Szólj, ha jössz, Amália!

Egy jóbarát bevisz a Trabantján Kecskemétre, az van oda, vagy hatvan kilométer. Onnan fél tíz után néhány perccel indul a postavonat. Éjfél előtt már a Keletiben vagy. Ez az utolsó lehetőség vonattal éjjel a fővárosba jutni. Tudják is pontosan a késői utazók, teli is a peron várakozókkal. Ügynökfélék álldogálnak szögletes aktatáskákkal, elkésett hivatalnok járkál föl-alá, idős házaspár várdigál pesti vendége mellett. Egy-két lézengő ritter támasztja a villanylámpák oszlopait szabadon, mindenféle csomag nélkül.

De mind közt a legfeltűnőbb egy görbe tartású, föltűzött hajú nő. Nem hölgy, nem asszony. Ha a korát kérdeznék, azt mondanám, öregecske. Hosszú, lila, kötött szoknya tekeredik a lába köré, szürke pulóvere fölött viseltes fekete férfizakó, fején haját körbefogó, könnyű kendő. Elhagyott, kicsi, sovány nő. A szeme zöldes macskaszem, orrán vastag keretes szemüveg, a bőre finom. Valaha magas lehetett. Valaha talán szép lehetett.

Két bőrszatyrot lóbál hosszú karjain. Úgy néz rám, mintha régi ismerősök volnánk. Mindenkire úgy néz. Ahogy odalép, felém emeli az egyik szatyrot.

– Nem hiszi, mit cipelek! Az ebédemet. Viszem a macskáimnak. Gyöngyike a legszebb, fekete-fehér, szürke csíkokkal. Aztán Zsuzsi, ő egy cirmos. Az unokám is Zsuzsi, tizenöt éves, drága kislány…

Most félrenéz, mintha ellenőrizné, hallja-e valaki, amit mond. Aztán súgva folytatja.

– Csak nem engedi hozzám az anyja. Megértem. Nehezen jött, késői gyerek. Ott tartja maga mellett. Ha valaki, én megértem. Megértem bizony. Csak néha hiányzik a Zsuzsika…

Beszéd közben leengedte a szatyrot, most újra fölemeli.

– Szalontüdő. Ezt cipelem! Hétszáz forintomba került, és nem tudtam megenni. Valami elkapott, valami rossz érzés… De az ételt nem hagyom kárba veszni! A macskáknak jó lesz…

Már fönt ülünk a vonaton, amikor benéz a kupénkba. Kis idő múlva átjön, lerakodik. Most látom, szépformájú, rövidre vágott körme aranyszínűre van festve. Cipője magas szárú, fűzős cipő, ráncos, puha bőrből. Mielőtt leül, szertartásosan maga alá simítja a szoknyáját, majd térdben felcsippenti. Kinéz az ablakon. Ekkor hagytuk el Nagykőröst.

– A fene egye meg ezt a vonatot. Most mehetek föl Pestre. Nekem elég lett volna Lajosszállásra menni. De lekéstem. Mert az egy szárnyvonal. Kérdem én, ki figyel a szárnyvonalakra?

Matatni kezd az egyik szatyorban. Érintetlen csomag ropit vesz elő. Nehezen kibontja. Megkínál. Kinéz az ablakon, úgy beszél.

– Szegény fiam is. Szegény kisfiam. Nekem már csak kisfiam marad. Negyvenhat évesen is. Hogy ígérte szegény, hogy jön kedden vagy szerdán. Még a télen, karácsonykor ígérte… De melyik kedden vagy szerdán? Ma is kedd van, igaz?

Most visszanéz az ablaktól. Rám néz, hogy kedd van-e. Bólintok. Visszafordul az ablak felé, tovább beszél.

– Van neki elég. Az én kisfiamnak. Mogyoródon lakik, Kalocsán dolgozik. Hívtam szegényt, de ki van kapcsolva a mobilja. Biztos dolga volt valahol. Mondtam is neki, kapcsolja csak ki azt az istenverte szerszámot. Még, hogy mindenki rángassa! Az emberek nem tudnak ám disztingválni! Jogtanácsos voltam, van erről tapasztalatom, gondolhatja… De hát okos szegénykém, kikapcsolta.

Kínálja megint a ropit. Hogy elhárítom, berakja a zacskót a táskájába.

– Én se eszem többet. A nővéremnek vittem, nem volt otthon. Nála voltam Pécelen, de be volt zárkózva. Mármost mit csináljak? Lehet, hogy elvitték a gyerekei. Vagy kiment a temetőbe. Mindig mondja nekem, szólj, ha jössz, Amália! Hogy ne gyere hiába. Már hogy mennék hiába, mondom neki. Szegény szüleimnek is ezt mondtam, nem megyek én hozzátok hiába! Vettem nekik egy házat, amikor följöttek Tiszalökről. Amikor költöztek, nagy kosarak voltak a teherautón. Mit hoztok, édes anyukám? Hát, a tyúkokat meg a macskákat hozták. Na, jól van, mondom, mit csináljak.

Maga alá húzza a lábát, aztán kinyújtja. Megint behúzza, megint kinyújtja. Igazgatja a szemüvegét, mintha most próbálná először. Körülnéz a vonatfülkében, nem időz a tekintete senkin. Visszafordul a sötét ablakhoz.

– Egyszer mentem csak hiába szegény szüleimhez. Emlékszem, színházban voltunk, húztam le a cipőmet, egy sötétzöld, bársony színházi cipő volt rajtam, épp vetettem le, amikor csöngettek. Ki lehet az, ilyenkor? Hát a szomszédok voltak. Mi történt, kérdeztem, meghalt az édesapám? Mert szegény nagyon beteg volt már. Nem az, mondta a szomszéd, az édesanyja halt meg. Azt hittem, összeesek. De nem esik össze olyan könnyen az ember. Igaz?

Erre megint felém fordul. Megint bólintok. Igaz. Az ember nem esik olyan könnyen össze.

Amália ekkor felállt. A zakóra rávett egy svájfolt, derékban passzentos hosszú, fekete kabátot, nyakánál apró bársonygallérral.

A szatyrait a két karjára fűzte, és elhúzta a kupé ajtaját. Onnan nézett vissza az ablak felé.

– Most már nem csípem el a gyorsat. De háromkor indul vissza a hajnali postavonat. Elmegyek azzal. A pályaudvaron meg kérek egy Histodilt. Ég a gyomrom kutyául. Csak van valami ügyelet… Ha hazaérek, belefekszem az ágyba. Föl se kelek. Alszom egy jót.

Kiment, behúzta maga után az fülkeajtót. Pedig még volt jó negyedóra, míg beértünk a Keletibe.