Játszd újra, Sanyika!

A Játszd újra, Sam! még mindig siker. Tizennyolc éve. Sanyi Kávéháza nemrég nyílt meg a közszolgálati tévében, és egyelőre tizenkétszer engedélyezett a működése. Aki már beugrott hozzá, azt kívánja: Játszd újra, Sanyika!

Ez a tévés kávéház engem a közös múltunkra emlékeztet. Azokra az időkre…

– Amikor még voltak tévéjátékok.

Amikor Budapest egy nagy család volt. Rengeteg olyan Anyukával, mint Tábori Nóri, akik hol szították, hol elsimították a viszályt, és ezen jókat lehetett nevetni. A történet majdnem ugyanolyan, és mégsem. Ez már mégsem ugyanaz a világ.

– Persze, hogy nem ugyanaz. Majd megszokják ezt is. Nem lehet folyton nosztalgiázni. Annakidején például nem csináltunk tévésorozatokat, vagy ritkán és másfélét. Most ez a divat. A szappanopera. Ami örökké megy. Szerintem ez alkalmas rá, bár egyelőre csak tizenkét rész készült el, és mi sem tudjuk, hogy a tévé és a nézők akarják-e a folytatást. Én is nosztalgiázom, persze, csak nem akarok folyton, mert egy idő után már unalmas. A kultúrát illetően, amely kevésbé fontos, színvonalas és érdekes, mint annakidején volt, a rendszerváltás veszteseinek tartom magunkat. Bár lehet, ez is attól van, hogy öregszünk.

Humorral ezt is könnyebb elviselni.

– Magam is azt hiszem, hogy a humor talán az egyetlen, amely rendszertől független. Akinek van humora, abból árad. Akkor is áradt, ma is árad. Nagyon szeretem, ha valakinek van humora, és nem szeretem, ha nincs. Egyik tévéműsoromban végre elmondhattam, a humor latin kifejezés, azt jelenti, hogy nedves. Vagyis nem száraz valami. Akiben van humor, az általában jó fej. Nincs kiszáradva.

Szórakozásból gyújtogatja a gyufákat, vagy még mindig dohányzik?

– Amit akar. Rá akar gyújtani? Akkor gyújtsunk rá!

Ezek szerint még mindig bagózik?

– Ezek szerint még maga is.

Egyetlen szenvedélye?

– Nem. Kávézom és unikumot is iszom, ezt talán nem kellene leírni. Narkotizál kicsit, mert nagyon feszülten dolgozom, sokat használom az idegrendszeremet, és ez egy picit nyugtatja.

Tényleg sűrűbben látjuk mostanában a tévében, a Kávéházban és a Heti hetesben is. A magánélete viszont változatlanul tabu. Azt is hallottam, hogy újságírók közül sokan meg sem merik közelíteni.

– Pedig épeszű dolgokra szívesen válaszolok, marhaságokra nem. Ezért olykor valóban harcban állok a sajtóval. Ne akarják tudni, hogy mit reggeliztem! Nem olyan fontos.

Akkor beszéljünk inkább arról, hogy mit szeret olvasni?

– Fiatalkoromban elolvastam a fél világirodalmat, ma inkább azt keresem, ami szórakoztat. Régen nem szerettem, most élvezem a ponyvaregényeket.

Állítólag Gábor Miklós is kedvelte a krimiket.

– Én meg az ő könyveit. Meg Esterházy, Spiró, Korniss és Vámos Miklós könyveit. Most éppen Székhelyi Jocó új kötetét olvasom. Ugyanakkor számomra nagyon sokat jelentett a hatvanas évek irodalma is. Akkor olyan szerzőktől olvashattunk, mint Örkény István, Déry Tibor, Karinthy Cini. Nagyon hiányoznak.

Nekem is hiányzik egy igazi Kern-bemutató. A Furcsa pár óta nem láttam újabb főszerepben.

– Sajnos vagy szerencsére sokáig mennek azok a darabok, amelyekben benne vagyok. A Pestiben tizennyolcadik éve a Játszd újra, Sam!, a József Attilában ötödik éve A miniszter félrelép, harmadik éve a Balfácán vacsorája, a Tivoliban második éve Az ügynök halála. Olyan sokat játszom, hogy nem hiányzik egy új bemutató, bár az is lesz. A Vígszínházban Gorkij “Nyaralók”-ja, tavasszal. Előtte még eljátsszuk Koltai Robival, a József Attilában a Léni néni című vígjátékot, amely nagy siker volt az egykori Madáchban, Garas Dezsővel és Pécsi Sándorral.

Koltaival már szinte elválaszthatatlanok. Mi ez, barátság?

– Azzá alakult lassanként. Robit mindig is nagyon szerettem, már főiskolás korunkban, amikor ő kettővel fölöttem járt, és el voltam ragadtatva a tehetségétől. Utána ő elkerült Kaposvárra, tíz-tizenkét évig alig láttuk egymást. Majd elkezdett filmeket rendezni, én is, így időnként összefutottunk a filmgyári vágó folyosóján. “A miniszter félrelép”-től kedve valóban sokat dolgozunk együtt. Legújabb filmjében, a Csocsóban is benne vagyok. Kicsi szerepet játszom, de jót. Pesti elvtársat, aki lemegy vidékre párttitkárnak, és marhaságokat csinál. Láttam a vágott anyagot, és nagyon jónak tartom a filmet.

Mire emlékszik az ötvenes évekből?

– Nagyon kevésre. Arra, hogy egyszer bementem a szomszédba, és azt mondtam: “Lóránt bácsi, háború lesz!” “Hogyhogy?” – csodálkozott a szomszéd. “Meghalt Sztálin elvtárs, a béke őre!” Gondoltam, ha meghalt a béke őre, akkor háború lesz. Ezt úgy emlegették a családban, mint híres mondásomat. A többire alig emlékszem. Annál inkább a hatvanas-hetvenes évekre.