Hogy legyen?

Néha nagy lelkesedéssel belevág valamibe, s ha nem sikerül, akkor másokat hibáztat. Mikor az új lakóhelyünkre költöztünk, a lányom olyan jól érezte magát, hogy nem is akart elmenni a régi lakásba az apjához, azt akarta, hogy ő jöjjön ide. Aztán egyszer mégis meglátogatta, ott ragadt több napra, találkozott a régi barátaival, a volt óvodástársaival, és élvezte, hogy az apja csak vele foglalkozik, mert az unokahúgom, aki a lakásban maradt, főz, takarít, minden mást ellát. (Itt nálunk viszont a lányomnak is segítenie kell.) A (még nős) barátom régi családi ismerősünk, és a lányomnak csak most, egy kiránduláson tűnt fel – mikor egy pillanatra átöleltük egymást –, hogy más kapcsolatban vagyunk, mint régen.

Attól kezdve csak az én ölemben akart ülni, fogta a kezemet, és nem akart elengedni. Nemrég mondtam neki, hogy nyáron talán Horvátországba megyünk. “Ő is jön?” – kérdezte. Mikor azt mondtam, hogy igen, azt válaszolta, hogy “akkor én nem is tudom, mi lesz, lehet, hogy hazajövök”. Szabadon mehet az apjához, amikor akar, de most már többedszer fordult elő, hogy amikor érte mentem, még ott akart maradni. Megengedtem neki. De teljesen bizonytalan vagyok, hogy mit csináljak, erősködjek, hogy hazajöjjön, hogy tartsa be a megállapodásokat, vagy bízzam rá, hogy melyikünknél akar lenni?

Mióta rájött, hogy mind a két lakásban megvan a helye, nyugodtabb, jobban is tanul. Hogy legyen? És mit mondjak neki a barátomról? És mikor mondjam? Zavarban vagyok. Még nem váltunk el. A férjem nem ad pénzt. Költsem a gyerekre azt, amit keresek, mondja, hiszen a barátom úgyis eltart. A vállalatom lakást kínál bent Pesten, messze jelenlegi helyünktől, ha elfogadom, még messzebb kerül a gyerek a barátaitól, viszont az albérlet nagyon drága, a barátom nélkül nem is tudnám fizetni… Tanácstalan vagyok.