hogy itt fejlődni tud, jó az irány, stresszt oldunk, nem bántjuk egymást. Valami ilyesmi egyveleg az én világom is, amiben nem csak a mozgás van és kész, lehúztuk a redőnyt, hanem az ember is ott van. Én mindig azt nézem, hogy honnan indulunk és hova érkezünk.”
