Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Élni akarok cikkek

A hit, a remény és a szeretet tartotta életben a picit

Hat és fél évesen még csak 12 kiló és 98 centi, de asztmáját leszámítva egészséges a váci kisfiú, Sebi, akinek túlélési esélyeit mindössze öt százalékra saccolták születésekor az orvosok. Pedig az ő emberfeletti küzdelme adott erőt a szüleinek akkor, amikor néhány év múlva elvesztették Sebi háromhetes kisöccsét egy kórházi fertőzés miatt.

“Néhány nappal haladtuk csak meg a terhesség 23. hetét, amikor megcsászároztak, mert a baba szíve már alig dobogott – meséli Farkas Melinda (35), Sebastian anyukája. A kismama veszélyeztetett terhességét rendszeresen ellenőrizte a nőgyógyásza, amire egy korábbi vetélés miatt volt szükség. – Hét évvel Sebastian születése előtt vártuk az első babánkat, aki a 22. hét környékén a hasamban meghalt. Úgy kellett megszülnöm. Több mint hat év kellett ahhoz, hogy úgy érezzem, újra készen állok lelkileg egy terhességre. De nem akartam még egyszer átélni azt a borzalmat, csak arra tudtam gondolni, hogy nem fordulhat elő még egyszer ugyanaz.”

Úgy tűnt, a sors ezúttal sem kegyes a párral. Melindát a nőgyógyásza gyorsmentővel a SOTE I. számú klinikájára vitette, miután az ultrahangkép alapján megállapította, hogy Sebi az utolsó két hétben nem jutott elegendő táplálékhoz, nem fejlődött, szívverése nagyon gyenge. “Egyáltalán nem biztatott, azt mondta, a kórházi orvosok kezében van a sorsunk. Fontos volt, hogy mielőbb kivegyék a babát, hiszen az én egészségemet is veszélyeztette ez az állapot. Sajnos a kórház ügyeletes orvosa sem tudott jó hírrel szolgálni. Konkrétan megmondta, hogy a magzat nagyon pici és rossz állapotban van, valószínűleg nem fogja túlélni. Öt százalék esélyt jósoltak neki.

Én éreztem a gyenge mozgását, éreztem, hogy él, és bíztam benne, hogy képes lesz harcolni az életéért.

Melinda egyedül volt, a párja dolgozott, csak üzenetet tudott hagyni neki. “Éppen beért, amikor bevittek a műtőbe. Egyetértett az orvosokkal, legalább engem mentsenek meg, bárhogy is lesz a babával. Sebi nem sírt fel, kétszer élesztették újra, aztán azonnal vitték az intenzívre. Mi nem is láthattuk. Azt mondták, nem sok esély van rá, hogy megérje a reggelt. A gyerekorvos is elmagyarázta, hogy Sebi nagyon fejletlen, az érrendszere, a tüdeje, minden létfontosságú szerve gyenge. Azt mondta, nem volt még ilyen pici koraszülött túlélő a kórházban, így aztán gyakorlatilag nincs is rutinjuk arra, milyen kezeléseket kell kapnia. 380 gramm volt és 23 centi. Megtudtuk, hogy ha valamilyen csoda folytán életben is marad, az első két hétben gyakori agyvérzés vagy tüdővérzés, vagy egyéb fertőzés jó eséllyel elviheti. Ha pedig túléli az első két hetet, további kéthetes időszakokat kell átvészelnie, ezek a kritikus határok.

A hit, a remény és a szeretet tartotta életben a picit

A szülők másnap délelőtt találkozhattak először a kisfiukkal, de csak pár percre lehettek vele. “Szegényke nagyon ijesztő látvány volt.

Simán elfért volna az egyik tenyeremben, ha hozzáérhettünk volna, ami persze még sokáig tilos volt. Annyira vékony volt a bőre, hogy látszódtak a belső szervei, a tüdeje.

A folyosón együtt sírtunk a férjemmel. Aztán iszonyú várakozás következett. Számoltuk a napokat, aztán a heteket.”

“Elengedtem, nem bírtam tovább a szenvedést”

Melinda a szülés után öt nappal ment haza a kórházból, majd minden nap Vácról utazott be Pestre Sebihez. “Nem volt elég a baj, nem sokkal a szülés után mélyvénás trombózisom lett. Már életveszélyes állapotban voltam, amikor a váci kardiológiára kerültem. A kardiológus szerint ez a betegségem közrejátszhatott a terhességi problémákban is.”
Melindát saját felelősségére és a babára való tekintettel hamar kiengedték. “A páromnak dolgoznia kellett, ő nem tudott utazgatni Sebihez. Ez anyagilag is megterhelő volt, és sajnos semmilyen támogatást nem kaptunk, pedig az önkormányzatnál is jártam, hogy segítsenek. Később egy jótékonysági est bevételéből tudtunk egy használt autót venni, ami óriási segítség volt.
Sebi túlélte az első két hetet, és habár agyvérzést nem kapott, szinte minden napra jutott valami: csonttörések, fertőzések, tüdőgyulladás, vagy éppen a veséi álltak le. Szegénykének a bélrendszere sem működött két hónapig, ami azzal járt, hogy minden nap beöntést kellett kapnia. Emlékszem, mekkora ünnep volt az első nap, amikor egyedül kakilt. Együtt örültünk az orvosaival.”

Sebi nem kaphatott anyatejet Melinda betegsége, illetve a gyógyszerezés miatt. Speciális tápszerrel, grammonként építették fel a táplálkozását. “Szondán táplálták, a nyelési reflexe csak 4-5 hónapos korában kezdett normálisan működni. És amikor fertőzést kapott, szinte elölről kellett kezdeni az egészet, ezért csak nagyon lassan fejlődött szegényke. Mindamellett

naponta több mint húszféle gyógyszerrel kezelték. Csövek lógtak a pici testéből mindenhonnan.

Két hónapja volt már a világon a kis Sebastian, amikor tüdőgyulladást kapott, és az emésztése sem működött. “Az nagyon kritikus helyzet volt, az orvosok azt mondták, nem biztos, hogy a fiunk megéli a másnapot. Addig még egyszer sem érinthettem, de akkor azt mondták, megsimogathatom, megengedik, hogy benyúljak hozzá. Utólag úgy gondolom, az orvosok tehetetlenek voltak, szakmailag mindent megtettek, amit tudtak, ezért valamilyen felsőbb hatalomra bízták a sorsunkat. Mire este hazaértem a férjemhez, teljesen kikészültem. Mondtam, hogy Sebi haldoklik. Akkor elengedtem, amit utólag nagyon szégyellek, de azt éreztem, nem bírom tovább, és hogy neki sem jó ez a szenvedés. Aztán vártuk a telefont egész éjjel, de nem csörgött. Másnap azzal fogadtak a kórházban, hogy csoda történt, Sebi jól van. Gyógyulását pedig mással nem tudták magyarázni, csak azzal, hogy előző nap érinthettem, hogy a kicsi testközelből érezhette az anyai szeretet.” Melinda később levelet írt Sebastian nevében az őt kezelő orvosoknak. “Úgy gondolom, és ezt le is írtam nekik, hogy a hit, a remény és a szeretet volt az, ami életben tartotta a picit, ami az öt hónap alatt végig elkísért bennünket.”

A hit, a remény és a szeretet tartotta életben a picit

A kistesó az angyalkákhoz költözött

Sebi már elmúlt három hónapos, amikor először a karjába vehette az édesanyja. “Azzal fogadtak a kórházban, hogy meglepetéssel készültek: kivehetjük a picit az inkubátorból. Fel is öltöztették, bár az alig több mint másfél kilós babán csak lógtak a 44-es méretű ruhácskák. A lélegeztető és infúziós csöveivel együtt óvatosan tartottam. Hihetetlen volt, hogy megértük a pillanatot. Utána már gyakrabban kivehettük, olyankor mindig meséltünk, mondókáztunk, arról beszéltünk neki, mi lesz majd, ha hazajöhet.” Öt hónaposan engedték ki a kisfiút, addig végig az intenzíven tartották. “Az utolsó hétre beköltöztem a kórházba, hogy megtanuljam Sebi gondozását. És gyakran még így is nehezebbnek éreztem az első otthoni hónapokat, mint a kórházban töltött időszakot. Alig volt több két kilónál, hetente megbetegedett, sok ijedséget okozott. Sajnos senki nem volt, aki igazán segítséget jelentett volna.

A védőnő meg sem merte fogni, az orvosok is mintha féltek volna tőle. Egyedül kötöztük a sebeket, autodidakta módon sajátítottunk el sok mindent.

Sokszor jó lett volna, ha csak beszélgethetünk néha olyan valakivel, aki átélt már hasonlót, akinek van tapasztalata.” Melinda és Csaba időközben elvégezték az egészségügyi képzést, a korábban biztonsági őrként dolgozó férj azóta ápolóként és szociális gondozóként dolgozik, és Melinda is gondolkodik a váltáson.

Sebi ugyan a kezdeti nehézségek ellenére folyamatosan fejlődik, és sok örömöt szerez a szüleinek, a megpróbáltatások Melinda és Csaba számára azzal, hogy ő életben maradt, még korántsem értek véget: négy évvel ezelőtt néhány hetesen elvesztettek még egy kisbabát. “Dominik időre született, és igaz, hogy az átlagosnál kisebb súllyal, de egészségesen. Csak azért tartották inkubátorban, hogy még jobban megerősödjön – avat be Melinda, aki harmadik terhessége utolsó három hónapját a kórházban töltötte megfigyelés alatt. – Biztos voltam benne, hogy a legjobb kezekben vagyunk, a legjobb helyen, száz százalékban megbíztam az orvosokban, azokban a szakemberekben, akik Sebit is ellátták, akiknek az életét köszönhetjük. Már majdnem háromhetes volt, vittük volna haza, amikor szóltak, hogy fertőzést kapott, negyvenfokos láza van. Arra gondoltunk, hogy nem lehet gond, meggyógyul, a bátyja sokkal súlyosabb betegségeket is túlélt. De nem így lett. Éjjel jött a telefon, hogy életveszélyben van. Mire beértünk, már menthetetlen volt. Negyvenöt percig próbálták újraéleszteni, hiába.”

Miután a kórháztól nem kaptak kielégítő magyarázatot, a szülők független szakértőt fogadtak, aki megállapította, hogy a baba halálát kórházi fertőzés okozta. “Tudod, azok után, hogy Sebi kórházi tartózkodása alatt baráti viszonyba kerültünk az orvosokkal, legalább azt vártuk volna, hogy megfelelően kezeljék az ügyet, de még csak nem is értesítettek, hogy kivizsgálták-e, találtak-e felelőst. Megnehezítették nekünk a gyászt, sehogy sem tudtuk elfogadni, ami történt, feldolgozni pedig sosem fogjuk tudni.” Sebi egyszer láthatta a kistestvérét, akit egyébként nagyon várt haza.

Akkor kezdett beszélni, szavakat mondani, háromévesen. A baba volt az egyik első szava.

Most már nem szívesen jön velünk Dominik sírjához a temetőbe, de kezdetben nagyon szeretett kijárni. Azt mondtuk neki, hogy a kisbaba felköltözött az angyalkák közé, és úgy tűnt, megbékélt a helyzettel, de nyilván sokáig érezte a mi fájdalmunkat, amit lehetetlen lett volna eltitkolni. 

A hit, a remény és a szeretet tartotta életben a picit

Sokféle fejlesztést és lelki támogatást igényel

Bár eleinte az őrületbe kergetett a tehetetlenség, hogy miért velünk történik ennyi igazságtalanság, és még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben, ma már azon vagyunk, hogy megnyugodjunk, hogy minden erőnkkel Sebi életét próbáljuk megkönnyíteni. Csak így tudjuk túlélni a napokat, Sebivel, a tudattal, hogy neki szüksége van ránk.

A kisfiúnak az asztmát leszámítva nincs komolyabb baja, a tüdőbetegség tünetei is egyre enyhébbek. “Leginkább az evéssel küzdünk, egyéves koráig egyáltalán nem evett szilárd ételt, egy-másfél óránként etettem 20 grammnyi tápszerrel. Három és fél kilósan tulajdonképpen akkora súlya volt, mint egy újszülöttnek. Sajnos még ma sem eszik szinte semmilyen ételt szívesen. A vizet is úgy kell belekönyörögni kortyonként. Ezért voltunk már kiszáradásveszély miatt kórházban. A táplálkozási problémái miatt is nagyon gyenge az immunrendszere, rendszeresen megbetegszik, de ha jól van, délelőttönként ugyanúgy jár óvodába, ahogy a kortársai. Az iskolát a tervek szerint majd nyolcévesen kezdi, még túl kicsi, habár sosem lesz akkora, mint a többi gyerek. Még csak 98 centi és 12 kiló… Operálták lágyéksérvvel, heresérvvel, volt orrmandulaműtétje és még készülünk köldök-, illetve további heresérv-operációra. Rendszeresen járunk kontrollokra, fejlesztésekre. Lelki támogatásra folyamatosan szüksége van: sokszor vannak dührohamai, és túlságosan ragaszkodó, gyakran szorong nélkülem. Szereti a gyerekeket, de anya nélkül még most sem érzi magát biztonságban. Hiperaktív, nincs nyugta egy percre sem, folyamatosan figyelmet igényel. Nem tudhatjuk, csak remélhetjük, hogy egyszer majd fel tudja dolgozni a kezdeti borzalmakat és megnyugszik a lelke” – teszi hozzá Melinda. Sebit szüleihez hasonlóan elragadta a betegápoló szakma, imád orvososat játszani, nem fél az orvosi eszközöktől, és az a terve, hogy egyszer majd mentőtiszt lesz. Talán kicsi életeket is ment majd.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top