Magnó

Ma már intelligenciájával és a hasonló értelmű szavak használatával szinte észrevehetetlenné tudja tenni. Kisfiuk, Miki, most lett hároméves. Nagyon vidám, eleven, kiegyensúlyozott, jó családi háttérben nevelkedő szép, értelmes és okos gyerek. Beszédében egy idő óta hasonló jeleket fedeztek fel a szülei, s néha, látogatásaim során, én is. Menyem kérdésére, hogy ez a beszédhiba örökölhető-e, nem tudtam kielégítő választ adni. Néhány hete Miki óvodába jár, a változást, úgy látszik, jól viseli, nem sír, amikor otthagyják, ha érte mennek, nem rohan eszeveszetten szüleihez, hanem előbb, az ottani szokás szerint megmossa a kezét, csak utána megy oda hozzájuk, hogy üdvözölje őket. Ez rosszul esik a vejemnek, annál is inkább, mivel az óvónők azt mondták, hogy ha egy kisgyerek sír, amikor otthagyják a szülei az óvodában, ez jó jel, mert ez azt jelenti, hogy ragaszkodik hozzájuk. Próbáltam megnyugtatni, hogy Miki nyugalma viszont azt jelzi, hogy biztos az ő szeretetükben, és abban, hogy érte jönnek, ha egyszer megígérték. Előfordul, hogy Miki néha még bepisil, elmélyült játék vagy délutáni alvás alatt, mióta óvodába jár, amit szintén tragédiának és szégyennek élnek meg aggódó szülei, főleg a vejem, mivel Miki otthon már teljesen szobatiszta volt. Szerintem jó lenne, ha sem ebből, sem a beszédhibából nem csinálnának óriási problémát. A vejem most azt tervezi, magnószalagra veszi Miki beszédét, és lejátssza neki, hogy ő is hallja: milyen “rosszul” beszél. Kézzel-lábbal hadakoznék ez ellen, hiszen ezzel csak tudatosítanák benne ezt a jelenlegi, ám kinőhető – talán csak átmeneti – hibát, és így esetleg állandósulhatna. Lehet, hogy nincs igazam. Mi volna a teendő?

Válasz:

Ha valamelyik szülő – elsősorban a kisgyerekkorban oly fontos anya – feszült figyelemmel és aggodalommal fordul gyermeke felé, ha szorongva félti valamitől, ha attól tart, hogy gyermeke nem lesz “tökéletes” (és ez számára elviselhetetlen), akkor ezzel a lelki beállítódással, ezzel az érzelmi feszültséggel, ezzel a túlfokozott figyelemmel mintegy a gyerek figyelmét is ráirányítja éppen arra a tünetre vagy “baj”-ra, amelytől félti. Mondhatnánk, hogy ez a feszült figyelem sodorja a gyereket a tünet kinyilvánítása felé. (Hiszen, mint erről sokszor szó volt, a gyerekek nagyon érzékenyen reagálnak szüleik érzelmi beállítódására és fantáziaképeire, és minél kisebbek, annál inkább.)

Az is igaz, hogy egy ilyen jellegű tünet tudatosítása – akárcsak rászólással is – mintegy negatív megerősítés. A magnetofonszalagról való lejátszás – “látod, ilyen rosszul beszélsz!” – várhatóan még erőteljesebben rögzíti a tünetet.

Pedig kisgyerekkorban dadogás és bepisilés – és mind a többi “tünet” is – jön és megy, mint mondani szokták, a gyerekek még gyorsan változnak.

Azt is jó tudni, hogy ötéves korig az ilyenfajta bepisilés még teljesen természetes. Ráadásul Miki most új helyzetbe került – óvodába ment –, és ezt nagyon fegyelmezetten (talán túl fegyelmezetten, öntudatlanul is megfelelve a kezdeti szülői és óvónői elvárásoknak) viselte el, és így a feszültség kerülő úton, ebben az enyhe tünetben, ebben a kis regresszióban (visszacsúszásban a fejlődés korábbi stádiumába) nyilvánult meg.

Teljesen igaza van abban, hogy Miki nyugalmában az is szerepet játszhat, hogy biztos a szüleiben, ugyanakkor enyhe szemrehányást fejez ki (az óvodába kerülés miatt), hogy nem szalad oda hozzájuk, hanem némi tartózkodással “bünteti” őket. (És, ez már csak így van a gyerekek körül kavargó életben, az óvónőknek is megvan a maguk igazsága: a sírás is azt mutatja, hogy valódi kapcsolatból szakad ki a gyerek, feltéve, hogy nem túl heves ez a szorongásos reakció.)

A dadogás közvetlenül nem örökölhető – ismereteim szerint –, de alkati sajátosságok, melyek esetleg dadogásban is megnyilvánulhatnak, örökölhetőek. Viszont: a lányok általában védettebbek ezekben a dolgokban, mint a fiúk. Kisgyerekkorban szoktak fiziológiás, élettani eredetű dadogásról is beszélni, amely időnként előbukkan, azután eltűnik. Fontos – ezt a szakértők nem győzik hangsúlyozni –, hogy a kisgyerek beszédét ilyenkor se javítgassuk! Hanem: oldott és derűs légkörben hallgassuk meg, amit beszél (akkor is, ha halandzsázik, akkor is, ha ismétel), mi pedig mindennapi beszédünkkel, mondókázó játékainkkal, esti, rövid meséinkkel adjunk jó mintát az utánzáshoz. El szokták mondani, hogy a kisgyerek kiszolgáltatott utánzó, nem tud nem utánozni, és önkéntelen figyelmétől vezérelve kitűnő megfigyelő. Nem lehet, hogy az apa egyébként jól kordában tartott és úgyszólván észrevehetetlen beszéd-feszültségeit utánozza Sára? Ez még valószínűbbé teszi, hogy a jelenség idővel eltűnik, elmúlik. Most mindenek előtt nyugodt hónapokra, félévekre (netán évekre) volna szüksége, ha a tünet enyhe és hol előbukkan, hol elmarad. Az anya feszültségét viszont oldani kellene. Ha őt megnyugtatja a logopédus szakember véleménye, keressenek fel egy beszédjavító intézményt, és vizsgáltassák meg Mikit, de én biztos, hogy – ha az anya feszültségei másként is oldhatók lennének – jó pár hónapot várnék ezzel.