Álmodozik… – Válasz

Először hadd mondjak valami furcsát: ha Éva az én kislányom lenne, én egy héten egyszer se vinném sehová! Két úszás, egy néptánc – nagyon sok.

Ráadásul: nem úszkálásról van szó (lehetőleg a szülőkkel), és nem is játékos táncikálásról, amelyet nem korrigál senki, hanem úszás- és tánc-oktatásról! Meg vagyok róla győződve, biztos vagyok benne, hogy erre így egy gyereknek, óvodáskorban, nincs szüksége! (Nem azt mondom, hogy ne tanuljon meg úszni valakitől – a legjobb, ha egyénileg –, de a heti kétszeri úszásoktatás nem való egy óvodásnak.)

Az óvodásnak az való, hogy pillanatok alatt megtanuljon biciklizni, hogy meséket találjon ki, hogy szívesen rajzoljon, hogy játsszon a szüleivel, vagy nála nagyobb gyerekekkel, vagy a többi gyerekkel (de akkor ahhoz felnőtt is kell). Testvérek között ebben a korban az a természetes, hogy hol játszanak, hol veszekszenek. Minden jó ilyenkor, amit a gyerek magától talál ki, mozog, csinál. Azt is tudni kell, hogy az óvodást az önkéntelen figyelem jellemzi. Ez nagyon mély, erős figyelem, ennek segítségével tanulunk meg beszélni. De ennek sajátossága, hogy egy pillanat alatt elterelhető!

Az is jellemzi az óvodást, hogy szertelen. Hogy hangos. Hogy heves vérmérsékletű. Ha nem akar ebéd után aludni, akkor is feküdjön egy fél órácskát, nézegessen egy képeskönyvet! Esetleg, ha ráérek, egy darabig mesélek is neki, most is, nem csak este.
Azt is tudni kell, hogy az ötévessel az öltözködést, a fogmosást mindennap újra kell kezdeni, bizony még meg is kell törülgetni a fürdés után, már csak azért is, mert ez kimondhatatlanul jólesik neki.

Nem, az ötéves – a tízéves, a tizenöt éves – nem rak naponta rendet a szobájában, és különösen nem egyedül. Egy-két hetenként, amikor már azok a kis ösvények is el vannak borítva, melyek az ágyhoz vezetnek az ajtótól, együtt gyorsan rendet rakunk. Biztos jó a fejtörőzés is, de inkább csak a kilencedik életév után. Az ötödik életév táján még a felelőtlen marháskodás, dögönyözés, mulatozás a helyénvaló.

A haszontalan együttlétek a leghasznosabbak, amikor csak úgy mulatunk, és mindenféléről mesélünk egymásnak. Korcsolyázni jó – minden mozgás jó és fontos – de lehet, hogy néha korcsolyázás és bábszínház helyett csak a játszótérre mennék le Évával, ahol szabadon rohangálhat, hintázhat, homokozhat…

Férjének – válaszul a bosszantásra – szigor helyett tréfálkozó humort javasolnék, és mindkettőjüknek azt, hogy vegyék tekintetbe: a nagy testvérnek nagyon sok feldolgoznivalója van, még ha ezt nem mutatja is! Az a kérdés, hogy “vajon kit szeretnek jobban a szüleim”, minden nagy testvérben ott motoszkál, a fiúk inkább agresszívek lesznek e kérdés félig tudatos feszültségétől, a lányok esetleg inkább álmodozóak. (Nagyon sok gyengédség oldja ezt a feszültséget!)

És: vannak eleve álmodozóbb gyerekek. Őket nem felrázni kell az álmodozásból, hanem sok mesével és együttes játékkal kell táplálni álmodozó fantáziájukat. És éppen ez az álom-táplálék fogja őket idővel – a hetedik-nyolcadik életév fordulója után – éberebbé tenni.

Én tehát “felelőtlen” gyerekéletet írnék a receptre Évának – és magának is.