Félelem – Válasz

Igaza van, egyetlen film ilyen erős és tartós reakciót nem hiszem, hogy kiválthatna egy jó képességű, érdeklődő, tizenkét éves kislányból. Sokkal valószínűbb – és erre a korábbi félelem teli felriadások is utalhatnak (pávor = félelem, pávor nocturnus = éjszakai félelem – a gyerek felébred, és még sincs ébren, de sír, sikoltozik, reszket félelmében; már írtunk róla) – , hogy valamiféle szorongás már “menetkészen” rejtőzködött a lélek mélyebb rétegeiben. Talán arról lehet szó, hogy a film sajátos, félelmet keltő fantáziavilága (ha jól emlékszem, a halál az emberekbe fészkeli be magát, és mintegy belülről felzabálja őket) tudattalan tartalmakat, feszültségeket, esetleg agressziókat (mondjuk a testvérrel szemben), esetleg bűntudatos féltékenységet magával (az anyával) szemben érint meg.

Ezeknek tudatközelbe kerülése tölti el az egyébként oly jól alkalmazkodó kislányt leküzdhetetlen félelemmel, feszültséggel, különösen olyankor, amikor a tudat kontrollja lazulni kezd, az elalvás előtti időszakban. A közeledő kamaszkor is felerősítheti ezeket a kettős, ambivalens érzéseket.
Jó lenne a gyerek képzeletét más filmek, esetleg színházi élmények segítségével egy kicsit “átmosni”, és figyelmét kifelé, saját életkorának realitásai, de ezen belül is elsősorban reális, valóságos problémái felé fordítani.

Nagy segítséget nyújthatnak ebben az esti közös felolvasások is (annak ellenére, hogy ő már egyedül jól olvas). Igen, bújjanak közös ágyba, de csak a jó félórás felolvasás idejére, amikor is maga olvas fel nekik – bár ő már ilyen nagy gyerek – olyan könyveket, mint például a kitűnő angol írónő Jacqueline Wilson nemrégiben megjelent történetei (mint például a Kettős játszma, A kofferes kislány, vagy éppen a most megjelent Tracy Baeker története). Jöhetnek a klasszikusok is! Dickens Copperfield Dávidja vagy Mikszáth Szent Péter esernyője.
A maga helyében arra törekednék, hogy e felolvasás után a kislány már egyedül aludjon el, és lehetséges, hogy ez néhány nap vagy hét után be is fog következni. (Alkudoznék ez ügyben.)

Ha kedvelik, olvashatnának P. Howardot (Rejtő Jenőt) is, akinek művei erőteljes adagokban mérik a humort is.
Azt hiszem, hogy én a maga helyében elengedném a gyereket nyáron az iskolai táborba, ha ő akar menni. (Ilyenkor is persze, biztosítanám, hogy ha hazatelefonál, vagy ír, érte megyünk, elhozzuk stb.)
Ha a néhány hetes, egy-két hónapos olvasásterápia, és az idő múlása nem segít, ha a nyár sem hoz feloldást, akkor legkésőbb ősszel pszichológushoz fordulnék, ahová jó lenne ez esetben akár hetente háromszor, de minimum kétszer eljárni, ha ez lehetséges. Nem várnám ki a nyarat, ha a dolog, a tünet, semmiféle enyhülést nem mutat, ha a közös esti olvasások ellenére teljesen változatlan súllyal nyomja meg és rontja el estéiket.

Még egy kérdés: a sportolásban nem érik kudarcok? Nem túl szigorú az edzés? Nem szorong a teljesítménykényszertől? Nem mondja néha, hogy nem szeretne menni az edzésre – de maguk szerint “ha elkezdte, csinálja”, muszáj? (Sajnos, a magyar gyerekek nem sportolhatnak egyelőre csak a mozgás kedvéért, öröméért, játékosan, hanem versenyre edzenek, sokszor életkoruknak meg nem felelő módon.)