Panasz…

Mivel már elég rég vagyok a szakmában, előfordul, hogy személyesen engem keresnek a szülők (nem valakit a rendelőből), és láthatólag nagy bizalommal és elvárással érkeznek gyermekük valamilyen zavaró tünetével (bepisilés, tik, hasfájás stb.). Az is megtörténik néha, hogy ezek a tünetek néhány alkalom után látványosan megszűnnek (ha a gyerek, természetesen, nem is gyógyul meg). Ekkor szokott bekövetkezni az a jelenség, amelyről írni szeretnék: a szülő csodálkozva mondja – esetleg csak rákérdezésre –, hogy tényleg, az utóbbi időben nincsenek ezek a problémák, fogalma sincs, mi lehet ennek az oka. Felmerül, hogy újabban valamilyen új vitamint ad a gyereknek, talán a gyógytea segített… És így tovább. Csak arra nem gondol, hogy lehet kapcsolat – legalább is elképzelhető valamilyen kapcsolat – a tünet elmaradása és a terápiás foglalkozás között. Bevallom, én döbbenten állok ilyenkor, már nem is esik rosszul, csak elámulok: hát nem ezért jöttek hozzám? Ezek a szülők azok, akik bizalommal jöttek, nem gyanakvó ellenségességgel (mint például akiket a pedagógus vagy az orvos küld, és úgy érzik, nincs szükségük pszichológusra, mert “nem hülye” a gyerekük). Önnek is vannak ilyen tapasztalatai, vagy csak az én praxisomban fordul elő ilyesmi?





Válasz:

Kedves Kolléga! Kérdése emlékezetembe idézte a rendelőben eltöltött éveket, évtizedeket, a kezdet kezdetétől fogva.
De hogy először a kérdésére válaszoljak: igen, jól ismerem ezt a jelenséget.

Anyák – ritkábban: apák – arcára, arckifejezésére emlékszem, amint ülnek velem az asztalnál a gyerek kivizsgálása utáni első beszélgetésen, vagy valamivel később, fürkészően néznek rám, és arról faggatnak, hogy vajon mi lehet az oka az éppen aktuális tünet elmaradásának, ők nem is értik, hiszen nem is történt semmi. Néha az volt az érzésem ilyenkor, hogy valamilyen okból belőlem akarják kiugratni azt a választ, amelyben ők majd mindjárt kételkedni fognak, ha netán kimondanám, hogy a gyerek tüneteinek elmaradása – vagy esetleg csak a tünet váltása – összefügg azzal, hogy ők ide járnak. Tanácstalanul és töprengve néznek rám: a gyerek most már két hete nem pisil be (nem fáj a hasa stb.), vajon mitől lehet?

Én is úgy voltam, mint ön: nem tudtam, nem akartam a szülőknek azt mondani, hogy esetleg attól, hogy ide járnak. Csak visszanéztem, és nem válaszoltam. Ezt annál is jobb lelkiismerettel tehettem, mert ugyanazt gondoltam, amit ön is, hogy a tünet elmaradása még nem jelenti a gyerek gyógyulását.

Arra gondolok, hogy e jelenség egyik oka lehet a gyereküket pszichológushoz hozó szülők – jóakaratú, bizalommal érkező szülők – sajátos ambivalenciája. Szeretnének bízni, megbízni bennünk, de nem egészen tudnak, nehezükre esik elhinni, hogy történhet a gyerekkel valami fontos, mialatt a pszichológus szobájában csak játszik vagy rajzol és beszélget. Megerősítésre várnak, amelyben aztán majd újra kételkedhetnek. A szülők másik csoportja az, amelyiknek tényleg nem jut eszébe – vagy mondhatnám inkább, az eszéig, a tudatáig nem jut el –, hogy összefüggés lehet a tünet elmaradása és a terápia között. Időnként szinte látszik, hogy néha szorongva fojtja el magában ezt a felismerést, talán azért, mert úgy érzi, hogy ha engedne ennek, akkor fellazulnának körülötte – és benne – az őt körülvevő tárgyi világ biztos határai és világos összefüggései, akkor valami olyan mágikus világba emelkedne fel – vagy bocsátkozna alá –, ahol “minden” lehetséges. Amilyen felszabadító ez a fantáziában – a regényben, mesében –, olyan szorongató lehet a valóságban.

Az ember fiatal pszichológus korában időnként úgy érzi – nem akarom azt mondani, hogy arra gondol –, hogy csak az a baj, hogy nem ő minden gyerek apja és anyja egy személyben. Mert ő persze, tudná, hogy hogyan kell jól csinálni mindazt, amit a szülők “elrontanak”. Nagy tehertől és félrevezető feszültségektől szabadul meg az ember, amikor rájön, hogy ebben nincs igaza. Ennek a felfogásnak valamilyen értelemben a tükörképét látom abban a szülői szemléletben, hogy “ha én nem tudtam megoldani a gyerekem problémáját, egy idegen hogy is tudná?”.

Az persze, más, ha a gyerek gyógyszert kap, vagy fényeket villogtatnak neki, zenélnek a fülébe, különleges szerkentyűkön hintáztatják – akkor már valami szakmai, szakszerű, a külső, tárgyi világban jól megfogható dolog történik. De hogy csak az együttlét feloldhat valamit…? “Hát akkor nekem miért nem sikerült?” És a szülő közel sodródik a féltékenységhez. Mert nem tudja, hogy a kisgyerek – vagy a nagy gyerek –, élve a lehetőséggel, hogy egy idegen ember bezárkózik vele zavartalan ötven percre, tulajdonképpen, nagyon tehetségesen, önmagát gyógyítja. De ehhez éppenséggel egy idegenre van szüksége, akit mintegy vetítővászonként használhat, hogy belső világának problémáit – öntudatlanul vagy félig tudatosan – megjelenítse.

Azt gondolom hát, hogy sok szálból szövődik össze ez a szülői magatartás, és azt hiszem, nem járnánk helyes úton, ha ezt megpróbálnánk a szülő számára „értelmezni”. Ez annak a kollégának a feladata volna, aki majd a szülőt veszi terápiába, vagy aki netán a szülőkkel és a gyerekkel – gyerekekkel – együtt családterápiát folytat.