Az óra hangja

Megigazította a vastag frottírba tekert csomagot, az egyik abrosz széle kilógott, azt gondosan visszagyűrte. Eszébe jutott a pörköltszaft, ahogy a kicsi rálöttyintette, és elmosolyodott. Hogy erősködött az a gyerek, hogy tud ő egyedül szedni, és tessék. Ő meg, aki magára olyan dühös, ha akár csak egy kis káposztalét is kiloccsant, akkor csak nevetett. Tényleg nem bánta. Örült, hogy itt vannak. Annyira várta őket.

Ezt az egyet szerette a télben. Az ünnepet. Meg előtte a készülődést, a sűrű levélváltást, a várakozást. Aztán megjöttek és tele volt velük a ház. A két nagyobbik eleinte csak téblábolt, örökké a fülükön lógott az a valami, amiből zene jön, azt mondják. Az első nap csak gubbasztottak a kályha mellett, minden évben így megy ez, aztán megtalálták a régi korcsolyákat a kamra sarkában, fogták a kicsit és vitték ki a befagyott belvízhez, tanítgatták.

Lassan a fotelba ereszkedett. Az óra ütött egyet, mélyen, lágy hangon bimbamolt. Felkapta a fejét. Hogy hiányzott ez a hang egész ősszel. Nem tudta, mikor romlott el, mert járni járt, csak nem ütött. Talán takarításkor mozdulhatott benne valami, amikor a partvissal megpróbált egy kicsit mögéje férkőzni. Lánykorában mindig az óraütésre ébredt, ma meg már ébren fekszik reggelente, és várja, hogy elüsse a felet, akkor kel fel. A vejének tűnt fel először. Mióta nem üt ez az óra, Mama? – kapta fel a fejét vacsorakor, éppen szenteste. Na, majd megcsinálom, mondta, de ő igyekezett lebeszélni róla. Nagyon fáradt volt a veje, látta ő azt jól, azt akarta, pihenjen csak. De másnap látja ám, hogy az asztalra készíti a szerszámokat, emeli le az órát, rongyot is kért, ő meg hozta neki. Egy egész délutánt eltöltött az órával, a vacsorát is később hozhatták be, de a végén csak elkészült. Visszatették, vártak, aztán amikor egészkor felzengett a mély hang, az unokák tapsoltak az asztal körül. Aznap töltött káposzta volt, méghozzá olyan igazi, mint régen, amikor még élt az ura, és disznót vágtak ők is karácsonykor. Akkor is mindig a kolbászhúsból tettek félre e töltelékhez, nincsen annál jobb.

A diófa ága az ablaküveghez ütődött, az riasztotta fel. Húz be a hideg, érezte, eszébe jutott a mamusz. A lánya lepte meg vele, hiába írta meg neki annyiszor, hogy neki ajándékot ne hozzanak, az a legnagyobb öröm, ha jönnek. Hiába. A lánya mindig felpakolja a kamrát, készételeket hoz, elmagyarázza, mit csináljon vele, ha csúszik az út, ne merészkedjen el a boltig, használja ezeket. A mamuszt, igaz ő emlegette, hogy látott ilyet a városban, de nem volt ideje megvenni, mert a rendelőből éppen hogy csak elérte a hazafelé tartó buszt. Persze amit ő látott nem volt ilyen szép, sem ilyen meleg. Lassan felállt, odalépett a kétajtós szekrényhez, és kihúzta az ágyneműk közül a nejlonszatyorban tartott, selyempapírba burkolt csomagot. Visszaült, lassan kilépett a cipőből és felhúzta a mamuszt. Mintha simogatnák a lábát, olyan puha volt. Ünnepek alatt minden délután a lábára kellett húznia, hogy a lánya megnyugodjon. És az öreg fotelbe kellett tennie a párnát is, amit a kicsi csinált. Csupa foltból van, de olyan szép, szabályosra formálva, mondták is, hogy hívják az ilyesmit, de ő elfelejtette. Benyúlt a polcra, kihúzta a párnát, letekerte arról is a selyempapírt, az ölébe vette és nézte. Aztán lassan becsukta a szemét és hátradőlt.

Hosszú a január, gondolta, mindig az a leghosszabb. Az ember várja őket, ők jönnek is, itt vannak pár napot, benevetik a házat, visszaadják az óra hangját, aztán elmennek.

Az óra kettőt ütött, arra ébredt.