Napsütés, sehol egy felhõ

Gratulálok az új asszonynak.

– Köszönöm. Úszom a boldogságban.

Sikerült már kipihenni a lakodalmat?

– Az esküvő augusztus huszonötödikén volt, azóta folyamatosan dolgozom. Annyit dolgoztam a nyáron, hogy külön kellett nyaralnunk a férjemmel. Én Korfun voltam a barátnőimmel, ő egy hétre rá szintén Görögországban a barátaival, és a közös nyaralás mindössze egy nap Balaton volt. Ő pilóta, folyamatosan repül, és amikor végre van egy szabadnapom, rendszerint úton van.



Sokat készültél az esküvődre?

– A férjemmel még akkor ismerkedtünk össze, amikor a Malévnál dolgoztam. Tavaly októberben elmentünk egy karib-tengeri tíznapos hajóútra, és ott kérte meg a kezemet. Gyönyörű szigeteken jártunk, boldogok voltunk, és ez az érzés akkor sem változott meg, amikor hazaérkeztünk. Nem is volt eljegyzés sem, hanem egyből kitűztük az időpontot. Választottunk ruhát, éttermet, aztán elkezdtünk lazsálni, és a többi dolog az esküvő előtt szakadt a nyakunkba. És sajnos, nem volt keresztlevelem, mert Nairobiban, Kenyában kereszteltek, és nem tudtam elmenni kikérni. Így majdnem elmaradt az esküvő, de egy barátnőm, aki szintén a Jáki kápolnában ment férjhez, szólt, hogy ott sokkal rugalmasabban kezelik az effajta problémákat. Így egyből lett püspöki felmentésem, és végül összeházasodhattunk.

Szűk körben?

– Úgy indult, de végül százhuszonöten lettünk.

A szüleid itt voltak?

– Nem tudtak eljönni Ugandából. A párom édesanyja és az élettársa képviselték az örömszülőket. Már egy héttel korábban figyeltem az időjárási előrejelzéseket, talán még jobban is, mint szoktam. És fülig érő szájjal közöltem esténként a tévében, hogy jó idő lesz huszonötödikén. Szerencsénk volt, mert nagyon fázós vagyok. Ha nem süt a nap, huszonöt fokban már kardigánt húzok.

Nászút?

– Szeptember hetedikén megyünk nászútra, Kenyába. Remélem, találkozni fogok a szüleimmel is, ha átjönnek a szomszédos Ugandából. Utoljára 1999-ben voltam Afrikában, de alig várom már, hogy újra ott legyek. Ahogy kilépek a repülőgépből, mindig megdobban a szívem. Az a levegő, az a hangulat mindig jó hatással van rám: otthon érzem magam ott is, hiszen afrikai vér is csörgedezik az ereimben.

A szüleid mit csinálnak Ugandában?

– Apukám tanít egy főiskolán, anyukám pedig háztartásbeli. A papám Gödöllőn végzett az Agrártudományi Egyetemen. Anyukám nádudvari, és Gödöllőn ismerkedtek össze, amikor ott nyaralt. Szerelem volt első látásra. Anyukám szülei először megrémültek, amikor hazaállítottak együtt. A hetvenes években azért szokatlan volt, hogy valakinek fekete vőlegénye van. A kezdeti kiborulást aztán mi enyhítettük. Először jött a bátyám, aztán én, végül pedig az öcsém született meg. Akkor meg attól féltek, nehogy elvigyenek bennünket. Aztán később persze kiköltöztünk, és ebbe a nagyszüleim sajnos belebetegedtek. Meg is haltak nem sokkal később. Ez a része a történetnek nem túl szép. De nagyon szerették apukámat, sőt, Nádudvaron ő volt a csúcs, a nagy szenzáció.

Két éves koromban apukám visszament Afrikába, de mi nem mehettünk vele, mert anyu nem kapott engedélyt, hogy elhagyja az országot. Aztán egyszer csak apu visszajött, mert nem bírta nélkülünk. Akkor aztán már kimehettünk vele. Két éves koromtól Ugandában éltünk három évig. Onnét átmentünk Kenyába, és ott született meg az öcsém hetvennyolcban. Négy év múlva hazajöttünk, mert a nagyszüleim akkor már nagyon betegek voltak, és aztán nyolcvanhatig újra Ugandában laktunk. Ott kezdtem az általános iskolát. Nem volt hely az első osztályba, így egyből másodikban kezdtem. A hivatalos nyelv az angol volt. Ha a gyerekek az iskolában törzsi nyelven szólaltak meg, azt szigorúan büntették.

Ismerted a törzsi nyelvet?

– Folyékonyan beszéltem kettőn is. De ahogy eljöttünk, szinte azonnal elfelejtettem. Nagyon büszke vagyok anyukámra, mert otthon csak magyarul beszéltünk. A szomszéd gyerekekkel törzsi nyelven, az iskolában pedig angolul kommunikáltunk.

Az interjú az e heti Nők lapjában folytatódik.