Gyerekközpontú válás egymást tisztelve – így is lehet?!

„Az élet túlhaladta” – ezzel indokolta Varga Judit igazságügyi miniszter a nemrég benyújtott törvénymódosítási javaslatot, amit ha elfogadnak, a jövőben lényegében a közös szülői felügyelet, és az egyenlő arányú váltott elhelyezés lenne az alap azoknál a válásoknál, ahol gyerek is érintett – amennyiben nem szól ellene komoly indok, nincs más értelmű megállapodás, gyámhatósági vagy bírósági rendelkezés. Ettől függetlenül a bíróság még mindig dönthet úgy, hogy csak az egyik szülő gyakorolja a felügyeletet, ha úgy látja, hogy ez a kiskorú legfőbb érdeke. Ugyanakkor az egyik szülő tiltakozása önmagában nem vétózhatná meg a közös felügyeletről szóló döntést.

Amit pedig az élet túlhaladott Varga Judit szerint, az az, hogy minderre eddig csak akkor volt lehetőség, ha a felek egyetértettek. De sok minden mást túlhaladottnak érezhetünk a válásokkal kapcsolatban.

Rengeteg a klisé, a negatív példa és a rossz beidegződés, ami miatt úgy tűnhet, egy válási procedúra nem is lehet más, csak harc, amiben a felek célja minél inkább ellehetetleníteni egymást, az pedig nem is kérdés, hogy a gyereknek az anyja mellett a helye, az apa pedig kéthetente csengethet a láthatásért.

Természetesen vannak csúnyán végződő kapcsolatok, ahol a lezárást sem sikerül szépen intézni, és van, amikor valóban az a gyermek érdeke, hogy az egyik szülőnél rendezkedjen be stabilan, ám talán elmondhatjuk, hogy a válások többségére ma már nem ez a jellemző.

A folyamat az esetek túlnyomó részében közös megegyezéssel zárul, ahol el sem indul a pereskedés. És igen, egyre több apa kér egyenlő, de legalábbis a kétheti láthatásnál lényegesen nagyobb részt a gyereke neveléséből, és vélhetően egyre több nő látja ennek előnyeit – elsősorban a gyerek szempontjából.

A nemi szerepek változnak, jó esetben ma már mást jelent az apaság, az anyaság, mint akár még fél évszázada is. Úgyhogy igen, az élet túlhaladta a féloldalas ítéleteket. Tegyük hozzá, mindez akkor igaz, ha olyan felekről beszélünk, akik mindketten „elég jó szülők”, tudják és akarják is gondozni, nevelni, szeretni a gyerekeiket, részt venni az életükben. Gyerekkel válnak, de nem a gyerektől – hangzik egy fontos mondat.

Áldozatvédő szervezetek joggal hívják fel a figyelmet arra, hogy a reform aggályos lehet olyan esetekben, ahol bántalmazó kapcsolat áll a háttérben, amit sokszor nem is olyan egyszerű megállapítani.

Mi, amikor a gyermekek érdekét szem előtt tartó válás lehető legjobb (vagy inkább legkevésbé káros) módozatairól beszélünk, azokra a kapcsolatokra gondolunk, ahol a dolgok „normális” mederben folynak, vagyis senki nem bánt senkit szándékosan, főként a gyereket nem.

Az nem is kérdés, hogy bármiféle közös nevelés lehetősége csak akkor merülhet fel, ha a gyermek mindkét szülőjénél biztonságban van, sőt, ha a szülők egymással is képesek legalább az emberi minimum szintjén érintkezni. Ellenkező esetben ugyanis a gyakori kapcsolattartás gyakori vitákat, veszekedéseket is jelenthet, amit így vagy úgy a kicsik is átélnek, illetve nagyon nehézzé válik a logisztika, ha a felek nem együttműködők – legyen szó akár csak arról, hogy beadja-e az egyik fél egy tornazsákot a suliba, ha a másik otthon felejti.

A témában megkerülhetetlen Gyurkó Szilvia ’Rám is gondoljatok’ – A gyerekközpontú válás lépései című könyve (Bookline, 2015.), de maga a szakember is, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány jogász vezetője, aki mintegy másfél évtizede képviseli a gyerekek legfőbb érdekeit munkájában és nyilatkozataiban. Könyve készítésekor a területen dolgozó szakemberekkel, szülőkkel és tíz gyerekkel is beszélgetett, hogy kiderítse, lehet-e, hogyan lehet „jól válni”, és ez alatt elsősorban a gyerekek lehető legkisebb sérülését érti. A könyvből megérthetjük, miért fontos szemléletet váltanunk, miért érdemes egyenlő felekként tekintenünk azokra, akik ezt a döntést meghozzák. Vagyis évente több tízezer férfire és nőre, a felnőttek harmadára.

Érdekesen kettős a magyarok látásmódja a témával kapcsolatban.

Egy 2009-es kutatásból kiderül, hogy ötven százalékuk egyetért azzal, hogy a gyerekes szülők akkor is maradjanak együtt, ha nem jönnek ki jól egymással, míg a másik ötven százalék azt tanácsolja, inkább váljanak el, mint hogy folyton veszekedjenek.

Nyilván nem a külső szemlélőknek kell ezt megmondaniuk, sőt, talán nem is ez a legfontosabb. Mint Gyurkó rámutat, ha egy válás komoly károkat okoz a gyerekeknek, az nem maga a válás ténye miatt van, hanem amiatt, mert nem intelligens módon zajlik.

A könyv alapvetése, hogy az érintett kiskorúak elsősorban gyerekek, és csak másodsorban ’elvált szülők gyerekei’. Önálló jogaik vannak (vagyis nem igaz az, hogy ha a szülő jogai teljesülnek, akkor a gyereké is). Joga van például ahhoz, hogy a lehető legrövidebb idő alatt megnyugtatóan rendeződjön a helyzete, és „egyértelműen szüksége van a stabilitásra, és mindkét szülőjére gyermekkora teljes idejében” – szögezi le a szerző hozzátéve: a gyerekkor megismételhetetlen. Vagyis ha nem segítjük a kapcsolattartást a másik szülővel akkor, amikor a kicsi erről még nem tud dönteni, akkor utólag, felnőttkorában már nem tudja pótolni a kimaradt kötődést.

„Nem a gyerek akart elválni, mi hoztuk őt ebbe a helyzetbe, így kötelességünk óvni” – hívja fel a figyelmet Gyurkó Szilvia.

Ez történik a gyerek lelkében

Az a félelem, hogy a gyereknek életre szóló traumát okoznak, sokakat megakadályoz abban, hogy lépjenek. És ebben van is igazság, hiszen valóban komoly törés a kicsiknek egy ilyen helyzet, és sok veszteségük származik belőle, ahogyan vele kapcsolatban a két szülőnek is, hiszen az élete egy részéből kimaradnak a továbbiakban. „Egy gyerek számára az a konfliktus, ami az általa legjobban szeretettek között zajlik, a legnehezebb a világon” – fogalmaz a könyv. Nyilván ez nem jelenti azt, hogy feladva magunkat, mindent el kell viselni. A gyerekek úgyis érzik, ha baj van, mert nagyon jó megfigyelők, ugyanakkor rossz értelmezők – derül ki. Ezért van az, hogy hajlamosak magukra venni a rossz hangulatot: anya, apa miattam ideges, miattam költözik el… „A válás mindenképp stressz a gyereknek, de a szülők megfelelő hozzáállásával jelentősen csökkenthetők a negatív hatások” – értenek egyet a szakemberek. A meghatározó az lesz e téren, hogy milyen a viszony marad a szülők között. Jó esetben felnőtt módon túllépnek a sérelmeiken a gyerekük (gyerekeik) érdekében – ezzel bizonyítva, hogy alkalmasak a felelős szülői szerepre.

Sok pár tudakolja pszichológusoktól, hogy egy kisgyerek vajon mennyi idő alatt dolgozza fel a veszteséget. Nyilván nehéz megmondani, de a szakemberek 6-12 hónapra teszik ennek az időtartamát. Ami vélhetően nem azt jelenti, hogy a dolognak ezután nem lesz mély nyoma bennük, inkább csak azt, hogy megszokják az új felállást. „A gyerekek általában sokkal megbocsátóbbak, mint a felnőttek” – írja Gyurkó Szilvia, aki úgy látja, a kiskamaszoknál ez a folyamat nehezebb, mint a kisebb gyerekeknél. De a legrosszabb helyzetben azok vannak, akik egyik szülője teljesen kikerül a képből. Ami Magyarországon egyébként szabad döntés kérdése, de vannak országok, ahol ez törvénybe ütközik, olyannyira káros a kicsik számára.  

Elidegenítés=gyerekbántalmazás

A szülők egyik legnagyobb kihívása, hogy elhiggyék, attól, hogy valaki partnerként nem vált be, még lehet kiváló apa, anya, és a gyerek kedvéért érdemes hidat építeni. Hiszen egymástól válnak el, nem a gyerektől, vagyis továbbra is szülőtársak maradnak. Ezt pedig sokkal könnyebb normális viszonyban megvalósítani.

Hogy erre nem mindenki képes, mutatja a fogalom: PSA (parental alienation syndrom), vagyis szülői elidegenítés. Annyit jelent, hogy valamelyik fél nemhogy nem segíti a gyereknek a másikkal való jó kapcsolatát, de kimondottan hátráltatja, szidja őt. A gyerek pedig annyira meg akar felelni neki, hogy egy idő után elutasíthatja a távolabbi szülőt. Ez olyannyira komoly dolog, hogy súlyos esetben a pszichológusok a gyermekbántalmazás egyik formájának, lelki abúzusnak tartják. A jog pedig kimondottan azt várja az együtt élő féltől, hogy segítse a kapcsolattartást, és törekedjen a jó viszonyra.

Egy szülő gondolatai: „Az egyetlen komoly és fontos dolog az ember életében a gyerek, akiért érdemes áldozatot hozni, de a legnagyobb bűn áldozatot csinálni belőle.”

A válás mindenképp stressz a gyereknek, de a szülők megfelelő hozzáállásával jelentősen csökkenthetők a negatív hatások (Fotó: Getty Images)

Megéri megegyezni

„Miért gondoljuk, hogy egy zátonyra futott kapcsolatot, amibe két felnőtt ember érzelmeket, vágyakat, elképzeléseket, gyerekeket és közös jövőt pakolt, nem az érintettek, hanem egy vadidegen fog lezárni?” – teszi fel a kérdést Gyurkó Szilvia. És valóban, válóperekre egyáltalán nem lenne szükség, ha a felek képesek lennének középutat találni, és kicsit mindenkinek az érdekét nézni – a közös cél, vagyis a jó viszony és a gyerek nyugalma érdekében. Sajnos azonban nem mindenki képes felülemelkedni a korlátain, gyengeségein, és elég, ha az egyik ember makacsolja meg magát, onnantól beállhat a patthelyzet. Egyes családoknál azért nehéz más utat találni, mert a házasság pont a kommunikáció hiánya miatt ment tönkre – magyarázza Gyurkó, aki szerint azonban ez tanulható. Ő azt javasolja, a pár esetleg próbáljon meg bevonni mediátort, és a gyerekeknek már csak a végeredményt mondják el. Vagyis az egyezséget, és együtt közöljék. Érdemes tudni, hogy a jogszabályok csak keretet jelölnek ki, de a szülők végeredményben bármiben, bárhogyan megállapodhatnak, a bíróságot ez nem nagyon érdekli, csak az, hogy a dolog konszenzusos legyen, és a gyerekek érdekei ne sérüljenek. A könyv arra hívja fel a figyelmet, hogy ne fogadjunk el valamit csak azért, mert kényelmes, vagy mert úgy szokás: „A szülők tartoznak maguknak és a gyereküknek azzal, hogy megkeresik a legmegfelelőbb megoldást.”

Ezek az apák már mások

Amire érdemes teljesen másként tekinteni, mint évtizedeken át szokásos volt, az az apaszerep. Persze az, hogy a perek gyakrabban dőltek el „az anyák javára”, nem feltétlen a testületek elfogultsága miatt volt. Legyünk őszinték: sok apa nem is mozgatott meg minden követ azért, hogy sokat legyen vele a gyereke, vagy ha igen, előfordult, hogy inkább csak bosszúból. (Itt most a tendenciák miatt apákról és anyákról beszélünk, de természetesen fordítva is adódhat a dolog; van, hogy az apa a gondoskodóbb, ragaszkodóbb fél, és az anya tűnik el a ködben.)

Ha viszont mindkét fél szeretné az idő legalább felét a gyerekével tölteni, az egy érték. És mivel ma egyre erősebb elvárás a férfiak felé, hogy legyenek jó apák, és vállaljanak egyenlő részt a gyerekek ellátásában (rengetegen, egyre többen meg is felelnek ennek), ezt a válások utáni helyzetnek is tükröznie illene. Közben persze kétirányú a dolog, ma az anyaság fontos, de nem az egyetlen útja az önmegvalósításnak a nők esetében – hangsúlyozza Gyurkó Szilvia. „Egyre kevesebb férfi akar a történelemkönyvekből ismert passzív, fenyítő, távolságtartó apa lenni. A mai nők többsége mellé inkább olyan férfiak illenek, akiknek belefér a pelenkázás, a fürdetés, a meseolvasás, a legózás. (…) És mi van akkor, ha egy nő inkább Excel-táblákat rendezget a munkahelyén ahelyett, hogy sellőjelmezt varrna farsangra?”

A cél tehát az, hogy a férjből csak exférj váljon, ne exapa. Jó esetben ezt ő maga is tudatosan így szeretné, de ha nem, akkor is lehet ebbe az irányba terelni – ebben a jog is segíthet mostantól. „A gyereknevelés nem ösztön, hanem jó mintákkal elég jól elsajátíthatja bárki” – írja a könyv. „A válás egyfelől veszteség és trauma, de legalább annyira esély is, hogy az ember új kapcsolatot kezdjen a gyerekével.”

Hányszor és mennyit? – Láthatás helyett közös élet

És akkor a nagy kérdés: a láthatás. Nehéz ügy. Gondoljunk csak bele: a szülőknek a szétköltözés egyszeri esemény, a gyereknek azonban ezt követően minden alkalommal össze kell csomagolnia… – olvasható a Rám is gondoljatok-ban.

De a szétköltözés miatt az egyik szülő óhatatlanul érzelmileg is távolabb kerül. Úgyhogy alkalmas anya és apa esetén érdemes egy azonos arányú megosztottságban gondolkodni, ez egyébként nagy segítség is lehet egymásnak, hiszen mindenkinek több szabadidő, több „saját élet” jut. Ez persze nem működik automatikusan mindenkinél: függ a kicsik életkorától, a szükségleteitől és az addigi rutintól. A könyv ebben konkrétumokat is közöl. Mivel egyéves kor alatt korlátozott a memória, ezért ilyenkor még a napi kapcsolatot ajánlja, és a máshol alvást még nem, sőt, egészen hároméves korig alapvetően egy személyre van szükség, aki folyamatosan jelen van (elsődleges gondviselő). Persze itt is fontos az állandó kapcsolat a másik szülővel. Egy három-öt éves gyerek akár már alhat is a másiknál egy-két napot, egy hat-nyolc éves gyerek pedig hármat is. A könyv kilencéves kor felett javasolja az egyenlő időmegosztást, ami általában heti vagy kétheti váltást jelent. „Féloldalas lehet annak a gyereknek a működése, aki csak az egyik szülőbe kapaszkodhat” – teszi hozzá.

Ehhez persze mindenkinek értenie kell, hogy a kapcsolattartás a gyerekért van, és nem őellene. Nem őt éri veszteség, amikor a kicsi a másiknál van, hanem a gyereket nyereség. Megvan az előnye annak is, hogy másfajta ingerek, tapasztalatok is érik, mint elsődleges otthonában.

„Segít, ha nem úgy gondolunk a válásra, mint valamire, ami jó vagy rossz, hanem valamire, ami van” – tanácsolja az egyik pszichológus megszólaló. És igazán bizakodásra ad okot az a megállapítás is, hogy nem lehet mindent automatikusan a válás számlájára írni. „Ha a legjobb tudásunk szerint tettük a dolgunkat, és a gyerekek biztonsága, fejlődése megfelelő, adott a szerető gondoskodás és a különélő szülővel való minőségi kapcsolat biztosítva van, akkor az alapszükségletei nem szenvednek csorbát.”

Olvass még a válásról!

• Eszköz a bántalmazónak?
• Exek és új párok barátságban
• Válóperes ügyvédek mesélnek